Rejtett erő - VISSZAUTASÍTÁS
A VISSZAUTASÍTÁS MEGÉRTÉSE
A visszautasítás fájdalma kibírhatatlan lehet. Soha nem felejtem el azt a nőt, aki egyszer éjfélkor felhívott a forró dróton. Részeg volt és megkérdezte a nevemet. Megmondtam neki, de amikor az ő neve iránt érdeklődtem, azt válaszolta: „Zéró”.
„Nem, nem „ – mondtam -, nem Zéró a neved. Nem kell megmondanod, hogy mi a neved, de meg kell mondanom, hogy nem Zéró, mert te egy ember vagy, egy értékes emberi lény. Van igazi neved. Isten szeret téged.”
Hallgatott.
„Figyelj, tudom, mit érzel” – folytattam -, én is voltam már így. De az tizennyolc hónappal ezelőtt volt és most már jól vagyok; gyógyulásban vagyok. Örülök, hogy felhívtál, mert elmondhatom neked, hogy van remény számodra. Isten reményt ad neked. Beszélj hozzám!”
Elkezdte történetét és ivott, miközben beszélt. A kétségbeesésé ismerős története volt. Nem voltak barátai, családja, munkája, pénze. Elszenvedte önbecsülésének teljes elvesztését. Minden reményt elvesztett. Meg akart halni.
Az összes visszautasítás fájdalma ott volt a hangjában. A hangja tele volt szomorúsággal és könnyekkel, és gyászolta önmagát.
ÉRZELMEK KUSZASÁGA
A visszautasítás semmilyen körülmények között nem könnyű. Az olyan alkoholista számára, aki visszautasítottnak érzi magát, elsüllyed a visszautasításban, mert a visszautasítás egy nagyon nehéz érzés, és mert olyannyira összekeveredik más kemény érzésekkel.
Amikor visszautasítottnak érezzük magunkat, akkor bizonyos félelmeket is érzünk és kezdjük helyteleníteni magunkat. Az önvédelemben előjön a neheztelés kezdete.
Azonban, amikor mi utasítunk vissza másokat, az egy más dolog; az a düh. Egyszer láttam egy pszichiátert, aki szerint rendben van a düh, amikor jogos. „A jogos düh rendben van” – mondta.
Akkor nem voltam a programban. Még nem próbáltam a végső visszautasítást végrehajtani magamon, amelyet megelőzve, végül a programhoz és a gyógyuláshoz vezetett. Még kemény tagadásban voltam, amely a magam, alkoholizmusom, Istenem és a segítség bármely reményének visszautasítása volt. Ez aztán az igazi jogos düh.
Gyógyulásunkban tökéletesek akarunk lenni. De megtanuljuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és soha nem leszünk azok. Ezzel a tudattal kifürkészhetjük mérgünket és megkérdezhetjük magunkat, hogy mikor van rendben a düh. Mikor lehetünk dühösek azért, mert visszautasítottnak érezzük magunkat? Mikor lehet a düh az az eszköz, amellyel törvényesen visszautasíthatunk másokat?
Nem tudunk sokat arról a nőről, aki Zérónak hívta magát, mégis tudunk azonosulni vele, ha valaha is alkoholista időszakunkban éreztünk úgy, ahogyan ő érzett azon az éjszakán, amikor felhívta a segélyszolgálatot, és azt mondta, hogy meg kell ölnie magát. A végső visszautasítást adta át. Ez az a hely, ahová néhányan alkoholisták őrültségünkben eljutunk az összes visszautasítás után, amelyet alkoholista életünkben kaptunk és adtunk. Talán úgy gondoltuk, hogy folytatnunk kell és túl kell esnünk rajta. De a gyógyulásban tudnunk és erősen hinnünk kell, hogy ez a végső visszautasítás többé nem választási lehetőség, és soha nem is volt az.
Néha emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy az öngyilkosság sem választási lehetőség, bármennyire fájdalmas is a figyelmeztető. Amikor megállunk és gondolkozunk ezen, akkor tudunk másoknak segíteni. Mások segítése gyógyulásunk létfontosságú része.
Amikor azon az éjszakán az a nő felhívta a segélyszolgálatot, ez létrehozta a végső párbeszéd lehetőségét – egy választ visszautasítására magával és a rohadt világával szemben. Az a telefonhívás megadta nekem a lehetőséget arra, hogy Istennel együtt dolgozzam, és hagyjam, hogy Isten irányítsa a beszélgetést, amely egy életet próbált megmenteni. Megkaptam a lehetőséget arra, hogy elmondjam neki, hogy az életben maradás miért az egyetlen módja a visszautasítás leküzdésének. Azt is elmondtam neki, hogy miként lelünk reményt azáltal, hogy gyűlésekre járunk, és olyanokkal vagyunk együtt, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint mi.
Először nem hitte el szavaimat. Azonban azon az éjszakán többször visszahívott, míg végül azt mondta: „Feladom” – és letette a kagylót. Ez kétirányú visszautasítás volt: Először is, visszautasította szavaimat, majd utána visszautasította önmagát.
Mégis ismét telefonált. Szundított egyet. Hangja alapján több alkoholt is ivott. A párbeszéd folytatódott, míg megegyeztünk abban, hogy reggel felhívom telefonon. Reggel senki nem vette föl hívásaimat. Úgy tűnt, hogy az életvonal örökké bezárult, és én visszautasítottnak éreztem magam.
Ez azonban még nem a történet vége. Bár soha nem fogunk igazán arról az emberről tudni, aki Zérónak nevezte magát, mégis nem adhatjuk fel a reményt. Talán elment egy gyűlésre aznap reggel. Talán vette az üzenetet, és úgy döntött, hogy megpróbál ismét élni. Talán még mindig él.
Nem mondhatunk le magunkról vagy azokról, akik még mindig fogyasztanak alkoholt vagy más drogokat. Mindannyian ugyanabban a cipőben járunk. Egy pillanatra sem hagyhatjuk abba a visszautasítás elleni harcot – legyen az a miénk vagy valaki másé – mert ez egy megengedhetetlen hiba.
Mint gyakorló alkoholisták, elképesztően rutinos módon éreztük visszautasítottnak magunkat. Dühösen visszautasítottnak éreztük magunkat, amikor az újságkihordó fiú nem hozta időben az újságot. Tehát lerészegedtünk. Visszautasítottnak éreztük magunkat, amikor kétéves fiunk nem akart egy puszit. Tehát lerészegedtünk.
Visszautasítottnak éreztük magunkat, amikor nem hívott fel anyánk, hogy megkérdezze, hogy vagyunk, vagy amikor, egy jó barátunk nem hívott meg egy buliba.
Visszautasítottnak éreztük magunkat, amikor valaki rosszallóan nézett ránk, amikor egy bulin még egy italt töltöttünk magunknak. Újra és újra visszautasítottnak éreztük magunkat, tehát újra és újra lerészegedtünk.
A visszautasítás ellenkező irányban is működik. Kinyilvánítjuk: „Az ördögbe az újsággal! Lemondom és egy másik újságot rendelek.” „Az ördögbe a gyerekemmel; valaki más majd megpuszil.” „Te pedig, drága anyám, te úgy látszik elfelejted azt, hogy én felhívtalak, amikor szükséged volt rám. De ezt nem fogom ismét megtenni, mert nem érdekellek.”
Ezeket az indokokat adtuk az ivásra. Nehéz most elhinni az ilyen fajta indokokat, ugye? Nehéz elhinni, hogy olyanok voltunk, és végtelen helyzetekben nyíltan meghívtuk a visszautasítást. Emlékezhetünk arra, hogy a visszautasítás néha hiteles érzelemként jelentkezhet nálunk, de megvizsgáljuk, és pozitív eredményt csinálunk belőle negatív szemléletmód helyett.
POZITÍV REAKCIÓK A VISSZAUTASÍTÁSRA
Hallanunk kell az A.A. zenéjét, mert ez számunkra egy szimfónia. Ez maga az élet. Egy tizenkét hangjegyes akkord, egy zenei hangszerelés. Amikor ezt egy életprogrammá lefordítják, az a gyógyulás tervrajza lesz. Gondolatainkban meg kell fordítanunk a visszautasítást, és pozitívan kell felhasználnunk.
Ha azon tűnődünk, hogy vajon ez lehetséges-e, akkor pillantást vethetünk életünkre és láthatjuk, hogy megtettük ezt. Mint gyógyuló alkoholisták, visszautasítottuk annak lehetőségét, hogy valaha is újra igyunk. Visszautasítottuk az öngyilkosságot. Visszautasítottuk a hazugságot, valószerűtlen elvárásokat, magányt, türelmetlenséget és paranoiát. Mindebből egyszerre csak egyet tettünk meg.
Azáltal, hogy visszautasítottuk életünk negatívumait, megtanultuk elfogadni saját és mások pozitív oldalait. Ezért a visszautasítás néhány formája mégsem olyan rossz. Némi jogos düh vagy visszautasítás rendben van. Ez visszamegy a dolgok elrendezésének témájához.
Néhányan talán ebben a pillanatban visszautasítottnak érezzük magunkat. Talán nem sikerül dűlőre jutnunk érzéseinkkel magunkról vagy valaki másról, aki fontos életünkben. Talán alkalmatlannak vagy magányosnak érezzük magunkat. Talán türelmetlenek, sőt dühösek vagyunk magunkra. Talán elveszettnek és zavartnak érezzük magunkat.
Ezek az érzések rendben vannak. Emberek vagyunk. Felengedhetünk, lecsitíthatjuk magunkat, és elmondhatjuk a Higgadság Imáját.
Most rögtön – bárhol is vagyunk – szánhatunk néhány percet arra, hogy átvizsgáljuk a programot és annak csodálatos Tizenkét Lépését. Emlékezhetünk arra, hogy ezek miként segítettek nekünk elkezdeni a gyógyulást és megmaradni abban, hogy lépésről lépésre, csak a mai nap.
Emlékezhetünk az Első Lépésre, kemény tagadásunkra és arra, hogy miként utasítottuk végül vissza a tagadást és elkezdtük beismerni erőtlenségünket. Emlékezhetünk a Második és Harmadik Lépésre, amelyekben elkezdtük elfogadni magunkat és hibáinkat; beengedtük életünkbe Magasabb Hatalmunkat, hogy segítsen elbánni azokkal a hibákkal és új életünkkel.
Amikor csendben vagyunk, hallgathatjuk a program zenéjét és tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Újra és újra a program azt sugallja nekünk, hogy egyek vagyunk sok olyan ember között, aki valamikor alkoholista életünk során valami olyat tapasztalt, amely közel volt a végső visszautasításhoz.
Többé nem utasíthatjuk vissza magunkat azzal a helytelen érzékenységgel és magányossággal, amelyet az ivás hozott nekünk – Isten velünk van.
A VISSZAUTASÍTÁS LOPÁSA
Talán van valami abban a régi szólásban, hogy mindenkinek a lelkében van egy kis lopás. A lopás, puskázás, csalás és félrevezetés saját haszonra. Amikor visszautasítottnak éreztük magunkat, akkor ittunk és az ivás személyes céljaink, boldogságunk és öntiszteletünk lopása lett. Ez lopásos viselkedés volt, és kiraboltuk magunkat.
A gyógyulásban abbahagytuk önmagunk kirablását és elkezdtük a visszautasítás mögött rejlő érzéseket szemlélni. Talán leértékeltnek érezzük magunkat. Ez egy hiteles szó és érzés, és joggal érezhetjük magunkat leértékeltnek.
Észben kell tartanunk, hogy a „bűzös gondolkodás” rabló viselkedés. Mögénk osonhat, és gyorsan aláaknázhatja józanságunkat. A negatív szemléletmód arra késztethet bennünket, hogy egyik rossz szokásunkat egy másikkal helyettesítsük, ezáltal tagadva a problémát. Talán mondtuk magunknak vagy barátainknak: „Nekem nem kell több whisky. Bort vagy sört fogok inni. Így rendbe jövök.”
A helyettesítés módjai csak fokozzák negatív érzéseinket. Például vegyük Bobot, aki felhívott egy biztosítási céget, hogy valami fontos üzletet elintézzen neki. Az az ember nem volt ott, akivel Bobnak beszélnie kellett volna. Üzenetet hagyott ennek az embernek és azt kérte, hogy minél előbb hívja vissza telefonon. Néhány nap elmúltával sem jött válasz és azt kérdezte magától, hogy vajon visszautasítottnak érzi-e magát, de azt mondta magának, hogy ez az érzés nem megengedhető. Mégis leértékeltnek érezte magát. Úgy érezte, hogy az ember, akit felhívott, nem adta meg neki a megérdemelt tiszteletet. Még olyan következtetésekre is jutott, hogy azokat az embereket, akik kevesebb figyelmet érdemeltek, mint ő, jobban kiszolgálják.
Néha úgy belebonyolódunk érzéseinkbe, hogy a végeredmény a visszautasítás érzése. Nevezhetjük fájdalomnak, elhanyagolásnak, semmibe vevésnek, közömbösségnek, gyűlöletnek vagy akár teljes leértékelésnek is. A vége a visszautasítás. Ez az az érzés és akkor kell elbánnunk vele, amikor történik velünk. Nagyon gondosan és megfontoltan át kell gondolnunk minden indokot, amellyel érveltünk, hogy minket visszautasítottak. Túl kell lépnünk ezeken az érzéseken és meg kell találnunk a tökéletesen jó indokot arra, hogy az a személy miért nem hívott vissza minket.
Személyes kapcsolatainkban is tapasztalhatjuk Bob reakcióját. Ha a barátok lassan viszonozzák hívásainkat, akkor talán elfelejtettek. Ahelyett, hogy visszautasítva éreznénk magunkat, inkább jusson eszünkbe, hogy barátainknak jó okuk lehet arra, ha nem hívnak vissza.
Olyan megértőnek kell lennünk másokkal, mint amennyire szeretnénk, hogy ők megértsenek minket. De ha ezt mindig képesek lennénk megtenni, akkor talán nem kellene időt töltenünk ennek a kis könyvnek az olvasásával. Nem vagyunk tökéletesek. Emberek vagyunk. Az egyetlen tökéletes lény Magasabb Hatalmunk, aki nagyon is velünk van ebben a pillanatban.
HÁLA
Sohasem tudhatjuk, hogy mi történt azzal a nővel, aki Zérónak nevezte magát. Talán elvégezte magán a végső visszautasítást vagy lehet, hogy megtalálta az A.A. – programot. A legfontosabb dolog, amit tudnunk kell, hogy életben vagyunk. Soha többé nem fogjuk magunkat ismét visszautasítani az ivással. Isten velünk van. Hála Istennek, hogy Vele vagyunk.
Hálát adunk Istennek minden reggel, minden este, néha a nap minden órájában gyógyulásunkért. Hálát adunk Magasabb Hatalmunknak, amiért mindig velünk van, amikor továbbra is megtartjuk vagy küzdünk azért, hogy megtartsuk gyógyulásunkat. Megköszönjük Magasabb hatalmunknak, hogy segített feldolgozni azt a sok érzelmet, amely néha utunkba kerül, tudván, hogy Ő egy más szemszögből – előnyős helyzetből – segít meglátni ugyanazokat az érzelmeket, amely teljesen pozitív.
Nehéz világban élünk, a konfliktusok világában. Mégis, nem kell teljesen az ellentétes erők szerint gondolkodnunk. Nem kell a szeretetet gyűlölettel, a szeretetet féltékenységgel vagy a szeretetet dühvel helyettesítenünk. Ez a hozzáállás nem feltétlenül működik. Nincs teljesség az érzelmek világában.
Legyen az valós vagy elképzelt, a visszautasítással nehéz elbánni. Most a fontos dolog az, hogy ésszerű emberekként gondoskodjunk magunkról azáltal, hogy gondosan megfontoljuk, hogy vajon ténylegesen visszautasítottak-e bennünket. Ha úgy döntünk, hogy igen, akkor tehetünk valami pozitív dolgot ellene. Elfogadhatjuk a visszautasítást, átrághatjuk magunkat rajta és aztán átadhatjuk Istennek.
Rendkívül fontos, hogy miként kezeljük a visszautasítást. Mint gyógyuló alkoholisták, az A.A. – hoz és gyógyulásunk támogató rendszeréhez fordulunk, és olyanok segítségével oldjuk meg a dolgokat, akik megértenek minket. Magasabb Hatalmunk az egyik, aki megért minket. Ő ismer és Ő ért meg minket a legjobban. Találjuk meg Őt, most.
Megjegyzés küldése