Rejtett erő - Visszautasítás

Rejtett erő - VISSZAUTASÍTÁS

A VISSZAUTASÍTÁS MEGÉRTÉSE

A visszautasítás fájdalma kibírhatatlan lehet. Soha nem felejtem el azt a nőt, aki egyszer éjfélkor felhívott a forró dróton. Részeg volt és megkérdezte a nevemet. Megmondtam neki, de amikor az ő neve iránt érdeklődtem, azt válaszolta: „Zéró”.

„Nem, nem „ – mondtam -, nem Zéró a neved. Nem kell megmondanod, hogy mi a neved, de meg kell mondanom, hogy nem Zéró, mert te egy ember vagy, egy értékes emberi lény. Van igazi neved. Isten szeret téged.”

Hallgatott.

„Figyelj, tudom, mit érzel” – folytattam -, én is voltam már így. De az tizennyolc hónappal ezelőtt volt és most már jól vagyok; gyógyulásban vagyok. Örülök, hogy felhívtál, mert elmondhatom neked, hogy van remény számodra. Isten reményt ad neked. Beszélj hozzám!”

Elkezdte történetét és ivott, miközben beszélt. A kétségbeesésé ismerős története volt. Nem voltak barátai, családja, munkája, pénze. Elszenvedte önbecsülésének teljes elvesztését. Minden reményt elvesztett. Meg akart halni.

Az összes visszautasítás fájdalma ott volt a hangjában. A hangja tele volt szomorúsággal és könnyekkel, és gyászolta önmagát.

ÉRZELMEK KUSZASÁGA 

A visszautasítás semmilyen körülmények között nem könnyű. Az olyan alkoholista számára, aki visszautasítottnak érzi magát, elsüllyed a visszautasításban, mert a visszautasítás egy nagyon nehéz érzés, és mert olyannyira összekeveredik más kemény érzésekkel.

Amikor visszautasítottnak érezzük magunkat, akkor bizonyos félelmeket is érzünk és kezdjük helyteleníteni magunkat. Az önvédelemben előjön a neheztelés kezdete.

Azonban, amikor mi utasítunk vissza másokat, az egy más dolog; az a düh. Egyszer láttam egy pszichiátert, aki szerint rendben van a düh, amikor jogos. „A jogos düh rendben van” – mondta.

Akkor nem voltam a programban. Még nem próbáltam a végső visszautasítást végrehajtani magamon, amelyet megelőzve, végül a programhoz és a gyógyuláshoz vezetett. Még kemény tagadásban voltam, amely a magam, alkoholizmusom, Istenem és a segítség bármely reményének visszautasítása volt. Ez aztán az igazi jogos düh.

Gyógyulásunkban tökéletesek akarunk lenni. De megtanuljuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és soha nem leszünk azok. Ezzel a tudattal kifürkészhetjük mérgünket és megkérdezhetjük magunkat, hogy mikor van rendben a düh. Mikor lehetünk dühösek azért, mert visszautasítottnak érezzük magunkat? Mikor lehet a düh az az eszköz, amellyel törvényesen visszautasíthatunk másokat?

Nem tudunk sokat arról a nőről, aki Zérónak hívta magát, mégis tudunk azonosulni vele, ha valaha is alkoholista időszakunkban éreztünk úgy, ahogyan ő érzett azon az éjszakán, amikor felhívta a segélyszolgálatot, és azt mondta, hogy meg kell ölnie magát. A végső visszautasítást adta át. Ez az a hely, ahová néhányan alkoholisták őrültségünkben eljutunk az összes visszautasítás után, amelyet alkoholista életünkben kaptunk és adtunk. Talán úgy gondoltuk, hogy folytatnunk kell és túl kell esnünk rajta. De a gyógyulásban tudnunk és erősen hinnünk kell, hogy ez a végső visszautasítás többé nem választási lehetőség, és soha nem is volt az.

Néha emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy az öngyilkosság sem választási lehetőség, bármennyire fájdalmas is a figyelmeztető. Amikor megállunk és gondolkozunk ezen, akkor tudunk másoknak segíteni. Mások segítése gyógyulásunk létfontosságú része.

 A VÉGSŐ PÁRBESZÉD

Amikor azon az éjszakán az a nő felhívta a segélyszolgálatot, ez létrehozta a végső párbeszéd lehetőségét – egy választ visszautasítására magával és a rohadt világával szemben. Az a telefonhívás megadta nekem a lehetőséget arra, hogy Istennel együtt dolgozzam, és hagyjam, hogy Isten irányítsa a beszélgetést, amely egy életet próbált megmenteni. Megkaptam a lehetőséget arra, hogy elmondjam neki, hogy az életben maradás miért az egyetlen módja a visszautasítás leküzdésének. Azt is elmondtam neki, hogy miként lelünk reményt azáltal, hogy gyűlésekre járunk, és olyanokkal vagyunk együtt, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint mi.

Először nem hitte el szavaimat. Azonban azon az éjszakán többször visszahívott, míg végül azt mondta: „Feladom” – és letette a kagylót. Ez kétirányú visszautasítás volt: Először is, visszautasította szavaimat, majd utána visszautasította önmagát.

Mégis ismét telefonált. Szundított egyet. Hangja alapján több alkoholt is ivott. A párbeszéd folytatódott, míg megegyeztünk abban, hogy reggel felhívom telefonon. Reggel senki nem vette föl hívásaimat. Úgy tűnt, hogy az életvonal örökké bezárult, és én visszautasítottnak éreztem magam.

Ez azonban még nem a történet vége. Bár soha nem fogunk igazán arról az emberről tudni, aki Zérónak nevezte magát, mégis nem adhatjuk fel a reményt. Talán elment egy gyűlésre aznap reggel. Talán vette az üzenetet, és úgy döntött, hogy megpróbál ismét élni. Talán még mindig él.

Nem mondhatunk le magunkról vagy azokról, akik még mindig fogyasztanak alkoholt vagy más drogokat. Mindannyian ugyanabban a cipőben járunk. Egy pillanatra sem hagyhatjuk abba a visszautasítás elleni harcot – legyen az a miénk vagy valaki másé – mert ez egy megengedhetetlen hiba.

Mint gyakorló alkoholisták, elképesztően rutinos módon éreztük visszautasítottnak magunkat. Dühösen visszautasítottnak éreztük magunkat, amikor az újságkihordó fiú nem hozta időben az újságot. Tehát lerészegedtünk. Visszautasítottnak éreztük magunkat, amikor kétéves fiunk nem akart egy puszit. Tehát lerészegedtünk.

Visszautasítottnak éreztük magunkat, amikor nem hívott fel anyánk, hogy megkérdezze, hogy vagyunk, vagy amikor, egy jó barátunk nem hívott meg egy buliba.

Visszautasítottnak éreztük magunkat, amikor valaki rosszallóan nézett ránk, amikor egy bulin még egy italt töltöttünk magunknak. Újra és újra visszautasítottnak éreztük magunkat, tehát újra és újra lerészegedtünk.

A visszautasítás ellenkező irányban is működik. Kinyilvánítjuk: „Az ördögbe az újsággal! Lemondom és egy másik újságot rendelek.” „Az ördögbe a gyerekemmel; valaki más majd megpuszil.” „Te pedig, drága anyám, te úgy látszik elfelejted azt, hogy én felhívtalak, amikor szükséged volt rám. De ezt nem fogom ismét megtenni, mert nem érdekellek.”

Ezeket az indokokat adtuk az ivásra. Nehéz most elhinni az ilyen fajta indokokat, ugye? Nehéz elhinni, hogy olyanok voltunk, és végtelen helyzetekben nyíltan meghívtuk a visszautasítást. Emlékezhetünk arra, hogy a visszautasítás néha hiteles érzelemként jelentkezhet nálunk, de megvizsgáljuk, és pozitív eredményt csinálunk belőle negatív szemléletmód helyett.

POZITÍV REAKCIÓK A VISSZAUTASÍTÁSRA

Hallanunk kell az A.A. zenéjét, mert ez számunkra egy szimfónia. Ez maga az élet. Egy tizenkét hangjegyes akkord, egy zenei hangszerelés. Amikor ezt egy életprogrammá lefordítják, az a gyógyulás tervrajza lesz. Gondolatainkban meg kell fordítanunk a visszautasítást, és pozitívan kell felhasználnunk.

Ha azon tűnődünk, hogy vajon ez lehetséges-e, akkor pillantást vethetünk életünkre és láthatjuk, hogy megtettük ezt. Mint gyógyuló alkoholisták, visszautasítottuk annak lehetőségét, hogy valaha is újra igyunk. Visszautasítottuk az öngyilkosságot. Visszautasítottuk a hazugságot, valószerűtlen elvárásokat, magányt, türelmetlenséget és paranoiát. Mindebből egyszerre csak egyet tettünk meg.

Azáltal, hogy visszautasítottuk életünk negatívumait, megtanultuk elfogadni saját és mások pozitív oldalait. Ezért a visszautasítás néhány formája mégsem olyan rossz. Némi jogos düh vagy visszautasítás rendben van. Ez visszamegy a dolgok elrendezésének témájához.

Néhányan talán ebben a pillanatban visszautasítottnak érezzük magunkat. Talán nem sikerül dűlőre jutnunk érzéseinkkel magunkról vagy valaki másról, aki fontos életünkben. Talán alkalmatlannak vagy magányosnak érezzük magunkat. Talán türelmetlenek, sőt dühösek vagyunk magunkra. Talán elveszettnek és zavartnak érezzük magunkat.

Ezek az érzések rendben vannak. Emberek vagyunk. Felengedhetünk, lecsitíthatjuk magunkat, és elmondhatjuk a Higgadság Imáját.

Most rögtön – bárhol is vagyunk – szánhatunk néhány percet arra, hogy átvizsgáljuk a programot és annak csodálatos Tizenkét Lépését. Emlékezhetünk arra, hogy ezek miként segítettek nekünk elkezdeni a gyógyulást és megmaradni abban, hogy lépésről lépésre, csak a mai nap.

Emlékezhetünk az Első Lépésre, kemény tagadásunkra és arra, hogy miként utasítottuk végül vissza a tagadást és elkezdtük beismerni erőtlenségünket. Emlékezhetünk a Második és Harmadik Lépésre, amelyekben elkezdtük elfogadni magunkat és hibáinkat; beengedtük életünkbe Magasabb Hatalmunkat, hogy segítsen elbánni azokkal a hibákkal és új életünkkel.

Amikor csendben vagyunk, hallgathatjuk a program zenéjét és tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Újra és újra a program azt sugallja nekünk, hogy egyek vagyunk sok olyan ember között, aki valamikor alkoholista életünk során valami olyat tapasztalt, amely közel volt a végső visszautasításhoz.

Többé nem utasíthatjuk vissza magunkat azzal a helytelen érzékenységgel és magányossággal, amelyet az ivás hozott nekünk – Isten velünk van.

A VISSZAUTASÍTÁS LOPÁSA

Talán van valami abban a régi szólásban, hogy mindenkinek a lelkében van egy kis lopás. A lopás, puskázás, csalás és félrevezetés saját haszonra. Amikor visszautasítottnak éreztük magunkat, akkor ittunk és az ivás személyes céljaink, boldogságunk és öntiszteletünk lopása lett. Ez lopásos viselkedés volt, és kiraboltuk magunkat.

A gyógyulásban abbahagytuk önmagunk kirablását és elkezdtük a visszautasítás mögött rejlő érzéseket szemlélni. Talán leértékeltnek érezzük magunkat. Ez egy hiteles szó és érzés, és joggal érezhetjük magunkat leértékeltnek.

Észben kell tartanunk, hogy a „bűzös gondolkodás” rabló viselkedés. Mögénk osonhat, és gyorsan aláaknázhatja józanságunkat. A negatív szemléletmód arra késztethet bennünket, hogy egyik rossz szokásunkat egy másikkal helyettesítsük, ezáltal tagadva a problémát. Talán mondtuk magunknak vagy barátainknak: „Nekem nem kell több whisky. Bort vagy sört fogok inni. Így rendbe jövök.”

A helyettesítés módjai csak fokozzák negatív érzéseinket. Például vegyük Bobot, aki felhívott egy biztosítási céget, hogy valami fontos üzletet elintézzen neki. Az az ember nem volt ott, akivel Bobnak beszélnie kellett volna. Üzenetet hagyott ennek az embernek és azt kérte, hogy minél előbb hívja vissza telefonon. Néhány nap elmúltával sem jött válasz és azt kérdezte magától, hogy vajon visszautasítottnak érzi-e magát, de azt mondta magának, hogy ez az érzés nem megengedhető. Mégis leértékeltnek érezte magát. Úgy érezte, hogy az ember, akit felhívott, nem adta meg neki a megérdemelt tiszteletet. Még olyan következtetésekre is jutott, hogy azokat az embereket, akik kevesebb figyelmet érdemeltek, mint ő, jobban kiszolgálják.

Néha úgy belebonyolódunk érzéseinkbe, hogy a végeredmény a visszautasítás érzése. Nevezhetjük fájdalomnak, elhanyagolásnak, semmibe vevésnek, közömbösségnek, gyűlöletnek vagy akár teljes leértékelésnek is. A vége a visszautasítás. Ez az az érzés és akkor kell elbánnunk vele, amikor történik velünk. Nagyon gondosan és megfontoltan át kell gondolnunk minden indokot, amellyel érveltünk, hogy minket visszautasítottak. Túl kell lépnünk ezeken az érzéseken és meg kell találnunk a tökéletesen jó indokot arra, hogy az a személy miért nem hívott vissza minket.

Személyes kapcsolatainkban is tapasztalhatjuk Bob reakcióját. Ha a barátok lassan viszonozzák hívásainkat, akkor talán elfelejtettek. Ahelyett, hogy visszautasítva éreznénk magunkat, inkább jusson eszünkbe, hogy barátainknak jó okuk lehet arra, ha nem hívnak vissza.

Olyan megértőnek kell lennünk másokkal, mint amennyire szeretnénk, hogy ők megértsenek minket. De ha ezt mindig képesek lennénk megtenni, akkor talán nem kellene időt töltenünk ennek a kis könyvnek az olvasásával. Nem vagyunk tökéletesek. Emberek vagyunk. Az egyetlen tökéletes lény Magasabb Hatalmunk, aki nagyon is velünk van ebben a pillanatban.

HÁLA

Sohasem tudhatjuk, hogy mi történt azzal a nővel, aki Zérónak nevezte magát. Talán elvégezte magán a végső visszautasítást vagy lehet, hogy megtalálta az A.A. – programot. A legfontosabb dolog, amit tudnunk kell, hogy életben vagyunk. Soha többé nem fogjuk magunkat ismét visszautasítani az ivással. Isten velünk van. Hála Istennek, hogy Vele vagyunk.

Hálát adunk Istennek minden reggel, minden este, néha a nap minden órájában gyógyulásunkért. Hálát adunk Magasabb Hatalmunknak, amiért mindig velünk van, amikor továbbra is megtartjuk vagy küzdünk azért, hogy megtartsuk gyógyulásunkat. Megköszönjük Magasabb hatalmunknak, hogy segített feldolgozni azt a sok érzelmet, amely néha utunkba kerül, tudván, hogy Ő egy más szemszögből – előnyős helyzetből – segít meglátni ugyanazokat az érzelmeket, amely teljesen pozitív.

Nehéz világban élünk, a konfliktusok világában. Mégis, nem kell teljesen az ellentétes erők szerint gondolkodnunk. Nem kell a szeretetet gyűlölettel, a szeretetet féltékenységgel vagy a szeretetet dühvel helyettesítenünk. Ez a hozzáállás nem feltétlenül működik. Nincs teljesség az érzelmek világában.

Legyen az valós vagy elképzelt, a visszautasítással nehéz elbánni. Most a fontos dolog az, hogy ésszerű emberekként gondoskodjunk magunkról azáltal, hogy gondosan megfontoljuk, hogy vajon ténylegesen visszautasítottak-e bennünket. Ha úgy döntünk, hogy igen, akkor tehetünk valami pozitív dolgot ellene. Elfogadhatjuk a visszautasítást, átrághatjuk magunkat rajta és aztán átadhatjuk Istennek.

  Rendkívül fontos, hogy miként kezeljük a visszautasítást. Mint gyógyuló alkoholisták, az A.A. – hoz és gyógyulásunk támogató rendszeréhez fordulunk, és olyanok segítségével oldjuk meg a dolgokat, akik megértenek minket. Magasabb Hatalmunk az egyik, aki megért minket. Ő ismer és Ő ért meg minket a legjobban. Találjuk meg Őt, most.

Tovább olvas >>>

Rejtett erő - TÜRELEM

TÜRELEM

A türelem egy nagyon nehezen megfogható cél a gyógyuló emberek számára, melyért minden nap küzdeni kell. Sok akadállyal kerülünk szembe a türelmesség elérésének próbálkozásai során. A legfélelmetesebbek közül valók az ön központúság és önakarat, a fájdalom alacsony toleranciája, a fegyelem hiánya, az elveszett idő visszanyerésének hajszolása és a maximalizmus.

Ezek az akadályok ismerősek; ezek régi jellembeli hibáink közül valók, betegségünk tünetei. Áthidalhatjuk ezeket az akadályokat, ha hajlandóak vagyunk elkötelezni magunkat egy lelki növekedés programjának. Lehet, hogy soha nem válunk igazán türelmes emberekké, de lehetséges vagy inkább létfontosságú, hogy ne hajtson minket a türelmetlenség.

SZABADSÁG AZ ÉN KÖTELÉKEITŐL

Amikor még fogyasztottunk, azt hittük, hogy körülöttünk forog a világ. A világegyetem közepén mi játszottuk a maestro szerepét és próbáltuk dirigálni az életünkben szereplő emberek és események zenekarát. Amikor nem úgy viselkedtek, ahogyan mi szerettük volna, amikor nem úgy voltak a körülmények, ahogyan mi terveztük, akkor türelmetlenek lettünk és keményebben nyomakodtunk az irányítás megszerzéséért. Amikor akaratunk teljes ereje nem hozta a kívánt eredményeket, mérgesek, neheztelők és önsajnálók lettünk. Nagyon gyakran ezek a negatív érzések jó kifogást nyújtottak a fogyasztásra. Ezt nevezi a Nagy Könyv „önakarat-vezette lázadásnak.”

A gyógyulás útján az Első Lépés megtételével beláttuk, hogy nem irányítottuk elég jól a dolgokat. Nemcsak a világot nem tudtuk irányítani, hanem függőségünk jelenlétében erőtlenek voltunk magunkkal szemben. Amikor olyan embereket láttunk a programban, akik elkezdtek függőségeikből meggyógyulni és életüket új alapokra helyezni, kezdtük elhinni, hogy nem saját akaratunkra támaszkodva, hanem egy Magasabb Hatalom segítségével mi is visszanyerhetünk egy kis józanságot életünkben. Idővel képesek voltunk felhagyni makacs ragaszkodásunkkal az önakarathoz és eldöntöttük, hogy egy általunk kiválasztott Istennek átadjuk akaratunkat és életünket.

A programban szerzett tapasztalatainkból megtanultuk, hogy az elengedés és Isten engedése nem egyszeri választás, amely örökre megszabadít az önakarattól. Ezt a döntést újra és újra meg kell hoznunk, amikor nem kapjuk meg az előléptetést, amelyet megérdemelnénk, amikor egy szeretett ember nem viszonozza érzéseinket, amikor gyermekünk rosszul viselkedik. Ahányszor nem úgy mennek a dolgok, ahogyan mi szeretnénk, az önakarat arra csábít, hogy vegyünk vissza az irányítást Istenünktől. Az ilyen botlások ne keserítsenek el minket. Rájövünk, hogy a józanság csak a kezdet; nem az egyik pillanatról a másikra bekövetkezett jellembeli változás eredménye. A gyógyulás egy folyamat, és jellembeli hibáink fokozatosan megszűnnek.

A tizenkét Lépéses program elveinek gyakorlásával naponta megerősíthetjük azt a döntésünket, hogy inkább Isten akaratára bízzuk magunkat, mint a sajátunkra. Amikor úgy érezzük, hogy türelmetlenek és akaratosak leszünk, Magasabb Hatalmunkhoz fordulhatunk és kikérhetjük segítségét önakaratunk legyőzéséhez. 

Ez a Harmadik Lépés ima segíthet:

„Istenem, felajánlom magam Neked, hogy építs velem, és azt tegyél velem, ami akaratodban áll. Oldozz fel az én kötelékeimből, hogy jobban teljesíthessem akaratodat. Vedd el nehézségeimet, hogy azoknak legyőzése tanúskodjon Hatalmadról, Szeretetedről és Életmódodról azoknak, akiknek segíthetek. Add, hogy mindig akaratod szerint cselekedjem!”

Amikor imádkozunk, biztosak lehetünk abban, hogy imáink választ nyernek. A válaszok talán nem egyeznek meg elvárásainkkal és talán nem is akkor jönnek, amikor várjuk. Isten válaszai a saját különleges idejükben, helyükön és módjukon érkeznek. Amint előrehaladtunk gyógyulásunkban, rájövünk, hogy akaratunk egyre inkább Isten akarata lesz számunkra. Amint ez megtörténik, eltűnnek gondjaink és türelmetlenségünk.

A FÁJDALOM LECKÉI

A türelem (patience) szó egy latin szóból ered, amely azt jelenti, hogy szenvedni. Amikor gyógyulásunk elkezdődött, rájöttünk, hogy kevés tapasztalatunk van a szenvedésben. Évekig próbáltuk elkerülni a szenvedést és fogyasztással tompítottuk a fájdalmat. Egy ideig úgy tűnt, hogy ez működik. Az ital (vagy pirulák, étel vagy bármi, amely függőségünk tárgya volt) elérzéktelenített minket a fájdalom iránt és a többi érzésünk iránt is. Nem meglepő tehát, hogy amikor eltávolítottuk azt, amely elválasztott a valódi világtól, elsöprő volt fájdalmunk. Nem fejlesztettük ki türelmünket, hogy a fájdalmat végig tudjuk szenvedni.

A józanságon keresztül megtudjuk, hogy néha nehéz az élet, teli fájdalommal és örömmel. Most már látjuk, hogy nem tudjuk az élet problémáit úgy megoldani, hogy semmibe vesszük azokat, vagy eltompítjuk magunkat a fájdalom iránt, hogy így elfelejthessük azokat a problémákat, amelyek azt a fájdalmat okozták.

A fájdalom természetes része emberi lényünk növekedésének és fejlődésének. Benjámin Franklin azt mondta: „Azok a dolgok tanítanak, amelyek fájnak”. Barátaink a programban emlékeztetnek: „Nincs fájdalom, nincs nyereség.” Sok leckét lehet tanulni a fájdalomból, ha hajlandóak vagyunk tanulni belőle. Ha megkérjük rá, Isten bátorságot ad arra, hogy többé ne fussunk el fájdalmas helyzetek elöl, hogy szembenézzünk a fájdalommal és őszintén bánjunk vele.

A fájdalom egyik leckéje, hogy serkent a változásra. A változás mindannyiunk számára nehéz. Hajlamosak vagyunk régi szokásainkhoz ragaszkodni, mert ismerősek és biztonságosak. Még amikor egy régi viselkedés fájdalmat okoz, akkor is inkább azt választjuk a változás ismeretlen kockázatai helyett. Gyakran csak akkor fogadjuk el a változást és a fejlődést, amelyet magában hordoz, amikor régi szokásaink fájdalma már elsöprő lesz.

A fájdalom egy másik leckéje a hála. A fájdalom érzésének képessége jelzi többi érzésünk – mint az öröm, a szeretet és a türelem – viszonzását. Amint megtanulunk „nyugodtan állni és fájni”, hálásak leszünk Istennek, hogy újraélesztette azt a képességünket, hogy teljesen át tudjuk érezni az emberi érzések skáláját.

Amikor fájdalmat érzünk, segít két dolgot fejben tartani. Először is: semmi nem tart örökké. Sokkal könnyebb úgy szembenézni a pillanat nehézségeivel, hogy emlékeztetjük magunkat arra, hogy ez is majd elmúlik. Másodszor: Isten soha nem terhel meg minket jobban, mint amennyit kibírunk. Ha egy élettartam összes megpróbáltatásával egyetlen nap alatt kellene szembenéznünk, a szenvedés pusztító erejű lenne. De minket nem erre szólítottak fel. Ha csak a ma megpróbáltatásainak az elszenvedésére összpontosítunk és bízunk Isten Hatalmában, hogy azokon átsegítsen minket, akkor növekedni fog a türelmünk.

EGYSZERRE CSAK EGY NAP

Egy szanszkrit közmondás így hív ki minket: „Ügyelj erre a napra, mert az élet, maga az élet élete. Rövid folyamata magába foglalja a lét összes valóságát, és igazságát, a növekedés boldogságát, a cselekvés nagyszerűségét, az erő dicsőségét, mert a tegnap csupán egy álom és a holnap csak egy látomás, de egy jól megélt, ma, minden tegnapot boldog álommá és minden holnapot a reménység látomásává tesz. Ezért nagyon ügyelj a mai napra!”

Miért olyan nehéz az anyagfüggő embereknek egyszerre csak egy napot megélni? Az egyik oka az, hogy akkor akarjuk, amit akarunk, amikor mi akarjuk. Amikor fogyasztottunk, önfegyelmünk korlátolt volt arra, hogy védjük a kellő utánpótlást. Egyetlen célunk az azonnali öröm volt, amelyet egy ital vagy pirula, vagy csokoládé szelet nyújtott. A türelem része, hogy átlátjuk a szükségleteink és óhajaink közötti különbséget. Ez annyit jelent, hogy bízzunk abban, hogy igazi szükségleteink mindig kielégülnek.

A józanság segített eltüntetni elménkből a pókhálókat. A gyógyulás lehetővé tette, hogy egy őszinte pillantást vessünk életünkre és néhány ésszerű döntést, hozzunk életünk további haladási irányáról. Már látjuk, hogy ha el akarjuk érni céljainkat, fegyelmezettebbé kell válnunk és meg kell tanulnunk feladni az azonnali kielégülés örömét hosszú távú célokért.

Nehéz a kitartást gyakorolni, megtartani a kemény munkát, főleg, amikor a vége nem is látszik. Az önfegyelem egyik nyitja az életünk felelősségének elfogadása. Akaratunk és életünk átadása Istennek nem ment fel a felelősség alól. Mi választjuk ki, hogy miként gondolkodunk, érzünk és cselekszünk, és mi választjuk azoknak a gondolatoknak, érzéseknek és cselekedeteknek a következményeit. Ha ezt megértjük, akkor képesek leszünk minden nap a legtöbbet nyújtani, tudva, hogy Isten erőt ad a holnappal való szembenézéshez.

Az egyszerűség megtartása jó tanács, amikor az önfegyelmet fejlesztjük. Ha kicsi, ésszerű célokkal kezdjük, akkor megnőnek az esélyeink arra, hogy azokat elérjük. Még egy kis siker is támogathatja bizalmunkat, és megerősítheti, erőfeszítéseinket. Elhatározásunkat az is megerősítheti, ha a programban valakivel megosztjuk céljainkat. Ennek az még az előnye, hogy megkapjuk egy barát támogatását és bátorítását. Ha felelünk azokért a dolgokért, amelyeket befolyásolhatunk és a rajtunk kívül álló dolgokban Magasabb Hatalmunkra, támaszkodunk, akkor megtanulhatunk minden napot úgy üdvözölni, mint egy új kezdetet.

LASSAN SIESS

Sok ember kimarad a jelen pillanat varázsából, mert rohan, és túl sokat próbál és túl gyorsan elérni. A gyógyuló emberek számára a „rohanó életmód” katasztrófához vezethet. Talán azt gondoljuk, hogy jó okunk van a sietségre. Amikor kijózanodtunk, rájöttünk, hogy mennyire korlátolt volt életünk, amikor fogyasztottunk. Függőségünk akadályozta lelki és érzelmi fejlődésünket. Aggódtunk az „elvesztegetett” évek miatt. Türelmetlenül be akartuk hozni az elveszett időt, sürgettük fejlődésünket és ki akartuk tölteni üres életünket. Minden élménybe, amellyel találkoztunk, belevetettük magunkat, mindenkivel összebarátkoztunk, felfordítottuk életünket egy óriási önfejlesztő kampányba.

Kényszercselekvésünkben talán megfeledkezünk alapvető lelki, érzelmi és fizikai szükségleteinkről. A gyűléseken emlékeztetnek az emberek, hogy „nyugi”. Szintén kihangsúlyozzák a figyelmeztető jeleket, amelyek megállásra késztetnek: éhség, düh, magány, fáradság. Oda kell figyelnünk ezekre a figyelmeztető lámpákra kocsink műszerfalán is. A Tizenegyedik Lépés gyakorlata segít majd a lassításban. Az ima és meditáció a csendes közösség pillanatai Magasabb Hatalmunkkal, mind csillapítják sürgős mozgáskényszerünket. Segítenek meglátni azt a szemszöget, amelyet sok dolgunk közepette nem láthatunk. A lelassulás létfontosságú az egyensúlyhoz, és az egyensúly táplálja a türelmet.

ELFOGADÁS, MEGBOCSÁTÁS ÉS HÁLA

A maximalizmus egy másik akadály a türelem útjában, mert elrabolja tőlünk a hálát. A maximalizmus a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy az életnek hozzá kell idomulnia az általunk elképzelt eszményképhez. Egy nyerhetetlen helyzetet alakítunk ki magunk számára azáltal, hogy olyan magasra helyezzük a mércét, hogy senki nem lenne azt képes elérni. Amikor – és ez elkerülhetetlenül megtörténik – nem sikerül elérnünk a mértéket, tele vagyunk frusztrációval, reménytelenséggel és önutálattal. Valószerűtlen elvárásaink elvakítanak minket az igazi haladás iránt, amelyet a gyógyulásban teszünk. Ez a „mindent vagy semmit” hozzáállás mind másokkal, mind magunkkal szemben türelmetlenné tesz bennünket, mert rájövünk, hogy kollégáink, családtagjaink is mind tökéletlen emberi lények.

Hogyan küzdjünk egy ilyen meghiúsító gondolkodás ellen, és hogyan találjunk egy középutat a teljes tökéletesség és a tökéletes érdemtelenség között (vagyis az emberiesség útját)? Kezdetnek összeszedjük az összes lehetséges őszinteséget és alázatosságot, és elismerjük hibáinkat. A mindennapos leltározás ebben segíteni fog. Azonban egymagában a hibáink elismerése nem elég türelmetlenségünk csillapítására. Egy további lépést kell tennünk és meg kell bocsátanunk magunknak emberi hibánkért. A megbocsátás táplálja az önszeretetet és az elfogadást, és lehetővé teszi mások és a körülöttünk lévő világ elfogadását és szeretetét.

Az elfogadás elmozdítja összpontosításunkat arról, ami nincs oda, ami van. Tiszta szemekkel, a maximalizmus ködösítésétől mentesen nézve az életet, meglátjuk, hogy mennyi mindenért lehetünk hálásak. Ha mindennap megújítjuk az egész élet – annak jó és rossz oldalainak – megbecsülését, akkor bezárjuk az ajtót a maximalizmus mögött és felszabadítjuk magunkat a türelmetlenség alól.

Tovább olvas >>>

Rejtett erő - SEGÍTSÉG KÉRÉSE - A mások felé való kinyílás

Sokan az A.A.-tagjai közül reggelente 7 órakor részt vesznek egy gyűlésen „Viselkedés-módosító/kiegyenlítő óra” címmel.

Ezek az emberek megértik a segítségkérés fontosságát és így kezdik napjukat. Tudatában vannak annak, hogy segítségre szükségük van, s ennek megfelelően cselekszenek, hogy kijussanak az elszigetelődés határain kívülre a közösség és kölcsönösség felé. Egy izgalmas és kielégítő életvitelt akarnak kialakítani és fenntartani az elkövetkezendő 24 órában. Egész egyszerűen jól akarják érezni magukat és tudják, hogyan kell ezt elérni a kémiai szerek használata nélkül.

Ezek az emberek nemcsak a kémiai függőségben hasonlítanak egymásra, hanem azt is megértik, hogy milyen fontos másokkal megosztani a velük történteket. Tapasztalatból tudják, hogy a személyes növekedés és gyógyulás megköveteli alapvető életvezetési komponensek megváltoztatását. Ezek egyike az, hogy másokat is bizalmunkba fogadjunk.

Mindenki, aki vett már fel egy új pár papucsot, tudja, hogy a változás kényelmetlen. A régi papucs, habár rongyos és kopott, mindig kedvesebb és kényelmesebb. Az új kemény és kényelmetlen, s amíg el nem dobjuk a régit, abba bújjunk bele, különösen, ha egyedül vagyunk.

Ez a pici, otthoni változás nehezen hasonlítható a kémiai függőségből való megszabaduláshoz. De mégis megmagyaráz két dolgot: az új viselkedési formák merevek és kényelmetlenek (különösen olyan környezetben, ahol ismert a drogok életre gyakorolt hatása); és mindig könnyű visszatérni a régi formákhoz, s visszaesni.

MAGÁNY, ELSZIGETELŐDÉS, UNALOM

A függők viselkedési formája sztereotipizált, ismétlődő, nehezen alkalmazkodó és rideg. Az elszigetelődésbe jól bele lehet ásni magunkat, és nagyon szövevényes lehet olykor. Egyedül érezhetjük magunkat egy teremben 300 ember mellett. Élhetünk „szerető” családban is azzal az érzéssel, hogy egyedül vagyunk, és nem szeretnek. A csoda nem abban rejlik, hogy józanul nehezen kérünk másoktól segítséget. A csoda abban áll, hogy ezt megtanuljuk cselekedni.

Ismert tény, hogy nem csináljuk annyiszor azt, amit akarnak, mint a szokásos cselekvéseknél. A szokások kényelmesnek tűnnek. Ezt szorozd meg 1 millióval, és akkor eljutsz a tapasztalt kémiai függők szokásos válaszára, vagyis az élet és a személyiség elkerüléséhez alkohol és más drogok segítségével. Mi tehetné képessé az alkohol- és drogfüggőket ilyen mélyenszántó életstílus elkerülésére?

A kémiai függőség a magányosság, elszigetelődés és az unalom betegsége. Felépítettünk a kémiai szerekből egy börtöncellát és a gyógyulás központi témája, hogy megtanuljuk, hogyan szabaduljunk meg egy ilyen magánzárkától. Az A.A. kétségtelenül a magányosok legnagyobb szervezete a világon, akiknek nagy szükségük van szeretetre és egymásra.

A függőségben mi valóban lélekben eltávolodtunk a többiektől. Ahelyett, hogy megkérdezzük „Miben hasonlítunk”, mi kijelentettük „Én különleges, páratlan és más vagyok. Te nem érthetsz meg engem és én sem akarlak megérteni téged. Ez az én életem és azt csinálok vele, amit akarok.” Néhányunknak meg kellett halni ebből a páratlanságból kifolyólag. Mások megváltoztak és különböző mértékű boldogságban, higgadságban és derültségben élnek.

Az A.A.-ban egy egész nagy egység részei vagyunk. Ez egy beilleszkedési életforma. Ráébredünk arra, hogy még a lépések is többes számban vannak megírva. „Mi” csináltuk a dolgokat. „Mi” értettük meg ezt vagy azt. Amint a köd felszállt, rájövünk, hogy mások ez idáig is segítő kezüket nyújtották, csak mi nem vettünk tudomást erről.

Egy napon meghalljuk és megértjük, hogy „Én” képtelen vagyok. Mi együtt képesek vagyunk rá. „Micsoda hatalmas ötlet.” Idáig életünket az az eszme uralta, hogy csak azok érhetnek el valami említésre méltót az életben, akik hatalmas akarattal rendelkeznek. A mi téves büszkeségünk, tökéletességünk és tévedésünk távol tartott minket a segítségkéréstől. Az Első Lépés rémületként tört ránk azzal a sugallatával, hogy életünk saját kezünkben van, vezetésünk alatt áll. Fokozatosan láttuk a Második és Harmadik Lépésben más segítséggel, hogy valamibe kapaszkodhatnánk, ha lenne hajlandóságunk, s ha nyitottak és őszinték lennénk.

A megadásra helyezett hangsúly fokozatosan átjárta az önző, egocentrikus „Egyedül csak én” gondolkodásmódunkat és viselkedésünket. Ahogy egyre több gyűlésen részt vettünk; nem mindig tudván, hogy miért voltunk ott, de ragyogást és felemelkedést érezvén a találkozó végére; elkezdtünk tenni valamit; először másokkal, majd másokért. Micsoda fordulat! Kitakarítottuk a hamutálakat, kávét főztünk, székeket pakoltunk. Apró munkáink egy különös megelégedéssel és hasznosságérzéssel töltöttek el és az önelégültség sokrétegű máza, valamint a felfújt egónk, önzésünk kezdett összeomlani. Kezdtük megtalálni az örömöt abban, amit adtunk és kaptunk a gyűléstől. Megpróbáltuk bizalmunkat egy fölöttünk álló hatalomba helyezni.

FÜGGŐSÉG

Az A.A. zsenialitása a függőséget konstruktív csatornákra tereli. Ahelyett, hogy „bizonyos dolgokat szeret, és az embereket kihasználja” a gyógyuló ember eldobja a deviáns életformát és az önpusztító szereket, azért, hogy kialakítsa a másokkal való kölcsönös függőségi viszonyt. Elkezdjük használni a dolgokat és szeretni az embereket. Egy magasabb rendű hatalomtól tesszük függővé életünket és élvezzük a közös csoportos munkát. Mindannyiunknak megvan az esélye, hogy adjon és kapjon feltétel nélküli szeretetet a családtól, barátoktól és istentől.

Az ivás és droghasználat megszüntetése egy űrt hagy maga után. „A lelkemben keletkezett üresség” a felszínre kerül. Ez az óriási szakadék megtelítődik, ahogy mások segítségét kérjük. A régebbi tagok azt javasolják, hogy válasszunk egy segítőt, egy tapasztalt tanácsadót, egy bizalmast és ahogy az idő halad előre, úgy az új tagok majd minket választanak hasonló szerepre. Kemény munkával szoros, gazdag kapcsolatokat építünk ki, melyek egy életre szólnak. Az egyedüllét, elszigeteltség és az unalom idegenné válik számunkra mindaddig, amíg ezen az úton járunk.

A PROGRAM VÉGREHAJTÁSA

Ahogy ilyen jellegű kötődések alakulnak ki, elhatározzuk, hogy a lépések szerint élünk. Ahogy egy szint megvalósul, elhatározzuk, hogy végrehajtunk egy Negyedik és egy Ötödik Lépést, s ismét segítséget kérünk. Az egocentrikus, önző érzéstől eljutunk oda, hogy megértsük Assisi Szent Ferenc imájának igazságát: „Abban, hogy adunk, benne rejlik, hogy kapni is fogunk.” A másokra kiterjesztett szeretetünket tízszeresen visszakapjuk. 

Nehéz folytatni az önpusztítást és önutálatot, amikor valami mások számára hasznos dolgot csinálunk, vagy amikor megosztjuk erőnket, reményeinket és tapasztalatainkat egy csoporttal. Önbecsülést alakítunk ki magunkban az életen át tartó magasabb fokú érettségre és felnőtt felelősségtudat fenntartására való törekvésünkkel. A jutalmak pompásak, lenyűgözők.

A kémiai függőségből gyógyulók visszatérnek családjukhoz, ez is egyfajta segítségkérés. Ahogy a szeretett emberek megtapasztalják gyógyulásunkat az Al-Anon, Alateen és Alatot-nál, a tagok megtanulnak egy közös nyelven kommunikálni. Amikor csodákról beszélünk, beleértjük az újra egyesült családok áldását. Ahogy C.S.Lewis írta: „Szégyellnünk kellene magunkat, hogy nem viszünk véghez csodákat és sajnos nem eléggé érezzük ár ezt a szégyent.”

Az A.A.-hoz való közelség, segít a tökéletességgel vagy meghiúsulással való foglalkozásban. Nem kell mindig a legtöbbet, a legjobbat, a leggyorsabban megvalósítanunk. Aki vagy az nem az, amit csinálsz. A hangsúly a lelki életen van, ami lehetővé teszi az örömteli és ésszerű életet. Az A.A. tele van realizmussal és pragmatizmussal: „Ha megy a dolog, ne próbálj javítani rajta.” Senkitől nem várják el a nagy magasságokba emelkedést vagy kiemelkedő cselekedetek véghezvitelét.

TÖBBÉ NINCS MAGÁNY

A szabad segítségkéréssel egy jelentőség teli érzelmet alakítunk ki. A távlatokba látunk és milyen fontos is az! Most már nem mi vagyunk a világ közepe. Az önmagunkba való belemélyedés csökken, ahogy mások szükségére ráhangolódunk. A kölcsönösség helyettesíti az önmagunkkal való megszállottságot. Saját magunk nevelőjévé válunk, ha azt mondhatjuk: „Van Istenem, aki szeret engem”, és hisszük is.

Elértünk egy szintet, amikor már nem tudunk segíteni saját magunkon, s csak akkor váltunk nyitottá a mások segítségének elfogadására. Ezt addig nem tudjuk csinálni, amíg meg nem tanulunk bízni. A bizalom a mágikus egyensúlyban tartója a szeretetnek. Kisgyerekek bíznak másokban, így nagyon nyitottak a baráti kapcsolatokra. A kábítószer-függőségben eltávolítottuk magunkat az igazi kölcsönös bizalomtól és a baráti kapcsolatokba vetett hittől. Senkiben, még Istenben sem bíztunk és tudtuk, hogy magunkban sem bízhattunk meg.

Lelkesítő látni, hogy a világ tele van barátokkal, ha magunkon kívül mások is érdekelnek. Nem vagyunk egyedül, s ennek van gyógyító hatása. Benjámin Franklin mondta: „Ha jó vagy másokhoz, akkor cselekszed a legjobbat magaddal.” A mások elfogadásával kialakul az önelfogadás és önértékelés. Kiterjesztjük feltétel nélküli szeretetünket mindenkire, beleértve saját magunkat is.

Ez utóbbi rész a legnehezebb. Az első parancsolat azt mondja: „Szeresd felebarátodat, úgy, mint önmagad.” A mások felé való kinyílással felfedezzük a mi valódi, őszinte személyiségünket. A bizalom nélkülözhetetlen az igazán szerető személyiség és a mások felé való nyitottságban. Az A.A.-program legnagyobb része a bizalomra és hitre épül. Ahogy ebben növekedünk, úgy tudunk egymásnak felajánlani egy személyes ajándékot: törődés és részvétvállalás.

A kommunikáció fordulópont ebben a folyamatban. Ahhoz, hogy a drogfüggőséget át tudjuk alakítani az embereken való függőséggé és egy lelki életformává, meg kell tanulnunk kifejezni magunkat mások előtt és meg kell hallgatnunk a mondandójukat. Sokunknak eleinte meg kellett hallgatnunk másokat, hogy elhiggyük, nem vagyunk teljesen őrültek. Megtanultuk, hogy bármilyen mentális (össze) zavarodottság csak ideiglenes. Az A.A.-n kívül máshol nem észlelhetünk érdeklődőbb, aktívabb hallgatóságot, s manapság nagy luxus, ha meghallgatnak valakit.

Sokszor úgy találjuk, nem teljesen értjük meg érzéseinket vagy gondolatainkat, amíg nem halljuk valaki reflexióját arra vonatkozólag. Ez a pontos visszajelzés nagyítót tart érzelmeink és benyomásaink elé. Felfedezünk különleges képességeket és készségeket, amelyek képessé tesznek arra, hogy igazából meghalljunk másokat, ne csak fülünkkel és elménkkel, hanem szívünkkel és humorérzékünkkel. Fontos, hogy beszélni tudjunk betegségünkről, s hogy megértsenek azon, akik szintén megtapasztalták ezt.

A MÁSOK FELÉ VALÓ KINYÍLÁS

A gyógyulásban sok múlik a hiten. Széles látókörű szkeptikusként nem teljesen értjük, miért működnek a lépések és a program, de látjuk azokat dolgozni mások életében. Kézzelfoghatóak a program hatásai tagokon és családtagjaikon. Ha nézünk és figyelünk, láthatjuk a pragmatikus igazságot megtestesülve azok életében, akiket szeretni kezdünk. Akármilyen gödörben vagyunk, amikor elkezdjük a gyógyulást, mindig látunk valakit, aki kimászott ugyanabból a csapdából. Ez része a kinyílás és az elszigetelődésből való kitörés csodáinak és ehhez csak ott kell lennünk és érzékszerveinket ráirányítani ezek észrevételére, elfogadására.

Ekkor már tudjuk, hogy sok dolog együttműködik a józanság elérésében, de ha megállunk és azon gondolkodunk, hogy a program működik-e ránk nézve, akkor csak egy kérdést kell feltennünk. Élvezik mások a társaságomat? Ha valóban túl érzékenyek vagyunk, vagy tele vagyunk haraggal és önsajnálattal, meg kell kérdeznünk: „Mikor hagytam abba a kinyílást a segítség kérésére és adásra, a részvétre és szeretetre?” A szigorú őszinteség a bizalom, a barátság, a szeretet és a szolgálat alapja.

Nem számít, hogy milyen irányban nyílnak ki először, vertikálisan vagy horizontálisan. Minkét irányban az önmagunkon való túlhaladást (öntranszcendentalizmus) tapasztaljuk. Ahogy egyre közelebb kerülünk függőtársainkhoz, úgy kezd el dolgozni a szeretet a csoporton belül. Az A.A. gondviselésén keresztül sikert érünk el, s nem kell többé a bűn súlyos terhét viselnünk. A megbocsátás fontos áldása a nem ítélkező A.A.-programnak.

Ahogy teljesítjük a Nyolcadik és Kilencedik Lépést, növekedünk a távlatokban és alázatosságban, s így a Tizedik Lépésben képesek vagyunk „azonnal beismerni” vétségünket. A mindent körülölelő Tizenegyedik Lépés petíciójában a legmesszebbre mutató irányvonalait viselkedésünknek, hozzáállásunknak és életünk munkájának. S mikor készen állunk a Tizenkettedik Lépés elfogadására, akkor megértjük a mások felé való kinyílás valódi hatáskörét.

Ezek közül egyik sem automatikus. Mi nem csak egyszer csináljuk végig a Lépéseket, és utána elfelejtjük őket. Az A.A.-program örök éberséget, elővigyázatosságot követel az ego-felfújásra, hamis büszkeségre és más személyiségi fogyatékosságokra és hibákra való hajlamunk miatt.

A drogfüggőség húzóereje, a mi jól begyakorolt reakciónk az életre nagyon erős és mindig ott motoszkál a fejünkben. A vágy, hogy újra átéljük a mámort, hogy lebeghessünk, az valószínűleg a legerősebb, amit valaha is érezni fogunk. És nem vagyunk elég erősek, hogy egy hosszan tartó győzelmet könyvelhessünk el a kábítószerek fölött, ha magunkra vagyunk hagyva.

Ehelyett kiépítjük a horizontális kapcsolatot másokkal, ahogy felvesszük a kapcsolatot egy nálunk nagyobb Hatalommal. A lépések és mások terelnek minket az élet emelkedett lelki síkjára és hálásnak kell lennünk, hogy milyen szövevényesen összekapcsolódnak, a vertikális és horizontális terek. Azáltal, hogy kinyílunk az egyik irányba, lehetőségünk van a másik elérésére is.

Bolondnak, ijesztőnek vagy egyszerűen unalmasnak érezhettük fiatalkori vallási hiedelmeinket. Lehet, hogy örökre meg akartunk tőlük szabadulni. Lehet, hogy megijedtünk, lázadóak vagy közömbösek voltunk. Megpróbáltunk alkut kötni kétségbeesettség idején. Az A.A. egy sokkal érettebb és szeretet teljesebb közeledést ajánl egy Felsőbb Hatalomhoz. Van Istenünk, aki megbocsát nekünk és szeret minket.

Emberek vagyunk, s a visszaesés mindig veszélyes. Hacsak nem óvakodunk tőle következetesen, ez megtörténhet. Folytatnunk kell a kinyílást. Velejáró veszély van a sokéves józanság meglétében, ha nem törekszünk annak minőségi javítására. Terápiás központos, kórházak és a menedékházak tele vannak olyan nőkkel és férfiakkal, akik elérvén 10 vagy több éves józanságot, úgy határoztak, hogy megengednek maguknak egy pohár sört vagy bort a vacsorához. A józansághoz visszavezető út gyakran hosszú és fáradságos. Vannak, akik soha nem érnek a végére.

A józanságban soha nem érjük el a pontot, ahol lehorgonyozhatunk. Új tagoknak lehet, hogy nincs ugyanolyan problémájuk, mint nekünk, de a velük való gondoskodás memóriánk felfrissítését segíti elő. Ez az ego-lelohadás gyakorlatban. Néhányan nem akarnak emlékezni. Ez veszélyes. Ha nincs más, mint az új tagokkal való együtt dolgozás, az kevés biztosíték a visszaesés ellen. Az igazi elkötelezetteknek ez sokkal többet jelent.

Az 1930-as években bukkant fel az A.A., mint egy kimagasló önsegítő megmozdulás, mert egy ember tudta, hogy hatalmas szüksége van segítségre. Megkeresett egy másik alkoholistát, aki egy orvos volt. Sok kérdőjel bukkant fel az addigi józanságra való törekvésük terén, de a kapcsolatuk legelejétől biztosak voltak benne, hogy fontos a másik segítségének kérése.

Amikor az A.A.-ba jöttünk, úgy tűnhet, hogy kenyéren és vízen kell leélnünk életünket. A jó öreg napok örökre véget értek és gyászoljuk ezek elvesztését.

Ahogy élvezni kezdtük az A.A. által biztosított élet ünnepét, engedélyt adunk magunknak a változásra és arra, hogy olyannyira emberivé váljunk, amennyire lehet. Megízleljük a józanság igazi ízeit és megtanulunk nevetni az öreg napokon. Először fukaran fogadjuk el a többiek segítségét, majd tovább visszük, folytatjuk az örökséget a követőknek való átadással. Úgy adunk, ahogyan mi kaptunk. Az ajándék továbbadásával önértékelést, önelfogadást és önbecsülést fedezünk fel.

A segítségkérés, kinyílás nem érhet véget 5-10-20 vagy más időtartam alatt, ha újjászületésünk csodáját folytatni kívánjuk. Gondoskodunk másokról, s ők ezt viszonozzák vagy „elszáradnak” (nem fogadják el). A kinyílás kockázatait vállalva igazi bensőséges kapcsolatokat építhetünk ki. A segítőtársak kisegítenek minket a drogok uralma alól és a küzdelem véget ér. Elengedünk valamit, és Istent beengedjük életünkbe. Kialakítjuk a törődés, szeretet és adni tudás képességét. Vidámsággal és élettel telivé válunk.

Tovább olvas >>>

Rejtett erő - Remény

Van egy régi mexikói történet, amely megvilágítja a remény fontosságát egy teljes és egészséges élethez. A történet azt mondja, hogy egy napon az ördög úgy döntött, hogy felhagy az üzleti élettel. Árverést tartott, hogy eladja az összes eszközt, amelyet a kísértésre használt. Sokan részt vettek ezen az árverésen és azt remélték, hogy ezekkel az eszközökkel majd elérik vágyaikat. Az árverés korán kezdődött, de nem volt olyan nagy érdeklődés, mint amilyent az ember várna. Valójában az emberek csodálkoztak, amikor meglátták, hogy a legtöbb eszköz fényes és új volt, mintha még soha nem használták volna.

A licitálás lassú volt és a legtöbb eszköz olcsón kelt el. Estefelé már csak egy maradt. Abban különbözött a többitől, hogy elég használt volt, ezért a licitálás magasan kezdődött és még magasabbra emelkedett. Néhányan megkérdezték az ördög segítőit, hogy mi volt ez az eszköz, amely ilyen magas árat követelt. A segítők azt mondták, hogy ezt az eszközt használta leggyakrabban az ördög és ezt találta leghasznosabbnak. Ez a kétségbeesés kísértése volt. Megmagyarázták, hogy az ördög rájött: amint elérte, hogy az emberek feladták a reményt, a többi már magától ment.

A gyógyulók közül sokan emlékszünk olyan időkre, amikor remény nélkül éltünk. A remény hiánya termelte a fenyegető végzet ismerős érzését. Még akkor is úgy éreztük, hogy egyre csak rosszabbodó helyzetben vagyunk, amikor kétségbeesésünket és a jövőtől való félelmünket a bátorság álarca mögé rejtettük. Talán még öngyilkosságra is gondoltunk, hogy kimásszunk ebből a helyzetből. Remény nélkül nem éreztük, hogy a jövő bármennyire is más lehetne, mint a jelen.

TAPASZTALAT+ERŐ=REMÉNY

Az Alcoholics Anonymous előszava azt mondja, hogy az A.A. egy olyan közösség, amelyben az emberek megosztják tapasztalataikat, erejüket és reményüket. Valójában a tapasztalat, erő és remény egymástól függő dolgok. Gyógyulásunk élményének nyílt megosztása erőnk forrása. Az, hogy hajlandóak vagyunk megosztani, ami sikerült nekünk, a hibákat, amelyeket elkövettünk és túléltünk, a nehézségek, amelyeket áthidaltunk, az, hogy hajlandóak vagyunk elfogadni másoktól is a gondoskodást a gyógyulásban – ezek mind hozzájárulnak egy olyan erőhöz, amely egyikünkben sincs meg egyedül. Talán úgy tűnik, hogy a megosztásra való hajlandóság nem egy választási lehetőség. A tapasztalatok megosztása nem behatárolt „háborús történetekre” ivós napjainkból. Meg kell osztanunk a ma élményét, ha erőt akarunk találni annak átélésére.

A megosztott élmény plusz erő, jön az osztozásból és ez lesz a remény alapja. A remény személyes dolog, de soha nem individualista. A remény egy megosztott valóság, vagy egyáltalán nem valódi. Ez szélsőséges kijelentésnek hangzik talán, de ha jobban megvizsgáljuk, akkor igaznak tűnik. Sokan megpróbáltuk egyedül végigcsinálni és aztán rájöttünk, hogy nem vagyunk rá képesek. A magunkért és magunkban való élés elkerülhetetlenül meghiúsulással és kétségbeeséssel végződik. Csak akkor kaptunk erőre, és akkor kezdtünk el reménykedni, amikor elkezdtük megosztani másokkal tapasztalatunkat.

Ezt az egyszerű leckét, amelyet először a józanság terén tanultunk meg, néha nehéz alkalmazni életünk többi területén. Sok év józanság után is talán érzünk egy olyan teljesség hiányát, amelyet a körülöttünk lévő emberekben látunk. Talán rájövünk, hogy nincs reményünk a jövőre nézve. Visszakúszhat életünkbe a sablonos foglalkozás, a lelkesedés hiánya életünkben, sőt, még a cinizmus is.

A jövő talán nem ígér többet, mint egy zavaros „átvergődés” érzését. A remény hiánya a jövőre és életünkre nézve kapcsolatban állhat azzal, hogy hajlandóak vagyunk osztozni tapasztalatainkban és erőnkben. Nemcsak adni kell tudnunk, hanem nyitottnak kell lennünk a másoktól kapott dolgok iránt is. Az is megtörténhet, hogy csak mi adunk és nem kapunk. Újraéleszthetjük a reményt, ha hajlandóak vagyunk elfogadni mások segítségét, ha engedjük, hogy megérintse és befolyásolja életünket mások tapasztalata és ereje.

A REMÉNY A FANTÁZIÁVAL SZEMBEN

Sok időt tölthettünk varázslatos vagy ábrándozó gondolkodással, amikor ittunk vagy kábítószereztünk. Talán arról fantáziáltunk, hogy nyerünk a lottón, előléptetnek vagy megtaláltuk azt az embert, akiért érdemes élni. Függőségünk arra buzdított, hogy ne a valóságban, hanem inkább képzeletben éljünk.

A fantáziálás és reménykedés között az a különbség, hogy máshogy viszonyulnak a jelenhez. A fantázia nem áll valódi kapcsolatban a jelennel. Egyszerűen egy új világ, amelyet vágyaink formáltak és nem vezet előre. Igaz – néhányan tényleg nyerünk a lottón vagy váratlanul előléptetnek, vagy olyasvalakivel találkozunk, aki igazán számít az életünkben. Azonban legalább vennünk kell a fáradságot, hogy megvegyük a szelvényt vagy dolgozzunk, vagy emberekkel találkozzunk.

REMÉNY ÉS EGYSZERŰSÉG

A remény egyik akadálya az, hogy hajlamosak vagyunk bonyolítani egy helyzetet. Egy egyszerű problémából öt perc alatt olyan zavarodottságot tudunk csinálni, amely felülmúlja a képzeletet. Ez a hajlam erős volt már a gyógyulás kezdete előtt, de a bonyolító képességünk alaposan folytatódik a gyógyulásban is.

Jóval a számítógép megjelenése előtt Albert Einstein már nagyszerű matematikai elméleteket fejlesztett ki. Mégis egy olyan szobát kapott, amely majdnem teljesen iskolai táblákból állt és ezen végezhette bonyolult matematikai feladatait. Minden nap, amikor elment, egy üzenetet hagyott minden táblán, amelyen vagy az állt, hogy „töröld le”, vagy az, hogy „ne töröld le”. Egyik napon a táblatörlő bement a szobába és látta, hogy Einstein minden táblára azt írta, hogy „töröld le”, kivéve egy pici részt a sarokban. Itt egy kis négyzetben egy híres képletet írt fel és azt írta alá, hogy „ne töröld le”. A képlet a következő volt: 2+2=4 Einstein az ő nagy matematikai eszével az átlagembernél sokkal mélyebben bele tudott látni a bonyolult dolgokba. Nemcsak humorérzéke volt, hanem az alapvető dolgokat is remekül megértette.

Az élet egyszerűsége nem egyenlő a hiszékenységgel. Néhányan hajlamosabbak vagyunk egy rendezettebb, egyszerűbb életformára, mint mások. Azonban mindnyájan hajlamosak vagyunk hagyni, hogy életünk feleslegesen egy felfordulássá váljon. A felfordulás egy valóságos akadály az aktív remény útjában, mert néha nem is vagyunk tudatában, hogy ellentmondások közepette találjuk magunkat.

Egy példa az ellentmondásra, hogy amikor inni vagy fogyasztani akartunk és mégis józanok maradtunk és nem okoztunk bajt. Az ellentmondások konfliktusokat teremtenek bennünk, mert nekimegyünk a valóságnak, és azt próbáljuk vágyaink szerint formálni. Amikor a reményt egyszerűnek és közvetlennek tartjuk meg, akkor tudunk alkalmazkodni a valósághoz és reményünk nagyobb valószínűséggel, megmarad.

Néha meg kell osztanunk reményeinket ahhoz, hogy láthassuk, vajon ellentmondásosak-e. Ha azok, akkor el kell engednünk egy vágyat egy másikért, vagy félre kell tennünk egy ideig. Például valaki talán be akarja fejezni egy új karrierre való képzését, szeretne néhány hobbit és egy kapcsolatot. Ezek nem feltétlenül ütköznek egymással, de néha mégis. Szükségessé válhat, hogy az egyiknek elsőbbséget adjunk a másikkal szemben. Bárhogyan is, meg kell tartanunk a józan élet alapvető reményét. Ha a néhány reményünk megvalósítására tett lépések alapvető programunkkal összeütközésbe kerülnének, akkor bajt okozhatnának. Az egyszerűség megtartása ebben az esetben azt jelenti, hogy megosztjuk reményeinket másokkal azért, hogy kerüljük azoknak az egymással való ütközését és józanságunkat kellő megvilágításban láthassuk.

REMÉNY ÉS TÜRELEM

Legtöbbünk számára a türelem nem a legerősebb oldalunk. Inkább olyan emberek voltunk, akik mindent most akartak. A reménykedés nem egyenlő a követeléssel. Néhányan elég jól ismerjük magunkat ahhoz, hogy rájöjjünk: gyakran túl hevesen reagálunk gondolatainkra vagy vágyainkra. A reményt megtanulni egyenlő a türelem megtanulásával. Ismét a megosztott tapasztalat és sok gyógyuló ember ereje megmutatta nekünk, hogy még a legvadabb álmaink is valóra válhatnak, de nem feltétlenül a mi időbeosztásunkon belül. A türelmetlenség lehet a remény ellensége. Tudhatjuk tapasztalatból, hogy néha a türelmetlenség elrontott egy kapcsolatot vagy egy munkát. Talán túl gyorsan, megbeszélés vagy ima nélkül cselekedtünk és tönkretettünk egy barátságot. Megtanulhatjuk a türelmetlenségünkből fakadó hibáinkból az idő helyes beosztásának értékét, nem sietjük el a dolgokat. Valójában a türelem nem egyszerűen a várakozás és a fű növekedésének a figyelése. A türelem a reményteli várakozás.

Ismét hasznos dolog megosztani egymással a várakozás nehézségét és beismerni a türelmetlenség iránti hajlamunkat. Az osztozással kialakítjuk a reményt és elkerülünk néhány veszélyt, amely akkor fenyeget, amikor túl követelődzők vagyunk. Minderre nem létezik szabály. A reményteli élet művészetét a gyakorlaton keresztül sajátítjuk el, és ez azt jelenti, hogy mindnyájan követünk el hibákat. Azonban még ebben is van remény, mert megtanulhatunk kialakítani egy személyes beütemezést azt illetően, hogy mikor cselekedjünk, és mikor várjunk.

REMÉNY ÉS A VESZTESÉG ÉS A KUDARC FÁJDALMA

Először úgy tűnhet, hogy a gyógyulás azt ígéri, hogy minden megpróbáltatást magunk mögött tudhatunk. A józanság ajándéka úgy tűnik, mindent magával hoz, amit akartunk. Nem mindenkinek van a gyógyulás elején rózsaszín felhős élménye. Azonban az első néhány év alatt kevesen vagyunk, akiknek nincs valamikor olyan érzése, hogy túljutottunk a nehezén. Kezdjük gyanítani, hogy az élet simán ki fog bontakozni előttünk. Mindamellett, egy idő után a gyógyulásban mindannyian rájövünk, hogy bár a józanság legnagyobb ajándékunk, és a program ígéretei igazak, mi továbbra is szembesülünk a veszteség és a kudarc fájdalmával életünkben.

Ezek az idők nagyon fontosak számunkra. Megtudjuk, hogy a remény nem csupán az optimizmus, amely tagadja az élet fájdalmát. Azt is megtanuljuk, hogy józanságunk nem törékeny. A józanság nem attól függ, hogy miként mennek a dolgaink. Nem nyugszik a tartós siker támaszán. Felfedezzük, hogy a remény nem bennünk alapszik, hanem egy nálunk nagyobb Hatalomba, amelyet hagyunk, hogy bennünk működjön. A kín időszakaiban értjük meg mélyebben, hogy szükségünk van másokra ahhoz, hogy az életbe vetett reményünket támogassák. A remény nem fordul el vidáman a fájdalomtól. Ahelyett lehetővé teszi, hogy szembe tudjunk nézni a veszteség és a kudarc fájdalmával.

A súlyosabb fájdalmak között, amelyekkel szembe kell néznünk, ott lehet egy szerettünk elveszítése halál által vagy egy kapcsolat elveszítése válás, vagy különélés útján. Fontos annak tudatában lenni, hogy az ilyen veszteségek fájdalma nem összeférhetetlen a reménnyel. A fájdalom valódi és búsulni kell a veszteségen. Sokan írtak már a bánat jelentőségéről. Életünkben a valódi fájdalmak iránt érzett bánat egy összetett folyamat, amelyet sok heves érzés kísér. Néha a bűntudat nagyon valódi érzését tapasztalhatjuk. Hirtelen dührohamaink lehetnek a másik emberrel vagy Istennel vagy, magunkkal szemben. Talán azon tűnődünk, hogy miért pont velünk történik meg ilyen veszteség. Néha talán azon is tűnődünk, hogy vajon érdemes volt-e ilyen keményen megdolgozni a józanságért.

A veszteség idejében a remény két fontos funkciót tölt be. Ha a reményt úgy fogjuk fel, mint a jó biztos várását, akkor ez lehetővé teszi, hogy józanul menjünk keresztül a búsulás időszakán, és aztán teljesen elfogadjuk veszteségünket. A remény emlékeztet arra, hogy bár szerettünk elveszítése halál vagy szétválás útján bizonyosan befolyásolni fogja életünket, az érzés intenzitása elmúlik majd. A remény arra buzdít, hogy kikérjük mások segítségét. A remény megadja az erőt érzéseink elfogadásához, azt figyelembe véve, hogy bármilyen erőteljesek is legyenek azok, nincs elég hatalmunk ahhoz, hogy tönkretegyenek minket.

A remény azt is lehetővé teszi, hogy átlássuk a gyász és a veszteség teljes elfogadásának fontosságát, hogy ez által újra éljen a remény. Ha megpróbálunk kitérni a bánat folyamata elől azzal, hogy úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna, vagy hagyjuk, hogy a bánatot kísérő haragba belefeledkezzünk, akkor rövidre zárjuk a jövőbeli hiteles reménykedésre való képességünket.

Egy barát vagy szeretett ember elvesztésének bánata egyáltalán nem ellenkezik a reménnyel. Ha valaki igazából egy ajándék volt életünkben és az ő elvesztését tapasztaljuk, akkor biztosan bekövetkezik egy bizonyos szomorúság. De nem kell, hogy a veszteség gyászolása örökké tartson. Amint búsulunk a veszteség miatt, és aztán teljesen elfogadjuk azt, egy újabb jövő kezd kialakulni. A remény teszi lehetővé, hogy nyugodtan és biztosan várva a jót, nézzünk előre s az életre.

A veszteség és a kudarc fájdalma kapcsolódnak egymáshoz, és gyakran nehéz ezeket szétválasztani. Azonban mi szét tudjuk őket választani. Gyakran a veszteség nem a mi felelősségünk. A kudarc azt sugallja, hogy „Talán más lett volna, ha én…” A folyamatos gyógyulásban megtanulunk egészséges és reményteli módon bánni a kudarccal. Talán a remény azt tanítja nekünk a kudarccal kapcsolatban, hogy semmilyen kudarc nem végleges, amíg meg nem oldjuk. Valódi fájdalom lehet az, amikor nem érünk el egy dédelgetett célt. Mindamellett a remény lehetővé teszi, hogy bevalljuk, hogy kudarcot vallottunk és segít belátni, hogy ez nem jelenti azt, hogy hasznavehetetlen emberek vagyunk. Ebben az esetben a remény segít megkeresni a jót az élményben és magunkban. A remény arra buzdít, hogy méltányoljuk, de nem időzzünk sokat a múlttal.

A REMÉNY, MINT ÉLETFORMA

A remény a jövő előrelátásának egyik módja. Nemcsak azt foglalja magában, hogy vágyunk arra, hogy megváltozzanak a dolgok, hanem azt is, hogy hajlandók vagyunk megváltozni, és elég bátrak vagyunk tenni is valamit ennek érdekében. A remények rengeteget elárulnak nekünk magunkról. Felfedik azt, ami a szívünk és elménk mélyén rejtőzik. A gyógyulásban felfedezzük, hogy nemcsak saját magunk számára van reményünk, hanem más gyógyuló emberek, családaink, sőt karrierünk számára is. A remény kivezet saját magunkból, segít csökkenteni önzésünket és megerősíteni a mások jólléte iránt érzett gondoskodásunkat.

A remény segít átvészelni nehéz és fájdalmas helyzeteket és értelmet és célt ad nekünk. Amikor jól mennek a dolgok és a remény beteljesült, akkor lehetőségünk nyílik a hálára és egy még boldogabb jövőre készülhetünk fel.

A REMÉNY KIFEJLESZTÉSE

Több kisebb dolog létezik, amely segíthet kifejleszteni a remény iránti képességünket. Például rendszeresen leírhatjuk reményeinket és bizonyos céljainkat, és azt megoszthatjuk másokkal. Ezt nevezhetjük a jövő leltározásának inkább, mint a múlt leltározásának. Ez majd felfedi a különbséget igazi reményeink és fantáziálásaink között.

A reményre való képességünk kifejlesztésének egy másik módja a Tizenegyedik Lépést foglalja magába, amely arra kér fel minket, hogy javítsuk Istennel való tudatos kapcsolatunkat, ahogyan mi értelmezzük Őt, és azért imádkozva, hogy megtudjuk akaratát velünk, és azt véghez tudjuk vinni. Amint tanulunk időt szakítani az imádságra, és meditációra, új lehetőségeket fedezünk fel, amelyeket soha nem mérlegeltünk azelőtt. Ha hajlandóak vagyunk imádság és meditáció útján eljuttatni reményünket Magasabb Hatalmunkhoz, akkor reményünk kiterjed, és mélyebben átérezzük, hogy a remény beteljesedése nemcsak rajtunk múlik.

Ha hajlandóak vagyunk megosztani élményeinket és erőnket, akkor a remény egy életformává változhat. Nem kell többé megbánnunk a múltat, mert tanulunk bizalommal nézni a jövőbe. Az egyetlen akadály a remény útjában az a nyíltság lehet, amellyel hajlandóak vagyunk elfogadni múltunkat. Amint növekedünk az őszinteségben, nyíltságban, és hajlandóságban, rájövünk, hogy reményünk nem lesz hiábavaló. A hajlandóság reményeink megvizsgálására, a türelem és az egyszerűség, az imádságra és meditációra szakított idő, mind egy olyan élet alapját képezik, amely a jó biztos várásával néz a jövőbe.

Tovább olvas >>>

Rejtett erő - ŐSZINTESÉG, BECSÜLET

EGY MESE

Egyszer néhány ember hírét vette egy „Őszinte barlang” nevű helynek. (Az igazság barlangja). Ezt megtárgyalták egymás között, és tovább érdeklődtek. Végül elhatározták, hogy megkeresik ezt a barlangot és egy hosszú, fárasztó keresés után meg is találták. A bejáratnál ült egy öregember, az őr (gondnok). Odamentek hozzá és megkérdezték, hogy valóban ez-e az őszinteség barlangja. Ő megnyugtatta őket. Megkérdezték, hogy bemehetnek-e. Ő így felelt: „Milyen mélyre akartok eljutni az őszinteség barlangjában?” Erre a kérdésre meghátráltak és tanácskozni kezdtek. Majd visszatérve ezt mondták: „Mi csak egy olyan mélységig szeretnénk eljutni, ami után elmondhatjuk, hogy jártunk a barlangban.”

Ez a mese emlékeztethet bennünket a reakciónkra, amikor azt mondják nekünk, hogy olyan életmódot folytassunk, amely szigorú őszinteséget követel. Tapasztalhatjuk, hogy egy részünk őszinte akar lenni, csak annyira, hogy elmondhassuk, hogy jártunk már a barlangban. A folyamatos gyógyulás viszont többet követel tőlünk, minthogy csupán meglátogassuk az igazságot és őszinteséget, mint valami hátrányosságot. Az A. A.-program azt mondja nekünk, hogy mélyre kell eljutnunk az őszinteség barlangjában az őszinteség terén való növekedésben, különben a visszaesés veszélye fenyeget. Ahogy néhányan mondják: „Növekedjél vagy hagyd az egészet.”

Sokunk számára az őszinteség volt a gyógyulás kezdete. Végül képesek voltunk segítséget kérni. A saját magunkkal és másokkal való őszinteség tette lehetővé a visszautasításon való áttörést és annak az elfogadását, hogy nincs hatalmunk az alkohol felett, és hogy életünk irányíthatatlanná vált. Sokan közülünk évekig küszködtek ezzel az „Első Lépéssel”.

Kétségek övezik az embereket az A.A. „Nagy Könyvének” 5. fejezetének egy gondolata kapcsán, ami azt mondja ki, hogy azok, akik nem gyógyulnak meg, azok képtelenek vagy nem hajlandóak alávetni magukat ennek a programnak, s ezek rendszerint azok az emberek, akik képtelenek a magukkal való őszinteségre. Ilyen kétségek a szigorú őszinteség terén sokáig előfordulnak a gyógyulási folyamatban. Felfedezzük, hogy az őszinteség egy folyamatos dolog/fejlődés és az ember hajlandósága a tisztességtelenségre, még ha csak kis dolgokban is, riasztó/kétségbeejtő lehet.

Bár, ha emlékezünk arra, hogy az őszinteség volt a gyógyulás kezdetének kulcsa, akkor megértjük, hogy milyen fontos az őszinteség a növekedésünkben és mindabban, amit a józanság és az élet adhat. Az A.A.- program Tizenkét Lépése segítségünkre van az ilyen életvitel elérésére.

AZ ŐSZINTESÉG AKADÁLYAI 

Miért nehéz őszintének lenni, még akkor is, ha nagyon akarjuk azt? Egy ok lehet, hogy a tisztességtelenség (=őszintétlenség) életformánkká vált az alkoholizmussal vagy a drogfogyasztással. Az őszintétlenség uralta viselkedésünket, gondolkodásunkat és érzelmeinket. Nem is olyan régen az illúziók világában éltünk és nagyon kevéssé tudtuk értékelni a valóságot. Hazudtunk még akkor is, amikor sokkal kényelmesebb lett volna az igazság.

Olyan életstílust vezettünk be az ivás kapcsán, ami őszintétlenséget követett. Hazudtunk a hollétünket illetően, a kábítószerekre költött pénzről, és az ivás fontosságának bevallását illetően. Érzelmileg tisztességtelenné (őszintétlenné) váltunk egészen addig a pontig, hogy nem is tudtuk, mik voltak valódi érzéseink, mert érzéseink az alkohol vagy más drogok uralma alatt álltak.

A tisztességtelenség olyan életvitellé vált, hogy időbe és erőfeszítésekbe fog kerülni a változás elérése. A józanságban néha arra vagyunk csábítva, hogy azt gondoljuk, teljesen őszintékké váltunk. Az A.A. mint program és segítőtárs azt sugallja, hogy a teljes őszinteség lehetetlen. Annál inkább megvan a képességünk az őszinteségbe való növekedésre. Ehhez magunknak kell megtenni az erőfeszítéseket, de szükségünk van olyan emberek társaságára is, akik most válnak őszintévé. Ahogy mi megtapasztaljuk az őszinteségüket saját maguk és egy Felsőbb Hatalom közreműködésével vagy a mi közreműködésünkkel, mi is felfedezzük, hogy az őszinteségre való hajlamunk növekszik.

Másik jelentős akadály az őszinteség útjában a félelem. Van egy kockázat az őszinteség terén, gyakran félünk a következményektől és a fájdalomtól, amit az őszinteség maga után vonhat. Hasznos, ha őszintén bevalljuk magunknak önző félelmeinket és megosztjuk ezt másokkal. Ők segíthetnek nekünk abban, hogy elviselhessük az őszintétlenség következményeit, mely sokkal fájdalmasabbak egy adott szituációban és sokkal veszélyesebbek számunkra, mint az őszinteség.

ŐSZINTESÉG ÉS A LÉPÉSEK

Van idő, amikor úgy gondoljuk, hogy „végigdolgoztam a lépéseket”. Megcsináltam a 4. és az 5. lépést egyszer, s nem kell még egyszer megismételnem.” Ez igaz lehet sokunk esetében. De néhányan hasznosnak találják a lépések megismétlését egy bizonyos idejű józanság után. Másoknál általános gyakorlat a 10. lépés végrehajtása nem csak naponta, hanem félévente-évente. A lépések segítenek nekünk az őszinteségben való növekedésben. Ezek a lépések, különösen később a józanság idején, felfedhetik a jó tulajdonságaink elhalványítására és a növekedési lehetőségek elkerülésére irányuló magatartásformákat. Először az őszinteség önmagunkhoz a viselkedésünk és személyiségünk negatív vonásaira koncentrál. Ez az őszinteség önmagunkhoz, különösen, ha megosztjuk másokkal is, megszabadít minket önmagunk félrevezetésétől, amely a függőségből fakadt. Lehet, hogy sokkal nehezebb őszintének lenni a jó tulajdonságainkat illetően, s személyiségünk alapvető pozitívumait illetően.

Sokan szellemileg, érzelmileg és lelkileg össze voltunk törve, amikor a programot elkezdtük. Az őszinteség elsőként segít a múlt és a jelen tisztánlátásában. Ahogy haladunk előre a gyógyulásban és a személyiségünket illető tisztánlátásban, tudatába kerülünk más, még pozitívabb dimenziónak az életünkben, olyanokra, amelyeket a betegség eltakart. Néha félünk elismerni jó tulajdonságainkat. Ez óriásinak tűnhet, s félhetünk felelősségtől, ami e tulajdonságok, felismerésével együtt jár. De a felismerése a képességeinknek és tehetségeinknek a növekedés új perspektíváit nyitja meg. Felfedezzük, hogy életünknek célja és értelme van, hasznosak lehetünk másoknak, s van valami tennivalónk az életben. Gyakran ugyanannyi erőfeszítésbe kerül őszintének lenni a jó tulajdonságainkat illetően, mint a negatívak terén.

A 12 Lépéses A.A. – program folyamatosan az őszinteségre serkent saját magunkat illetően, mások előtt is. A 8. és ). Lépéseken keresztül egy új minőségét ismerhetjük meg a másokkal való őszinteségnek. Ezek a lépések azt sugallják, hogy vizsgáljuk meg múltunkat és ismerjük el a másoknak okozott sérelmeket. A „Nagy Könyv” számtalan oldalt szán e fontos lépéseknek. Egy dolog, ami működőképesnek látszik, az annak a fontossága, hogy tervezett változtatásainkat előre megbeszéljük valakivel, akiben bízunk. A változtatások végrehajtása különbözik a bocsánatkéréstől. Sokan profi módon tudjuk mondani: „Sajnálom”. Egy változtatás elhatározása magába foglalja a hajlandóságot a másokkal szembeni viselkedésünk megváltoztatására. Mi nem csak azt mondjuk „sajnálom”, hanem azt is, hogy „Nem fogok többé így bánni veled a jövőben.” Ezen lépések keretein belül az őszinteség azt is jelenti, hogy a tőlünk telhető legjobb módon kell kárpótolnunk azokat, akiket anyagilag vagy érzelmileg megbántottunk. A 9. lépés azt mondja, hogy így kell cselekednünk, kivéve, ha azzal a megbántott személynek vagy másoknak fájdalmat okozunk.

A 8. és 9. Lépés őszinte végrehajtásához indítékaink részletes vizsgálatára van szükség. A korai józanság idején azt gondoltuk, hogy a változás útjára léptünk, amikor pusztán azon próbálkoztunk, hogy megtaláljuk a magunk módját a változás felé vagy kibékülést eszközöltünk. Ahhoz, hogy őszintén tudjuk ezeket a lépéseket végrehajtani, el kell ismernünk a bántalmat, amit másoknak okoztunk. Őszintének és hajlandónak kell lennünk cselekedeteink következményeinek vállalására. A morgó elégedetlenség józanságában egyenesen arányos azzal, hogy nem vagyunk hajlandóak kárpótolni a sértetteket. A „Nagy Könyv” világosan megmondja, hogy különleges segítségre van szükségünk ezeknél a lépéseknél. A könyv emlékeztet minket arra, hogy profi módon, jó magyarázatokkal el tudjuk rejteni kétes indítékainkat, s ha ezeket megosztjuk másokkal, az segíthet a leplezés elkerülésében. Ha megbeszéljük a program más résztvevőivel a tervezett változtatásokat, az segít abban, hogy megtaláljuk a változtatásra a megfelelő időt és a legjobb módszert.

MI AZ ŐSZINTESÉG ÉS HOGYAN „VIRUL”?

Az őszinteség definiálásának egy módja azon szándék hiánya, hogy félrevezessük másokat. Amikor elhatározzuk, hogy nem csapjuk be saját magunkat, másokat és Istent, ahogy mi nevezzük Őt, akkor a szigorú őszinteséget követelő életstílus útjára léptünk. Felfedezzük, hogy mélyen behatolhatunk egy „őszinte barlangba” és könnyedén szabaddá válunk. Nem félünk többé attól, hogy őszinték legyünk másokkal és mások őszintesége sem riaszt minket. Rájövünk, hogy az őszinteség következményei sokkal kellemesebbek, mint az őszintétlenségé. Az őszinteség sokszor nehéz és kemény munka eredménye. Időt és másokba vetett bizalmat követel annak megértése, hogy mit jelent az őszinteség számunkra egy adott szituációban és életünk egy meghatározott időpontjában. De ahogyan növekedünk az őszinteségben, úgy fogjuk megtapasztalni annak előnyeit.

Óvatosnak kell lennünk a brutális őszinteséget illetően. Amikor mi körülöttünk valaki brutálisan őszinte, akkor van esély arra, hogy inkább brutálisak, mint őszinték vagyunk. Az őszinteség gondoskodó/törődő környezetben virágzik. A gyógyuló emberek esetén az őszinteség táplálható a gyógyulók egymásért tanúsított törődésükkel. A törődés nélkül az őszinteség nem igazi.

Másik jellemző az őszinteség területén a türelem. Sokan közülünk hosszú ideig őszintétlenek voltunk, s időbe kerül, míg az őszinte életmód útjára léphetünk. Néha hajlamosak vagyunk a visszaesésére. Őszinteségünk és más A.A. – program résztvevők őszintesége segíthet ennek elkerülésében. Néha azt mondják: „Nem vagyok ugyanaz az ember, aki voltam. Alkoholista és droghasználó voltam. Ha ismét felveszem azt a személyiséget, akkor ismét inni és drogozni fogok.” Amikor az őszinteség útjára lépünk, fontos, hogy tisztába legyünk az A.A. „A fejlődés nem tökéletesség.” Alapelvével. Az őszinteség egy élet munkája. El kell ismernünk a fejlődést, amit elértünk, de tudatában kell lennünk a célunktól való távolságnak. A magunkkal és a másokkal szembeni türelem segíthet az őszinte életstílus kialakításában.

Egy másik történek igazolja, hogyan virul az őszinteség. Michelangelo nagy szobrász volt. Egy kisfiú minden nap eljött a stúdiójába és nézte, ahogy dolgozik. Egy napon, miután a fiú hónapokig látta a mestert egy bizonyos márvány darabon dolgozni azt kérdezte: „Mi az, amit te valójában csinálsz?” Michelangelo ránézett és mondta: „Van egy angyal ebben a kőben és megpróbálom kiszabadítani.”

Munkája törődést és türelmet igényelt, ahogyan az őszinteség. Az őszinteségre való törekvésünk során tapasztaljuk, hogy törődésre és türelemre van szükségünk. Lehet, hogy nem angyalokat akarunk kiszabadítani egy kőből, de megpróbáljuk felfedezni, és szabaddá tenni önmagunkat.

Néha az őszinteség veszélyesnek tűnhet. Egy A.A. – gyűlésen az őszinteség témakörnél valaki azt mondta: „Mi történne, ha hirtelen az egész világ őszinte lenne?” A többség reakciója az volt, hogy ez borzalmas lenne, egy teljes katasztrófa. Úgy gondolták, hogy a tisztességtelenségek (őszintétlenségek) az élet mozgató rugói. Mielőtt ez a hangulat eluralkodhatott volna, egy fiatal hölgy azt mondta: „Ha az egész világ hirtelen őszintévé válna, akkor a határtalan gyönyör elárasztana mindannyiunkat.” Nem az őszintétlenségek mozgatják az életünket és a világot. Valójában a tisztességtelenségek megnehezítik az életünket. Az őszinteség, a hajlandóság egy olyan életformára, ahol nem vezetjük félre magunkat, másokat és Istent, ahogy mi hívjuk Őt, képessé tesz bennünket olyan emberekké lenni, akik mi valójában vagyunk.

SEGÍTSÉG AZ ŐSZINTESÉGHEZ

Lehet olyan oldalról nézni az alkoholizmust, hogy megnézzük, mi az, ami általa/miatta rejtve marad. Természetesen az alkoholfogyasztást és a drogozást eltitkoltuk barátaink elől, a család és saját magunk elöl is. Ahogy a betegség kezdett eluralkodni rajtunk, úgy egyre több dolgot elkendőztünk. Életünk sok dimenzióját is elrejtettük. A javulás folyamata értelmezhető, a feltárulkozással, gyógyulással és a felfedezéssel, amelyeket az őszinteség tesz lehetővé.

Többet kell tennünk, mint feltárnunk az igazságot az alkohol és más kábítószerek feletti tehetetlenségünkről. Muszáj feltárnunk az igazságot, magunkat, emberi lényeket illetően is. Ez megköveteli a hajlandóságot, hogy életünk azon aspektusait is előtérbe helyezzük, amelyeket el akarunk rejteni mások elől. Ez a folyamatos hajlandóság az igazság feltárására nélkülözhetetlen lépés a további haladáshoz.

Ahogy egyre mélyebbre haladunk az őszinteség barlangjában, s ahogy egyre hajlandóbbak vagyunk felfedni a dolgokat, amelyekkel a múltban féltünk szembenézni, úgy a gyógyulásunk folytatódik/halad előre. Így fokozatosan felfedezünk új és nagyszerű dolgokat magunkról, s másokról, amelyeket addig nem ismertünk. Ez a felfedezés egy izgalmas és kalandos időszaka a növekedésnek. Felfedezhetünk olyan képességeket magunkban, amelyek létezéséről nem tudtunk, hajlandóságot új kockázatok vállalására a növekedés idején, s rájövünk, hogy van, amit másoknak adhatunk/felajánlhatunk.

Az őszinteség kulcs a felfedezéshez. Sokszor szükségünk van másokra, hogy felfedezzük személyiségünk új dimenzióit. Amikor elfogadjuk az őszinte értékelésünket, személyiségünket illetően, az önelfogadás és növekedés útján vagyunk. A 10. lépés folytatja a feltárást a személyes „leltár” elkészítésével és hibáink elismerésével. Ez a lépés előfeltételezi a tévedés lehetőségét, mert azt mondja, hogy amikor és nem ha.

Ez arra emlékeztet, hogy célunk a fejődés, de nem váltunk tökéletessé. Ez szintén képessé tesz a régi helytelen viselkedési módokhoz való visszatérés elkerülésére. Folytatjuk a folyamatos feltárást; gyógyulást és felfedezést indítékok, szándékok és cselekedetek segítségével (mások és magunk irányában).

Ha az őszinteség vagy az arra való hajlam hiánya, vagy hogy másokat félrevezessünk, akkor a napi 10. lépés felszínre hozhat sok módot, ahogy félrevezethetjük magunkat és másokat, s amit gyakran meg is teszünk. Néha szavakkal, máskor gesztikulációkkal és cselekedetekkel. A hajlandóság ennek naponkénti megfigyelése megszabadító érzés lehet. A 10. lépés az őszinteséggel alapos és jelentős különbséget tehet egy középszerű/átlagos és egy mélyreható, vidám és reményteli józanság között.

Szintén hasznos, ha egy 10. lépést nemcsak naponta, hanem negyedévente, félévente is megismétlünk. Ez lehetőséget ad életünk vizsgálatára és segít megérteni a mintaképeket/módszereket, amivel tisztában kell lennünk. Óriási segítség lehet számunkra egy leírt/írásban rögzített 10. lépés megosztása egy baráttal, lelki tanácsadóval vagy segítőtárssal. Sokan úgy találjuk, hogy nem lehetünk őszinték önmagunkkal, amíg nem vagyunk őszinték másokkal. Ez nem azt jelenti, hogy minden nap fel kell hívnunk valakit, hogy elmondjuk neki őszintétlen cselekedeteinket. De bizonyos segítséget jelent az őszinteségben való növekedésünkhöz a dolgaink másokkal való megosztására irányuló hajlam.

Sokan hasznosnak találják egy 10. lépés végrehajtását naplószerűen. Így például lejegyezhetnénk a napi őszintétlen cselekedeteinket és azokat a dolgokat/ eseményeket is, amelyeknek hálásak lehetünk. Részletezhetjük reményeinket, álmainkat, félelmeinket, kapcsolatainkat.

Sok könyv szól a naplóírás rejtelmeiről. Amit a legjobban meg kell jegyeznünk az az, hogy ez a mi saját (privát) naplónk, s csak akkor kell megosztanunk másokkal, ha szeretnénk. Ez egy olyan könyv, amelyben őszinték lehetünk magunkkal, s egy lehetőség számunkra, hogy feltárjuk a fontos dolgokat életünkben. Úgy írhatunk naplónkba, hogy biztosak lehetünk benne, hogy azt más nem fogja elolvasni, s később esetleg úgy dönthetünk, hogy megosztjuk azt másokkal. Sokan elég jól ismerjük magunkat és tudjuk, hogy ha azzal a feltételezéssel írunk, hogy más is elolvashatja, akkor többet fogunk írni neki, mintha csak saját magunknak írnánk.

Az őszinteség tűnik az egyik központi jellemzőnek a folyamatos józansághoz. Ahogy a „Nagy Könyv” mondja: igyekszünk egy olyan életstílust kialakítani, ami megköveteli a szigorú őszinteséget. Ez nem feltétlenül egy félelmetes folyamat. Lehet olykor fájdalmas, de szabadsággal, jókedvvel és beteljesüléssel jár, ahogyan képessé válunk az őszinteségben való növekedésre önmagunkkal, másokkal és egy Felsőbb Hatalommal szemben. Ha valaki megkérdezne bennünket, miért teszünk ilyen nagy erőfeszítéseket az őszinteség elérésére, válaszolhatunk Michelangelo szavaival: „Egy angyal van ebben a kőben, és én megpróbálom kiszabadítani Őt.”

 

Tovább olvas >>>

Rejtett erő - NAGY ELVÁRÁSOK

Rejtett erő - NAGY ELVÁRÁSOK

Talán emlékszel még, hogy röviddel gyógyulásod kezdete után egy „rózsaszín felhőn” voltál. Amint függőséged köde felemelkedett, elkezdett hónapok, sőt évek óta először jól érezni magad. Valójában olyan jól érezted magad, hogy biztos voltál abban, hogy gondjaidnak örökre vége. Biztosan jótállód figyelmeztetett, hogy a könnyed lebegés nem lesz tartós. De, ha olyan voltál, mint mi legtöbben, akkor titokban azt vártad, hogy tartós lesz. És valóban jótállóinknak igazuk volt.
Idővel leesünk felhőnkről és elkezdünk úgy bánni az élettel, amilyen az igazából, és nem úgy, amilyennek mi szeretnénk látni. Ha alaposan csináljuk a Lépéseket, akkor elkezdjük életünket egy lelki síkon értelmezni. Elérünk valamennyi józanságot, az ígéretek valóra válnak, és útban vagyunk egy tartós gyógyulás felé.

MIÉRT OKOZHATNAK GONDOT AZ ELVÁRÁSOK?

Amikor már néhány éve józanok és tiszták vagyunk, valószínű, hogy felmerülnek nem várt problémák. Legtöbbnyire megtanultuk az „egyszerre csak egy nap” jelentését. Valószínűleg már nem járunk minden este gyűlésre, mint a kezdetben. Munkánk elfogadhatóan megy; másokkal való kapcsolataink egy picit kisimultak. Röviden, a program értünk is és bennünk is működik. Kezdjük megérteni a józanságot és ismerjük a belső békét. Az élet egész derűsnek néz ki.

A gondok akkor kezdődnek, amikor elvárjuk, hogy a derűs élet örökké a miénk legyen, nehézség nélkül. Akkor jutunk bajba, amikor egy bizonyos emberre, helyre vagy helyzetre számítunk, hogy az pontosan azokat az eredményeket hozza, amiket akarunk és amikor akarjuk, vagy amikor ésszerűtlen követeléseink vannak magunkkal szemben. Az élet egyszerűen nem megy simán, és ha ezt várjuk, akkor csalódásra vagy még rosszabbra készítjük elő magunkat.

Természetesen nem minden elvárás vezet nehézségekhez. Végül is az „elvárás” egyszerűen azt jelenti, hogy alig várunk már valamit, vagy, hogy előre várunk már valamit. A problémák akkor fejlődnek ki, amikor elvárásaink aránytalanok lesznek. Alkoholista személyiségünk megkönnyíti, hogy nagyszerű látomásaink legyenek, cselekedeteink eredményét illetően. Ez nem lenne rossz, ha nem ragaszkodnánk ahhoz, hogy elvárásainknak eleget tegyenek. Ahelyett, hogy ésszerűen reagálnánk nem teljesített elvárásainkra, hajlamosak vagyunk úgy reagálni, mintha a világ vége lenne.

A csalódás, a teljes cserbenhagyottság érzése juttat minket a legtöbb bajba. Amikor nem teljesülnek elvárásaink, elszigeteltnek és magányosnak kezdjük érezni magunkat. Azon tűnődünk, vajon mi a baj velünk, világunkkal és Istenünkkel. Ha a végletekig visszük ezeket az érzéseket, azok botláshoz vezethetnek, mert azt az érzést keltik, hogy nincs értelme folytatni.

HÁROM FAJTA ELVÁRÁS

Az elvárásokat három féle módon lehet besorolni: az elvárások magunkkal szemben, másokkal szemben és a dolgokkal és helyzetekkel szemben. Ezek közül bármelyik lehet ártalmas és gyakran ezek együtt dolgoznak.

Általában nagyon sokat várunk el magunktól – talán többet, mint amit bárki mástól elvárnánk. Amikor nem tudunk megfelelni ezeknek a magunkra kirótt elvárásoknak, akkor szigorúbbak vagyunk magunkkal, mint bárki más lenne.

Mi történik itt? Miért követelünk ilyeneket magunktól, és miért verjük meg magunkat, amikor úgy gondoljuk, hogy kudarcot vallottunk? Részben azért, mert a gyógyulásban részünk volt egy kis sikerben, és többet akarunk. Még nem találtuk meg korlátainkat, vagy hogy miként hozzuk egyensúlyba a magunk elé kitűzött célokat. Részben azért is, mert úgy érezzük, hogy valahogyan be kell pótolnunk az ivás és használat alatt elvesztett időt. Azt hisszük, hogy őrülten kell sietnünk ahhoz, hogy elérjük azt a sikert, amely biztos minket illetett volna, ha nem lettünk volna kémiai anyagfüggők.

Vegyük például azt az asszonyt, aki majdnem szétesett, amikor nem kapott meg egy várt előléptetést. Egy gyűlésen valahogy így hangzott története: „Egyszerűen nem vagyok elég jó. Bármennyire is próbálkozom, nem tudok megfelelni. Nem tudom, mi a baj velem.”

Ez nem egy kiegyensúlyozott felelet. Nyilván az asszonynak a helyzet valóságánál jóval nagyobb elvárásai voltak. Lehetséges, hogy fantáziált arról, hogy mi lenne, ha meglenne az a plusz pénz és a presztízs. Az is lehetséges, hogy csak fantáziált. Annyira belebonyolódhatunk elvárásainkban, hogy nem tesszük meg a szükséges lépéseket.

Ez az ember elkerülhette volna a gondot, ha nem bonyolódott volna bele elvárásaiba. A program szemszögéből a gond nem az, hogy nem kapta meg az előléptetést, hanem az érzelmi feldúltság.

Szintén hajlamosak vagyunk sokat elvárni a körülöttünk lévő emberektől. Ha szülők vagyunk, többet várunk el gyermekeinktől. Többet várunk el kollégáinktól, házastársunktól és barátainktól. Valójában lehetséges, de ezzel sokat elvárni másoktól, erősen próbára tesszük kapcsolatainkat.

Ennek egy klasszikus példája legalább egyszer mindannyiunkkal megtörténik, amikor a Tizenkét Lépés munkát végezzük. Egy újonnan érkezett személy szeretné megkapni azt, ami nekünk megvan és mi rögtön terveket készítünk arra, hogy segítsünk neki megkapni és megtartani a józanságot. Megtervezzük, hogy milyen gyűlésekre menjen el, és mikor csinálja a Negyedik Lépését. Szándékunk alapjául szolgál az a követelés, hogy a mi módszerünkkel józanodjon ki és ha nem, akkor összetörünk.

Ha másokat okolt volna az a nő, akit nem léptettek elő, akkor ilyesmit mondana: „Nem értem! Én vagyok a rangidős. Fele annyit sem tud az, akit előléptettek, mint én. Ez nem igazságos. Megmutatom nekik, felmondok – vagy még jobb, beperlem őket.” Ebben az esetben nem vállalja a felelősséget és teljesen másokat hibáztat. Ismét az eredeti indok az elvárások.

A harmadik fajta elvárás, amellyel gyakran kell bánnunk, a helyekkel és dolgokkal szemben való elvárásaink. Hány olyan embert ismersz, aki elment nyaralni és csalódottan jött haza? Vagy mi van azzal, aki csalódott új kocsijában vagy más beruházásában? Amikor ez történik, magunkon kívül egy gyors megerősítést keresünk. Azt gondoljuk, hogy az új ruhák vagy az új lakás jelentik a boldogság kulcsát. Bár bizonyára nincs semmi rossz az anyagi tulajdonokkal, ezek nem fognak megnyugvást adni – és ezek elvárása biztosan csalódáshoz vezet.

Hogyan engedjük, hogy ezek az elvárások magunkkal és másokkal szemben mögöttünk settenkedjenek? Talán ez egy újabb példa arra, amikor az inga túllendül. Amikor a programba léptünk, persze, hogy megveretve éreztük magunkat, és azt hittük, hogy egy olyan unalmas életre vagyunk ítélve, amely csak gyűlésekből és a józanság megőrzésének állandó küzdelméből áll. Idővel felfedeztük, hogy életünk teljesebb és termékenyebb lehet, mint azt valaha el tudtuk volna képzelni. Így átlendültünk a másik végletbe, elvárva a józanságot, hírnevet, vagyont és szeretetet. Nagy követeléseink voltak magunkkal és másokkal szemben.

NÉHÁNY MEGOLDÁS

Tehát mit tegyünk? Végigdolgoztuk magunkat a Lépéseken, sok gyűlésre jártunk, részt vettünk a szolgálatban és hirtelen kicsúszik alólunk a talaj! Most mit csináljunk?

Az első lépés a probléma felismerése. Valószínűleg veszélytelen azt mondani, hogy amikor csalódást érzel, ez azért van, mert elvárásaid nem teljesültek. Általában van valamilyen figyelmeztetés. Gyakran könnyű nem tudomásul venni az első jeleket. Talán nem fogadjuk el a kisebb felmerülő csalódásokat, és idővel rájövünk, hogy ezek mind gyakran megtörténnek. Ha nem ragadjuk meg gyorsan a tüneteket, valószínű, hogy vagy letör minket a kisebb csalódások sorozata, vagy hirtelen egy valóban nagy csalódással találjuk szemben magunkat.

Bármilyen csalódással úgy lehet a leggyorsabban elbánni, ha egy rögtön ellenőrző leltárt csinálunk, amikor megtörténik. Ez lehet egyszerűen egy kérdés: „Miért vagyok csalódott? Mit vártam, hogy mi fog történni ebben a helyzetben?” Amikor őszintén válaszolunk ezekre a kérdésekre, megláthatjuk, hogy ésszerűtlen követeléseink voltak magunkkal, valaki mással vagy a helyzettel szemben. Amint megfogjuk a követelésünket, rögtön el is engedhetjük.

Szintén segíthet megkérdezni: „Mit tanulhatok ebből?” Természetesen az egyik dolog, hogy ne legyenek olyan nagy elvárásaink. De kicsit mélyebbre is mehetünk, és megláthatjuk, hogy csak a saját magunkról alkotott kép javítására vagy valami más, teljesen önző okból kifolyólag akartunk egy bizonyos eredményt.

Általában igaz, hogy amikor csak magunknak akarunk valamit anélkül, hogy megértenénk a hozzájárulást, amellyel másoknak segíthetnénk, akkor csalódottak leszünk a végén. Ezért segít, ha ellenőrizzük az önzést vagy önközpontúságot.

Néha alaposabban ki kell javítanunk viselkedésünket. Ismét jó kezdés a leltárkészítés, ezennel talán írott formában. Ha leírjuk legújabb csalódásainkat, ezekre tett reagálásainkat és ugyanolyan kérdéseket teszünk fel, akkor valószínűleg rábukkanunk egy mintára. Talán felfedezzük, hogy egyszerűen önzőek vagyunk vagy a magunk módján, próbáljuk irányítani a dolgokat, vagy valamit vártunk a semmiért.

Könnyű belezavarodni a tervezés és kivetítés közötti különbségbe – a kivetítés egy másik szó az elvárásokra. Természetesen nincs semmi rossz a tervezgetésben. Valójában, ha nem terveznénk, nem sokat vinnénk véghez. Akkor merülnek fel a problémák, amikor azt követeljük, hogy terveink pontosan úgy sikerüljenek, ahogyan mi várjuk. Meg kell tanulnunk, hogy ne követeljünk, és ne számítsunk bizonyos eredményekre.

AZ ÉLET IGAZÍTÁSOK SOROZATA

Az életet lehet úgy tekinteni, mint az igazítások állandó sorozatát. Nem más, mint az autó vezetés, ahhoz, hogy elérj a boltba, nemcsak egyszerűen megmutatod az utat a kocsidnak – követed az utat, amely valószínűleg nem egy egyenes vonal, lakásodtól a bevásárló központig. Ahhoz, hogy az úton tudj maradni, állandóan igazításokat kell csinálnod a kormánnyal és a gázpedállal.

Ha egy irányban tartanád a kormányt, az árokban találnád magad. Egy bizonyos eredmény elvárása olyan, mint a kormány egy irányban való tartása. Nehéz rugalmasnak lenni és reagálni, amikor megmakacsoljuk magunkat, elszánva magunkat arra, hogy mindenáron el fogjuk érni eredményünket.

Amikor vezetünk, nemcsak az úti cél által érünk el az adott helyre, hanem állandó igazításokkal, a visszajelzések felhasználásával. Például észrevehetjük, hogy kicsit túl jobbra tartunk, ezért balra irányítjuk a kormányt. Talán utána észrevesszük, hogy túlzottan ellensúlyoztunk és túl közel haladtunk az út közepéhez, ezért egy kicsit jobbra irányítjuk a kormányt. Ezt majdnem tudat alatt tesszük és miután több száz ilyen javítást tettünk, az üzletben találjuk magunkat, biztonságban.

Ugyanez igaz az életre; ha céged elnöke szeretnél lenni, akkor olyan terveket csinálsz, amelyek azon alapulnak, hogy szerinted mi szükséges az elnökséghez. Talán útközben rájössz, hogy szükséged van még egy adminisztrációs kurzusra, tehát véghez viszed ezt az igazítást. Ez nem azt jelenti, hogy terveid rosszak voltak, hanem, hogy nem volt meg az összes információd.

Minél rugalmasabbak a terveink, annál valószínűbb, hogy oda jutunk, ahova szeretnénk. Amikor belegabalyodunk az elvárásokba, akkor bezáródhatunk egy olyan bizonyos cselekvéssorozatba, amely végül egy más irányba vezet. Akkor boldogtalanok vagyunk, mert elvárásaink nem teljesültek.

Útközben az is bekövetkezhet, hogy terveink megváltoznak. Például egy vihar után kell a boltba mennünk, de felfedezzük, hogy az utat lezárták. Ekkor vagy úgy döntünk, hogy hazamegyünk és boldogulunk azzal, amink otthon van, vagy egy másik bolt felé igyekszünk. Ugyanez igaz az elnökség vágyára – talán nem vagyunk hajlandók még egy kurzust megcsinálni, ezért változtatunk célunkon. Ha a cél egy jó kapcsolat, akkor nem lehet egy emberre helyezni reményeinket és elvárásainkat, amíg nem vagyunk benne biztosak, hogy viszonozza érzésünket. Még akkor sem szabad elvárnunk, hogy ez a személy legyen boldogságunk kulcsa.

Van még egy hozzáállás, amelyet néhányan elsajátítunk a gyógyuláshoz vezető út során. Úgy érezzük, hogy már olyan sokat tettünk és olyan jók voltunk, hogy megérdemeljük azt, hogy teljesüljenek elvárásaink, mert csodálatos emberek vagyunk. Ez egy különösen szövevényes eszme, és gyakran észrevételünk nélkül jelenik meg.

Néha az Istennel való alkudozás során nyilvánul meg. Talán még el is várjuk Istentől, hogy egy csodálatos eredménnyel ajándékozzon meg, annak ellenére, hogy nem teszünk olyan nagy erőfeszítéseket. Olyan, mintha azt mondanánk magunkban: „Nézd, már öt éve józan vagyok, tényleg jobban kellene menni a dolgoknak.” Nos, talán igen, talán nem. Amit kapunk az élettől, attól függ, hogy mit adunk bele.

Azt is felfedezzük majd a gyógyulás útján, hogy több dologba belekeveredünk. Több kockázatot tudunk vállalni, mert jobban érezzük magunkat. Minél többet csinálunk és minél több kockázatot vállalunk, annál több csalódásban lesz részünk, ha nem tanuljuk meg mérsékelni elvárásainkat a valósággal.

Tehát a megoldás, hogy ismét visszatérünk a lépésekhez. Leltárunkra kell koncentrálnunk, hogy felfedezzük, hol rontottuk el. Aztán tovább kell mélyíteni tudatos érintkezésünket a mi értelmezésünk szerinti Istennel, az imádság és meditáció útján. Végül ki kell nyúlnunk másokhoz, a Tizenkettedik Lépés szerint, az elveket gyakorolva. Ez a megadás folyamata.

ELFOGADÁS

Az elfogadás a legfontosabb. Meg kell állapodnunk magunkkal, és fel kell fedeznünk, hogy mire vagyunk képesek, nem azt, hogy mit szeretnénk csinálni. Meg kell tanulnunk, hogy ugyanúgy, mint mi, minden más ember is megtesz minden tőle telhetőt. Fel kell ismernünk, hogy igazi boldogságunk és elégedettségünk nem abból jön, amit egyedül csinálunk, hanem Magasabb Hatalmunkon keresztül. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy semmi sem történik ok nélkül. Minden, amit teszünk, egy lehetőség a növekedésre, ameddig hajlandóak vagyunk ezt így tekinteni.
A Tizedik, Tizenegyedik és Tizenkettedik Lépés az ún. fenntartó lépések hosszú utat tehetnek meg, hogy abban a pompás helyzetben tartsák meg elvárásainkat, hogy egyszerűen örömmel nézzünk a holnap elé anélkül, hogy követelnénk, hogy parancsunk szerint történjen.

 

Tovább olvas >>>