Kahlil Gibran - A Próféta (könyvrészlet)

És akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a Házasság, Mester? 

És ő így válaszolt:
Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.
Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat.
Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
De együttlétetekben legyenek távolságok.
És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.

Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.

Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
  És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.

Tovább olvas >>>

Kahlil Gibran - A próféta (könyvrészlet)

És egy férfi azt mondta: Beszélj nekünk az Önismeretről. 

És ő válaszolt, és ezt mondta:
Szívetek némán ismeri a nappalok és éjszakák titkait.
De fületek hallani vágyik azt, amit szívetek tud.
Szavakban vágytok tudni azt, amit gondolatban mindig is tudtatok.
Ujjaitokkal érinteni vágytok álmaitok meztelen testét.

És ez így van jól.
Lelketek rejtett kútforrásának fel kell fakadnia, és mormolva a tengerbe kell futnia;
És végtelen mélységeitek kincsei feltárulnak szemetek előtt.
De ne legyen kezetekben mérleg, melyen ismeretlen kincseteket megmérnétek;
  És tudásotok mélységét ne fürkésszétek mérőléccel, se függőónnal. 
Mert az egyén tenger: határtalan és mérhetetlen.
Ne mondjátok: "Megtaláltam az igazságot"; mondjátok azt: "Találtam egy igazságot".

Ne mondjátok: "Megtaláltam a léleknek útját". Mondjátok: "Találkoztam a lélekkel, mely az én utamon jár".
Mert a lélek minden úton jár.
Mert a lélek nem egyenes vonalon jár, sem úgy nem nő, mint a nádszál.
A lélek kibomlik, mint a megszámlálhatatlan szirmú lótuszvirág.

Tovább olvas >>>

Tejfölös keksz csoda, avagy Miért nem bírom abbahagyni az evést? (Debbie Danowski)

Felismertem és beismertem és bevallom őszintén és töredelmesen, folyton rájárok a fiam sütijére, nevezetesen a Tejfölös keksz csoda finomságra, ami úgy vonz, hogy azt el sem tudom mondani. (nem akartam azt írni, mint a legyet a légypapír, mert hát...)
Számomra ez a süti maga a mennyország! Olyan az ízharmóniája, ami az én ízlelőbimbóimnak nem kevesebbet, mint magát Mekkát jelenti és már előre félek, amikor elkészítem, mert biztosan tudom, hogy még éjszaka is fel fogok kelni, hogy egy szeletet ehessek belőle... vagy kettőt... esetleg hármat... Ma éjjel is így történt. Egyszerűen ellenállhatatlan! Legyőz és megsemmisít!
Másféle sütikkel nem vagyok így. Szeretem ugyan az édességet, az étcsokit különösen, mégis ellent tudok állni nekik.
(a sütemény receptje a blogban megtalálható)

 

Debbie Danowski - Miért nem tudom abbahagyni az evést? (részlet)

„Miért nem tudom abbahagyni az evést?” Volt az életemben huszonhárom év, amikor nap mint nap feltettem magamnak ezt a kérdést. Akkoriban időm nagy részét azzal töltöttem, hogy elkeseredetten próbáltam megszabadulni felesleges kilóimtól. Bármit is csináltam azonban, nem segített. Az életemet legyőzhetetlenül erős fizikai sóvárgások uralták. Nem volt erőm szembeszállni velük, és mindezért még utáltam is magam.

Nem sok hiányzott, hogy súlyom elérje a 150 kilót. Nyaktól lefelé nem mertem tükörbe nézni, mert rettegtem a testemet borító, masszív zsírpárnák látványától. De bármennyire feszültek is a ruháim, és bármilyen nagy fájdalmaim voltak is, az evést képtelen voltam abbahagyni.

Nyilvános helyeken állandó, mesterkélt mosollyal próbáltam leplezni szégyenérzetemet. A magánéletem tulajdonképpen nagy zabálások állandó körforgásából állt. Végül annyira megteltem gyűlölettel és megvetéssel önmagam iránt, hogy többször eljutottam az öngyilkosság gondolatáig. Nem akartam tovább így élni.

Mintegy utolsó erőfeszítéssel elhatároztam, hogy kipróbálok egy új programot, amelyről akkoriban hallottam. Azt terveztem, hogy ha ez sem működik, halálra eszem magam. Egyszerűen nem láttam más kiutat a helyzetből. Közben pedig biztos voltam abban, hogy kövéren és magányosan fogok meghalni…

Ennek ma már tíz éve. Miután felfedeztem az imént említett programot, az életem gyökeresen megváltozott: nem az ételek utáni sóvárgás határozza meg többé. Napjaim boldogan és tevékenyen telnek – azelőtt mindezt elképzelhetetlennek tartottam. Jelenlegi életem tehát maga a csoda.

A fogyni vágyók sokszor hiszik, hogy egy-egy fogyasztótabletta vagy új villámdiéta végre megadja a választ elkeseredett imáikra. Ezek a dolgok azonban sosem jelentenek igazi megoldást. A potenciálisan veszélyes gyógyszereknek és különböző, koplaláson alapuló, önsanyargató programoknak létezik azonban egy tökéletesen természetes alternatívája. Ráadásul a drága fogyókúrás módszerekkel ellentétben ez mindenki számára elérhető, és – nem utolsósorban – nincsenek mellékhatásai.

Hogy akkor miért nem lehet hallani erről a módszerről? Hát igen. Míg a fogyasztótabletták és a divatdiéták általában nagy publicitást élveznek, az ételfüggőséget célba vevő, alternatív módszerről szinte alig esik szó. Hogy nem is tudta? Önnek eddig senki sem mondta, hogy drága tabletták szedése és diétás termékek fogyasztása nélkül is érhet el eredményt? Nem is gondolta volna, hogy le lehet fogyni anélkül is, hogy az ember kockára tegye az egészségét?

Fel a fejjel! Van remény! Attól még, hogy vékony akar lenni, nem kell feltétlenül az életét kockáztatnia. Hiszen az imént olvashatta, hogy az ember mindenféle tabletták és koplalás nélkül is képes lehet elérni egy egészséges, ételek utáni sóvárgástól mentes állapotot. És még csak nem is kell érte súlyos tízezreket, sőt még ezreket sem költenie, és semmiféle speciális, előre csomagolt terméket nem kell megvásárolnia.

Az életét újra Ön fogja irányítani. Többé nem érez majd legyőzhetetlen késztetést, hogy mindent felfaljon, ami a szeme elé kerül. Feje kitisztul, szíve megtelik reménnyel. Nem az lesz a lényeg, hogy a lehető legnagyobb mennyiségű ételt magába tömhesse, még mielőtt észrevenné valaki. És vége lesz az elkeseredett, álmatlan éjszakáknak, melyeket a hűtőszekrény átkutatásával tölt, abban a reményben, hogy végre megtalálja a tökéletes ételt, amelytől jóllakhat.

És ha mindez nem lenne elég meggyőző, gondoljon arra, hogy ezzel a programmal nem teszi ki magát olyan veszélyes mellékhatásoknak, amilyenekkel például a fogyasztótabletták szedése és a koplalás jár. Nem lesznek emlékezetkiesései, szívritmuszavara, és depresszióba sem fog esni. Állandó szájszárazsággal és gyakori hasmenéssel sem kell számolnia. De ami a legfontosabb: nem fogja veszélyeztetni az életét.

Az általunk ajánlott program semmilyen kockázattal nem jár. Tökéletesen természetes módja annak, hogy az ember elérje és élvezze az ideális testsúly és a józan élet nyújtotta előnyöket. Segítségével Ön is közvetlenül megtapasztalhatja, hogy igenis lehetséges fogyni tabletták nélkül is. Ugyan mi lehet jobb ennél?

Akkor hát mit is kell tennie, hogy mindezt elérje? Egyelőre ne gondoljon semmi bonyolult vagy nehéz dologra. Csak olvassa tovább a könyvet! Az első fejezetekből megismerheti a program tudományos alapjait. A tények tisztázása után pedig kezébe adjuk az eddig ismert fogyókúrás módszerek természetes alternatíváját: egy olyan programot, mely az egyes ételcsoportokhoz fűződő fizikai függőségtől szabadítja meg a testet. Mindezért cserébe egyelőre csupán annyit kell tennie, hogy tovább olvas! Ugye, menni fog?

Mi váltja ki az ételek utáni fizikai sóvárgást? És miért olyan nehéz uralkodni rajta? Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolhassuk, először is tudnia kell, hogy bizonyos ételek elfogyasztása következtében mi történik a testében. Ezért a következő két fejezetben áttekintjük az ember fiziológiai felépítését, különös tekintettel azokra a tényezőkre, amelyek az étel utáni sóvárgásban szerepet játszanak. A 3. fejezet az ételfüggőséggel kapcsolatos orvosi kutatások eredményeit összegzi. Olvasson hát tovább, és fedezze fel, hogy miért nem tudja abbahagyni az evést!

Az egyik legfontosabb tény, amelyre az utóbbi évek kutatásai alapján rájöttünk, hogy bizonyos ételek olyan negatív módon befolyásolhatják az emberi szervezet működését, hogy az túlevéshez vezet. Amint ezek az anyagok bejutnak a testbe, az ember egyre jobban és jobban kívánja őket. Bármennyit eszik is belőlük, sosem elég. Vannak tehát, akik bizonyos ételekkel kapcsolatban az alkoholistáéhoz hasonló fizikai függőséget élnek meg. (Ők azok, akiket mi „ételfüggőknek” nevezünk.)

A túlevés hátterében tehát az egyes anyagok iránti fizikai sóvárgás áll. Ahogy az évekig tartó ivás után az alkoholista az ital rabjává válik, az ételfüggőnél ugyanez figyelhető meg bizonyos ételcsoportok vonatkozásában. Ez az alapja a „sóvárgás” jelenségének, ahogy azt dr. William D. Silkworth The Doctor's Opinion című írásában kifejti. Silkworth megjegyzi, hogy az alkoholista azért iszik, „hogy úrrá legyen egy olyan sóvárgáson, amelyen mentálisan képtelen uralkodni”1.

Akik évek óta a kilók ellen harcolnak, azoknak bizonyára nem nehéz ezt a leírást az ételfüggőségre vonatkoztatniuk. Megtörtént-e már Önnel, hogy eldöntötte, uralkodik a vágyain, és nem eszik sokat, néhány perc múlva azonban mégis azon kapta magát, hogy kontroll nélkül tömi magába az ételt?

Mindannyiunk szervezetében történik olyasmi, amit nem tudunk irányítani: ha megvágjuk magunkat, elered a vérünk; és szükségünk van bizonyos mennyiségű alvásra, különben kimerültek leszünk. Testünk alapvető fiziológiai felépítését nem tudjuk befolyásolni. Vannak nők, akik a menstruáció miatt havi rendszerességgel élnek meg hormoningadozásokat, más emberek allergiában, cukorbetegségben, krónikus hörghurutban, rákban vagy szívbetegségben szenvednek. Bár ezek mind olyan állapotok, amelyeket nem tudunk irányítani, tehetünk bizonyos megelőző lépéseket. Néhányuk egyszerűen biológiai felépítésünkből következik, mások genetikailag öröklött betegségek. Ezekről nem tehetünk. Az ételfüggőséggel ugyanez a helyzet. Fiziológiai adottságainkat nem mi választjuk meg. Nem mi döntjük el, hogy bizonyos ételekre érzékenyek leszünk-e. Olyannyira nem, hogy sokan nincsenek is tisztában ezekkel az érzékenységekkel. Vagyis nem a mi hibánk, hogy kövérek vagyunk, de mindenképpen a mi felelősségünk.

Itt az idő, hogy Ön se hibáztassa tovább magát olyasmiért, amiről nem tehet, és amit nem áll módjában megváltoztatni. Kezdjen el inkább arra koncentrálni, ami a saját irányítása alatt áll. Ha elolvassa a következő, ételérzékenységgel foglalkozó részt, attól kezdve a cselekvés felelőssége teljesen az Öné. De ne feledje: bárhogy dönt is, továbbra sem Ön a vétkes.

Fizikai függőséget okozó élelmiszerek

Az ételek utáni fizikai sóvárgás jelenségére az orvosi társadalom már akkor felfigyelt, amikor dr. David B. Herzog és dr. Paul M. Copeland 1985-ben a The New England Journal of Medicine-ben megjelent cikkében leírta, hogy bizonyos emberek agyának kémiai felépítésében eltérés mutatkozik az átlagtól. Több állatkísérletre is utaltak, amelyek azt mutatták, hogy bizonyos agyi kemikáliák manipulációjával csökkenthető az egyes ételek iránti vágy.

Hogyan kapcsolódik mindez a mi témánkhoz? Röviden úgy, hogy ezek szerint vannak, akiket fiziológiai felépítésük hajlamosít a túlevésre. Tehát elképzelhető, hogy az Ön esetében is teste kémiai működése diktálja, hogy bizonyos ételekből a normálisnál többet fogyasszon. Ebben a helyzetben az agy hiába is tiltakozik a süteményevés ellen, testi szükségletei erősebbek lesznek intellektusánál.

Hiszen Ön az eszével tökéletesen tisztában van azzal, hogy a süteménytől meghízhat, pattanásos lehet, ráadásul az önmarcangoló bűntudatot is nehezen kerülheti el. Biológiailag azonban képtelen ellenállni az evés szükségletének. Behabzsolhat akár egy egész doboz kekszet is, miközben mindezt nagyon jól tudja. Fiziológiai szükségletei sajnos arra késztetik, hogy – bizonyos ételek esetében – minden racionális érvet sutba dobjon.

CUKOR

Nézzük hát, melyek ezek az ételek. Számos vizsgálat mutatja, hogy a cukor egyike azoknak az anyagoknak, amelyek a legkönnyebben alakítanak ki fizikai függőséget. Erről szól például a The New York Times bestseller listáján is szereplő Sugar Buster? – című könyv. Bár a könyv szerzői által feltárt orvosi bizonyítékok sora nagyszerűen alátámasztja azt az állítást, hogy a cukor fizikai függőséget okoz, az általuk ajánlott étkezési program – mint azt később látni fogjuk – nem nyújt igazán hatásos segítséget az ettől szenvedőknek. A lényeg az, hogy miután a cukor bejut a szervezetbe, rendkívül erős fizikai sóvárgást okoz, ami arra készteti az embert, hogy egyre többet és többet fogyasszon ebből az anyagból.

„De hiszen én nem is eszem olyan sok cukrot!” – mondhatná. Nagyon sok ételfüggőségben szenvedő ember gondolkozik így. Mindenki, aki nem fogyaszt édességet, és nem a hagyományos gyors éttermi koszton él, meg van győződve arról, hogy neki nincs problémája a cukorral.

A valóságban azonban szinte minden csomagolt élelmiszer tartalmaz cukrot. Az amerikai mezőgazdasági minisztérium jelentése szerint az átlag amerikai évente 70 kilogrammot fogyaszt ebből az anyagból. Ráadásul a helyzet romló tendenciát mutat: az utóbbi évtizedben évi átlag 0,8 százalékos népességgyarapodás mellett 1,7 százalékkal nőtt a cukorfogyasztás az államokban. Ez tehát azt jelenti, hogy az amerikaiak ma több cukrot esznek, mint valaha. Gondolja, hogy Ön kivétel?

Talán azért hiszi, hogy Önnek a cukor nem jelenthet problémát, mert mindig odafigyel, hogy zsírszegény ételeket fogyasszon. Az igazság azonban az, hogy a diétás ételek sokszor több cukrot tartalmaznak, mint „normál” megfelelőik, a gyártók ugyanis így próbálják jobb ízűvé varázsolni őket. Rengeteg olyan ételhez adnak cukrot, amelyet az ember alapvetően egészségesnek gondol. Tudta-e például, hogy a legtöbb kukorica- és borsókonzerv cukrot tartalmaz? De ugyanez a helyzet az előre csomagolt tészta- és rizsételekkel is. És ott a cukor a mexikói tacóhoz és a tésztákhoz ajánlott szószokban, a ketchupban, a legtöbb kekszben, a savanyúságokban, a sonkában, a különböző halkonzervekben, a sóletben, a mélyhűtött, panírozott hal rudacskákban, az extra kávékeverékekben, az ízesített krumpli chipsekben, a tartármártásban, a salátaöntetekben, a barbecue-szószban, a sültekhez adott mártásokban, sőt, még néhány fűszerkeverékben is.

És a lista még távolról sem teljes. Egyszerűen az volt vele a célom, hogy megmutassam, milyen széles körű a cukor felhasználása az élelmiszeriparban, továbbá hogy segítsek Önnek rájönni, milyen rejtett cukrot tartalmazó ételeket fogyaszt. Ne feledje, hogy a felsorolt termékek közül néhány cukormentes változatban is kapható.

Szerepel-e a listán olyan étel, amelyet más termékeknél gyakrabban fogyaszt? Esetleg olyan, amelyről nem képes lemondani? Vagy olyan, amelyik után még teli hassal is vágyakozik? Ha igen, akkor ennek feltehetően a cukor az oka. Bár az orvosi társadalom még nem jutott teljes konszenzusra ebben a kérdésben, mégis úgy tűnik, elegendő bizonyíték áll a rendelkezésünkre, hogy kimondjuk: a cukor biológiai függőséget alakít ki a szervezetben. Olyannyira így van ez, hogy – többek közt a morfium és a kokain mellett – felkerült arra a listára, amelyet dr. Andrew Weil és Winifred Rosen készítettek az elmeállapotot befolyásoló anyagokról, vagyis a drogokról. A két orvos meghatározásában a cukor nem más, mint olyan anyag, amely akár kis mennyiségben is lényeges változást hoz létre a testben, az elmében vagy mindkettőben.

Dr. Weil és Rosen nem áll egyedül ezzel a véleményével az orvostársadalomban. A holisztikus és természetes gyógymódok képviselőinek szintén határozott álláspontjuk van a cukorral kapcsolatban. Egy doktor például a gyermekkori fülgyulladás okairól tartott előadásában hívta fel a figyelmet arra a tényre, hogy a kicsik körében nagyon elterjedt a cukorfüggőség. Azt állította, hogy a fizikai sóvárgás néha olyan erős lehet, hogy a gyermek

egyszerűen nem hajlandó enni, ha nem cukrot tartalmazó ételt tesznek elé. Ez az orvos azt javasolta a szülőknek, hogy – egészségi állapotuktól függetlenül – tartsák távol gyermekeiket a szóban forgó anyagtól.

A Duke Egyetem felmérése szerint a diétázóknak leginkább az édes ételek mellőzésével gyűlik meg bajuk. Gondolja csak végig: Önből mely ételek váltják ki a féktelen evést? A legtöbb ételfüggőségben szenvedő bizony nem túrót vagy fejes salátát szokott habzsolni. A cukor – azon túl, hogy hajlamosít a túlevésre – depressziót is okoz, vagyis valójában az alkoholhoz nagyon hasonló hatást kelt a szervezetben. Ahogy az első néhány pohár után is energikusnak és feldobottnak érzi magát az ember, közvetlenül a cukor elfogyasztását követően is úgy érezheti, hogy csúcsformában van. Ez a jókedv azonban hamis. Hamis, mert üres, mert valójában nincs mögötte semmi. Emlékezzen csak vissza az utolsó nagy „zabálására”. Hogyan érezte magát utána? Vagy gondoljon arra, mikor vett részt legutóbb ünnepi vacsorán. Emlékszik rá, mit csináltak, miután jól teletömték magukat? Csak nem aludtak? Hát igen. Még azoknak is, akik nem szenvednek semmilyen ételérzékenységben, le kell néha feküdniük egy kicsit a nagy mennyiségű cukor elfogyasztása után. Ennek fiziológiai okairól a következő fejezetben lesz szó. Most elegendő annyit leszögeznünk, hogy a cukor bizony néhány embernek olyan, mint az alkohol az alkoholistának.

LISZT

Élettani szempontból függőséget okozhat még a fehér liszt, a koffein, a búza, valamint az összes finomított szénhidrát. Mivel ezen ételek előállításánál olyan adalékanyagokat használnak, amelyek fizikailag befolyásolják a szervezetet, hangulatmódosító szereknek minősülnek. Hatásuk pedig rendkívüli. Dr. Robert Lefever és Marie Shafe állítása szerint a finomított szénhidrátok és a fehér liszt hangulatmódosító képessége 20 százalékkal erősebb, mint a finomított cukoré.

Ilyen statisztikák mellett nincs semmi csodálkozni való azon, hogy az amerikaiak nagy része legszívesebben fánkot, muffint és croissant-t eszik reggelire. Gondolja csak végig! Ön mit szeret reggelizni? Sok diétázó például fánkkal indítja a napot. Azt hiszik, hogy egyetlen fánkocska (főleg az apró, mélyhűtött fajta) nem árthat, mert alig van benne kalória. Igen ám, csakhogy legtöbbször nem tudnak megállni egynél. Az is nagyon megnehezíti a fogyókúrázók dolgát, hogy a problémát okozó termékeket néha az „alacsony kalóriatartalom” vagy a „búzakenyér” címszavak ártatlanságot sugalló álarca alá rejtik. Az igazság azonban az, hogy a legtöbb liszt finomítási eljáráson esik át, és emiatt függőséget okozó adalékanyagokat tartalmaz. Ráadásul az evési problémával küszködők egy része magára a búzára is allergiás – számukra tehát olyanok ezek az ételek, akár a kétélű kard.

Tehát a szóban forgó, látszólag ártalmatlan, a közfelfogás által pedig egyenesen diétásnak tartott ételek valójában olyan élettani hatást fejtenek ki a szervezetben, mely függőséget okoz, vagyis arra kényszeríti az embert, hogy egyre többet és többet egyen belőlük. Nézzük csak az egyik legnépszerűbb, lisztet tartalmazó ételt: a pizzát! Milyen gyakran képes rá, hogy egy szelet elfogyasztása után megálljon? Hetente hányszor rendel pizzát azzal az önámító kifogással, hogy könnyű étel, míg közben alig tudja kivárni, hogy megkóstolhassa az ízletes finomságot? És hogyan érzi magát néhány szelet után? Letargikusnak? Fáradtnak? Levertnek?

A finomított szénhidrátokat – például a tésztát – tehát szintén fel kell vennünk a fizikai függőséget okozó élelmiszerek közé. A szakemberek egybehangzó véleménye szerint azok, akiknél már kialakult a cukor iránti beteges sóvárgás, minden bizonnyal a finomított szénhidrátokra is hasonlóan reagálnak. Ennek oka a két anyag kémiai felépítésének hasonlóságában rejlik.

A szénhidrát-érzékenységre csak mostanában kezdenek felfigyelni. Az orvosok nagy része nem is olyan rég még a magas szénhidráttartalmú, zsírszegény táplálkozást javasolta a fogyni vágyóknak. Ma már tudjuk, hogy egy olyan ember számára, akinél fizikai függőség alakult ki a finomított szénhidrátok iránt, ez halálos recept. A szervezetbe jutva ugyanis – a cukorhoz hasonlóan – ezek az anyagok is képesek elindítani a sóvárgás ördögi körét. Az ember szénhidrátot fogyaszt, emiatt kívánja a szénhidrátot, tehát többet eszik belőle, ami még erősebb sóvárgást okoz, úgyhogy még többet eszik… Érti, ugye? Minél többet fogyaszt a szóban forgó anyagból, annál jobban kívánja, és minél jobban kívánja, annál többet eszik belőle.

Így már érthető, miért van az, hogy egyesek képtelenek lefogyni. Gondoljon csak bele, Ön mennyi tésztát eszik? Általában meg tud elégedni egy kis adaggal? Ha nem, valószínűleg Önnek is problémája van a finomított szénhidrátokkal.

KOFFEIN

A koffein talán a legismertebb, fiziológiai függőséget okozó anyag. Számos kutatás kimutatta már, hogy fogyasztásának megszakításával elvonási tünetek jelentkeznek. Azok számára, akik most azzal védekeznek, hogy ők nem is vesznek magukhoz túl sokat ebből az anyagból, álljon itt egy kis adalék: ezek az eredmények már rendkívül alacsony dózis – napi 100 mg – mellett is megfigyelhetők voltak. Ez az adag körülbelül egy csésze kávé, két csésze tea vagy három doboz koffeint tartalmazó üdítőital elfogyasztásával fedezhető.

Ezzel fontos ponthoz érkeztünk: a diétás italok ugyanis – kivéve, ha a címke az ellenkezőjét állítja – koffeint tartalmaznak. Amikor először hall róla, a legtöbb ételfüggőségben szenvedő nem veszi komolyan a koffeinfüggőséget, mert meg van győződve arról, hogy őt ez a probléma nem érinti – főleg, ha sosem fogyaszt kávét vagy teát. Aztán rájön, hogy az üdítő, amelyet csak úgy dönt magába, vagy a kedvenc csokija – tele van koffeinnel. .

És itt még nincs vége a dolognak. Tudta-e, hogy a koffein fokozza az éhséget? Hányszor rendezett már nagy éjszakai zabálást üdítőzés vagy kávézás közben? Esetleg próbált már úgy lefogyni, hogy csak feketét ivott? És meddig bírta?

Ön is rendszeresen kávéval kezdi a napot? És az előfordul, hogy éjszakázás közben automatikusan az üdítős palack vagy a kávéscsésze után nyúl, ha nehezére esik fennmaradni? Pedig amellett, hogy megzavarja a szervezet biológiai egyensúlyát, a koffein még fizikai függőséget is okoz. Ennek következtében fogyasztásának megszakítása elvonási tünetekkel – fejfájással, hangulati ingadozásokkal, fájdalommal, merevséggel, letargiával és kimerültséggel – jár.

ALKOHOL

Az alkohol szintén függőséget okozó anyag. Dr. Robert Lefever és Marie Shafe ezt „abszolút finomított szénhidrátként” határozzák meg, és azt állítják, hogy az ételfüggőségben szenvedők számára veszélyes a szeszfogyasztás. A szerzőpáros továbbá arra is figyelmeztet, hogy az ivás még abban az esetben is túlevéshez vezető élettani reakciót válthat ki a szervezetben, ha valakinek magával az alkohollal egyébként sohasem volt problémája.

Bár egyes orvosok szerint a bor biztonságosabb a többi szeszes italnál, továbbra is tény, hogy egy cukorfüggőségben szenvedő ember számára az alkohol minden formája potenciális veszélyt jelent. Nem beszélve arról, hogy a fizikai sóvárgás mellett a szeszesital-fogyasztás nem kívánt érzelmi reakciókat is kiválthat. Ha ugyanis valakinél már kialakult az a szokás, hogy a nehéz helyzetek elől az evésbe menekül, könnyen lecserélheti ezt az érzelmi mankót a hasonló hatással rendelkező alkoholra. Vagyis egy függőségben szenvedő embernek nagyon kell vigyáznia, hogy egyik addikcióból ne essen át a másikba, továbbá nem árt tudnia, hogy „egy-egy pohárka” alkohol elfogyasztása az ő esetében hamar átcsaphat alkoholizmusba.

ZSÍROK

Bizonyára hallott már azokról a kutatási eredményekről, melyek szerint a túlzott zsírfogyasztás veszélyes, és többek között szívinfarktushoz vezethet. Ma már mindenki tudja, hogy oda kell figyelnie a telített és telítetlen zsírsavakra. De mit is jelent mindez? Mi is a különbség táplálkozástanilag a kétféle zsiradék között, és melyik a jobb?

Annak tudatában, hogy mekkora publicitást élvez ez a téma, a válasz valószínűleg meg fogja lepni. Ahogy azt dr. Michael A. Schmidt is leírja, a telített zsírsavak azok, amelyek szobahőmérsékleten szilárdak maradnak. Általában ezeket kapcsolják össze a szívinfarktussal. A telítetlen zsírok szobahőmérsékleten folyékony állagúak, és a növényi olajokban találhatók meg nagyobb mennyiségben. Schmidt rámutat, hogy az emberi szervezet képes előállítani az összes telített és majdnem az összes telítetlen zsírsavat, amelyre szüksége van. Kivételt ez alól csak az esszenciális zsírsavak képeznek, amelyeket ezért a táplálékkal kell magunkhoz vennünk. Az utóbbiaknak bőséges forrása például a pórsáfrányolaj és a lenmagolaj.

A problémát tehát a nem esszenciális zsírsavak okozzák. Ezek azok a mesterségesen előállított zsírok, amelyekben például a fánkok és a tészták bővelkednek. Ön gyakran eszik ilyesmit? Ha igen, meglehet, hogy problémája van a zsírokkal.

Lemondás a kedvencekről

Ha úgy érzi, hogy nem igazodik ki ebben az információáradatban, ne csüggedjen. A legfontosabb az, hogy mindig emlékezzen rá: rossz étel nincs, legfeljebb olyan, amely Önnek személy szerint nem tesz jót. Lehet, hogy most dühös, amiért el kell hagynia bizonyos dolgokat. A legtöbb ételfüggő így reagál. Ki nem állhatják, ha valaki megmondja nekik, hogy a cukor, a liszt, a búza vagy a szénhidrátok okozzák a problémájukat. Legszívesebben jó erősen betapasztanák a fülüket, és elmenekülnének az ilyen információk elől – s persze vinnék magukkal kedvenc ételeiket.

Ne feledje, ha túl van már mindenféle diétán, és eddig semmi nem hozott eredményt, az Ön problémájára ez a program lehet a végső megoldás. Ha mindezt nehezen vallja be magának, gondolja végig, melyek azok az ételek, amelyekből túl sokat eszik. Hogy mindben van cukor, liszt, finomított szénhidrát vagy zsír? Hát igen. Valószínűleg nem túl gyakran rendez nagy lakomát salátából, hacsak az nem úszik olajban, és nincs gazdagon megszórva reszelt sajttal.

A következő fejezetben közelebbről megismerkedünk az imént említett ételek élettani hatásával. Most az a legfontosabb, hogy folytassa az olvasást. Ha fél attól, ami esetleg kiderülhet, gondoljon arra, hogy a tudatosság a cselekvés kulcsa. A cselekvés ideje pedig eljött, nem igaz?

Amint azt már olvashatta, a legtöbb ételfüggő végül az egyre elviselhetetlenebb szenvedés miatt szánja rá magát a változtatásra. És Önnel mi a helyzet? Hányszor szegte már meg a fogadalmát, hogy ebből vagy abból az ételből nem eszik többé? Kipróbál minden új diétát, és mégis egyre kövérebb és kövérebb? Kétségbe van esve a méretei miatt? Gondolatai állandóan az evés körül forognak, és folyamatosan valamilyen étel után sóvárog? Úgy gondolja, ez nem is élet addig a bizonyos csodás napig, amikor végre vékony lesz? Bűntudata van és szégyenkezik, ha mások előtt kell ennie?

Gondolkodjon el ezeken a kérdéseken! Ha bármelyikre igennel válaszolt, valószínűleg valamilyen étkezési zavarban szenved. Ha valóban ételfüggő, akkor minden bizonnyal e sorok olvasása közben is az evésre gondol. Például arra, hogy mit fog enni a következő étkezés alkalmával. Mostantól tehát figyeljen oda ezekre a dolgokra. Szánjon egypár percet arra, hogy elgondolkozik az evéshez való viszonyán! Gondolja végig, mit meg nem tett már az életében azért, hogy valamilyen ételhez hozzájusson, és hányszor próbált már meg diétázni. A tudatosság a gyógyulás szempontjából rendkívül fontos.

Ételfüggőség

Mielőtt továbbmennénk, fontos, hogy tisztázzunk néhány alapvető fogalmat. Az eddigiekben az „ételérzékenység” és az „ételfüggőség” terminusokat a könnyebb olvashatóság kedvéért felváltva használtuk. A könyv további részében is ugyanazt az evéshez fűződő fizikai és érzelmi függőséget nevezi majd meg mindkettő, amely az egyén normális napi működését akadályozó hangulatváltozásokat okoz.

„Normális napi működésen” itt több dolgot értünk. Nagyon sok ételfüggőre jellemző például, hogy nem szívesen mozdul ki otthonról, mert akkor nem tud enni. Néhányan képtelenek megtartani az állásukat, túl sokszor maradnak ugyanis otthon, hogy ehessenek. Mások pedig még lopni is képesek, ha megkívánnak valamit. De a megevett étel mennyiségével kapcsolatos hazudozás vagy az ételhez jutás érdekében színlelt rosszullét sem tartozik a normális napi élethez.

És Ön? Előfordult-e már, hogy „túl fáradt” volt, hogy munkába vagy iskolába menjen, és végül az egész napot otthon töltötte – evéssel? Fel szokott-e kelni éjszakánként, amikor mindenki alszik, csak azért, hogy ehessen? Kedvenc ételeinek megvan-e a maguk gondosan kiválasztott rejtekhelye a házban, hogy Önön kívül senki se férhessen hozzájuk? A többiek előtt mindig csak kis adagokat szed, de a közös étkezések előtt vagy után gondoskodik arról, hogy ne maradjon éhen?

Ez csupán ízelítő az ételfüggőségben szenvedők gazdag trükk-repertoárjából, amelyet arra használnak, hogy elrejtsék mások elől a betegségüket. Mert ez bizony betegség. És akárcsak egy rákbeteg, a kényszeres evő sem kérte, hogy ebbe az állapotba kerüljön. A túlevés a szervezetében keletkezett biológiai zavar következménye, nem pedig személyiségbeli hiba. Talán ezt a legnehezebb megérteni, jóllehet egyben ez a legfontosabb. Ha sikerül elfogadnia, ez az információ hozzásegítheti az ételfüggőségben szenvedőt, hogy teljesen újraértékelje az evéshez való viszonyát. A legtöbb ilyen ember ugyanis azzal a meddő gondolattal küzd, hogy ha képes lett volna változtatni az állapotán, már megtette volna. Arra hivatkozik, hogy már minden elképzelhető fogyókúrát kipróbált, és semmi eredménye. És sajnos ahelyett, hogy a diétás programjában keresné a hibát, az ételfüggő a sok sikertelen próbálkozással töltött év után általában inkább arra a következtetésre jut, hogy ő erkölcsileg egy csődtömeg, gyenge és visszataszító valaki.

Ma már tudjuk, hogy mindez nem így van. Az ételfüggő olyan ember, akinek a szervezete egy fiziológiás érzékenység következtében negatívan reagál bizonyos ételekre. Az akaraterőnek és az erkölcsi tartásnak ehhez semmi köze. Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni: a kövérség nem az Ön hibája. Alapvető biológiai felépítésünket nem változtathatjuk meg, úrrá lehetünk azonban hajlamainkon. Ahogy például a rákos betegnek szüksége van kemoterápiás kezelésre, ugyanolyan fontos, hogy az ételfüggő óvakodjon bizonyos anyagoktól.

Ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem ehet egy jót, hanem azt, hogy meg kell találnia azokat az ételeket, amelyek nem okoznak zavart a szervezetében. De miért is van erre szükség? Mit nyerhet Ön ezzel?

Tovább olvas >>>

Érdekesség! - Moszok ( Jang Ercsö Namu és Christine Mathieu - BÚCSÚ TÓANYÁNKTÓL - Élet a világ peremén)

Rövid ismertető a könyvről

Dél-Kína és Tibet határán, 3000 méterre a tengerszint felett kezdődik a moszo nép hona, a "Lányok országa". Különös vidék az övék: a házasság intézményét nem ismerik, de a szerelmet - az igazi, érdekmentes szerelmet - annál inkább. Anyajogú, matriarchátus társadalomban élnek, ahol a család feje az édesanya, s az igazi boldogságot egy leánygyermek születése jelenti.
E fantasztikus, a világon egyedülálló népcsoportnál a szexuális illendőség szabályai oly szigorúak, hogy a nők még gyermekeik apjának nevét is eltitkolják. A moszo férfiakat semmi nem köti vér szerinti gyermekeikhez, csupán nővéreik és húgaik gyermekeiért tartoznak felelősséggel. A Búcsú Tóanyánktól Namu életútját követi végig. Szenvedélyesen megírt krónika, olyan valóságos világba vezet, amely túlszárnyalja legmerészebb fantáziánkat is.

A moszok 

Az egyetlen nép a világon, akik a házasság intézményét a család elleni támadásnak értelmezik. Bár a házasság a moszo társadalomban is föl-fölbukkan, Labej környékén kívül ritkán találkozni párkapcsolaton alapuló együttéléssel (nemhogy hivatalos házassággal), és a hagyomány nem is ösztönöz ilyesfajta formációra.

A jungjingi síkságon és a Lugo-tó környékén élő moszo népcsoportok körében az ideális család sok tagot számlál, és mindannyian a ház asszonyai (nagyanyák, nagyanyai nagybácsik, anyák, nővérek, anyai nagybácsik, lányok, fiúk, unokák, unokaöccsök és unokahugok) révén állnak rokoni kapcsolatban. E család központjában nincs se férj, se feleség, se apa; fivérek, lánytestvérek, anyák és anyai nagybácsik helyettesítik őket. Az igazán eszményi az, ha a moszo család sohasem szakad szét, a vagyont közösen kezelik, egyenlően osztják szét a családtagok között, és nincsenek örökösödési előírások, hisz a tulajdon egyik generációról a másikra száll, amint a gyermekek átveszik anyjuk és nagybátyjaik helyét sz ősi otthonban.

Maga a történet egy moszo kislány életútját beszéli el, vagyis a szerző a saját életútját, gyerekkorát, szokásaikat, aztán az ő renitens családelhagyását, a városba kerülését és azt, hogy miként lett híres énekesnő és a népének büszkesége és hírvivője a világ minden táján.
De van még további érdekesség is a nép szokásairól:

”Mialatt a moszok azt a nézetet vallják, hogy a szétszakíthatatlan család az eszményi, addig szexuális kapcsolataikat szigorúan a család berkein kívülre korlátozzák, e viselkedés legszembetűnőbben abban nyilvánul meg, hogy a moszo házban csal és kizárólag a nők rendelkeznek saját hálószobával, az úgynevezett babahuagóval, azaz a „virágszobával”. Az idősek és tizenhárom év alatti gyerekek a fő helyiségben alszanak a tűzhely mellett vagy a fal mentén húzódó terebélyes faágyakban. A közfelfogás azt lívánja a felnőtt férfiaktól, hogy szeretőiknél töltsék az éjszakát, vagy ha nincsen szeretőjük, az istálló fölött emelt vendégszobában húzhatják meg magukat. A moszo szokás nem csupán azt tiltja, hogy felnőtt férfiak egy fedél alatt aludjanak női rokonaikkal, de azt sem engedi, hogy utalásokat tegyenek szexuális kapcsolataikra, ezen szellemeskedjenek, sőt a családi otthonban szerelmi dalt sem énekelhetnek, dúdolhatnak. Ugyan a nők és férfiak szabadon választhatják meg szeretőiket, s addig tartják fenn kapcsolataikat, amíg kedvük tartja, ami a nő hálószobájának magányában történik a nő és a „barátja (acsuja) között, az csupán kettejükre tartozik. Ha azonban egy pár úgy határoz, hogy a nyilvánosság elé tárja kapcsolatát, akkor elidőzhetnek egymás rokonainál, ám romantikus szándékaikat és jövőre vonatkozó terveiket nem oszthatják meg sem saját gyermekeikkel, sem a másik nem családtagjaival. A szexuális illendőség szabályai oly szigorúak (legalábbis ez volt a helyzet a kommunista beavatkozásig), hogy a nők kötelesek gyermekeik apjának nevét elhallgatni. A múltban az emberek közvetett módon szereztek tudomást apjuk kilétéről, ha egyáltalán tudomást szereztek róla, hisz a család meghatározó férfitagja nem az apa, hanem a (számos) nagybácsi volt. Sőt, ami azt illeti, a moszo férfiakat semmiféle kötelék nem köti a gyermekhez, akit nemzettek, csupán nővéreik és húgaik gyermekeiért tartoznak felelősséggel.
Mivel a moszoknál a férfi látogat el szeretője házába, ezért úgynevezett „vizitelő házasságban” vagy más szóval „vándorházasságban” élnek. Ez utóbbi kifejezést a moszok saját terminológiájából vették kölcsön, akik a szexuális kapcsolatról beszélve a szesze szót használják, ami annyit tesz: „vándor”. Mindazonáltal a „vándorházasságok” nem igazi házasságok. A szeszének két fajtája létezik: vagy teljesen intim és rövid életű, vagy megállapodottabb, és a nyilvánosságnak tudomása van róla. Ettől függetlenül mindkét fajta szesze „vándorházasságnak” minősül, és egyikhez sem kötődik fogadalomtétel, vagyontárgyak cseréje, a gyermekek közös gondozása vagy hűségeskü. Persze a moszok között sem ismeretlen a féltékenység, ők is megélik a szerelmi bánatot, a moszo erkölcsi elvárások azonban igencsak ellene vannak annak, hogy valaki nyilvánvalóvá tegye ezen érzelmeit vagy bármely más negatív érzést. A cserbenhagyott szeretők egy bizonyos pontig valóban kicsikarhatnak néminemű részvétet szomszédaikból, barátaikból, ám ha nem uralkodnak magukon, egykettőre szégyenben maradnak, s az őket övező részvét a hűtlen félre száll. A vágyon és a kölcsönös érzelmeken kívül elvileg semmi sem szabályozza a szexuális kapcsolat kötetlenségét, avagy gyakoriságát.
Moszo szemszögből azonban a kötetlen „vándorházasságok” a család stabilitását erősítik. A szerelmi ügyek sosem befolyásolhatják a család gazdasági életét - hisz a szexuális kapcsolatok időben behatároltak: mindig munkaidőn túl kerül rájuk sor, ugyanakkor gazdasági megfontolások nem játszanak szerepet -, és sosem szítanak viszályt a (család magját képező) testvér-testvér vagy anya-gyermek kapcsolatban.”

Kritikák itt olvashatók a könyvről:

http://www.elle.hu/award.php?book=17 

Tovább olvas >>>

Eckhart Tolle - Hogyan tapasztald meg a teljes szabadságot?

Feszült vagy? Annyira leköt a jövővel való foglalkozás, hogy a jelent lecsökkented az ittléted eszközévé? A feszültséget az okozza, hogy ’itt’ vagy de ’amott’ akarsz lenni. Más szavakkal itt vagy a jelenben, de valójában a jövőbe akarsz lenni. Ez egy hasadék, ami belül kettészakít téged.

Sok figyelmedet leköti a múlt? Gyakran beszélsz és gondolsz rá pozitívan vagy negatívan? A nagyszerű dolgokra amiket elértél, a felfedezéseidre, a megtapasztalásaidra, az áldozat történeteidre, a borzasztó dolgokra amik történtek veled, vagy talán amiket te tettél másokkal?

A gondolkozási folyamatod az ami többek közt teremt bűntudatot, büszkeséget, neheztelést, dühöt, haragot, megbánást vagy éppen önsajnálatot. Azzal, hogy létrehoztad és felhalmoztad a múltat a pszichédben, te nem csak megerősíted ezt a hamis érzést, de szintén elősegíted a tested öregedési folyamatát is. Tovább erősíted ezt magadban, mikor felfedezel magad körül olyanokat akiknek szintén erős hajlama van ragaszkodni a múlthoz. 

Halj meg a múltnak minden pillanatban.

Nincs szükséged rá. Csak akkor gondolj vissza rá, amikor feltétlenül fontos és kapcsolódik a jelenhez. Érezd ennek a pillanatnak az erejét és a Lét teljességét. Érezd a saját jelenléted.

Gyakran aggódsz? Sok ’mi lesz ha’ gondolatod van? Azonosulsz az elméddel, amelyik kivetíti önmagát ebbe a jövőbeni szituációba és ezáltal az félelmet idéz elő. Nincs rá szükség, hogy felülkerekedj az ilyen fajta szituációkon, mert ezek nem is léteznek. Ezek csak mentális fantomok.

Képes vagy megállítani ezt az egészséget és életet roncsoló őrültséget, csupán azáltal, hogy elismered a jelen pillanatot olyannak amilyen az.

Légy tudatában a légzésednek.

Érezd a levegő be és kiáramlását a testedben. Érezd a belső energia tered. Az összes dolog amivel valaha is foglalkoznod kellett a valódi életben – ami ellentétes a képzeletbeli elme kivetítéseivel - az a jelen pillanatban történt. Kérdezd meg magad ’Milyen problémám van most?’ Nem jövőre, nem holnap, vagy öt perc múlva. Mi a probléma ebben a pillanatban?

A Mosttal mindig tudsz boldogulni, viszont a jövővel soha - és nem is kell. A válasz, a helyes reakció vagy megoldás ott lesz amikor szükséged lesz rá, nem előbb, de nem is később.

Várakozó típus vagy? Mennyi időt töltesz az életedben várakozással? Én ’rövid távú várakozásnak’ nevezem például a sorban állást a postán, a közlekedési dugóban, a repülőtéren, várakozni amíg valaki megérkezik, befejezni a munkát stb. A ’hosszú távú várakozás’ várni a következő szabadságot, egy jobb munkát, gyerekek felnövését, egy igazán tartalmas kapcsolatot, sikerességet, több pénzt, fontossá válást, vagy épen megvilágosodottá válást. Ez a várakozás állapota egyáltalán nem szokatlan az emberektől, akik arra várva töltik az egész életüket, hogy végre majd elkezdhessenek valamikor élni.

A várakozás az egy elmebéli állapot. Alapvetően azt jelenti, hogy akarod a jövőt és nem akarod a jelent. Te nem akarod azt amid van, azt akarod amid nincs. Minden fajta várakozással tudattalanul teremtesz belső konfliktust magad és a Most között - ahol te nem akarsz lenni és a kivetített jövő között, ahol lenni akarsz. Ez nagyon lecsökkenti a mostani életednek a minőségét azáltal, hogy nem a jelenben élsz.

Például, sok ember várakozik a jólétre. Ez nem tud eljönni a jövőben. Mikor becsületes, elismerő vagy és teljesen elfogadod a jelen pillanatod valóságát – ahol vagy, aki vagy, amit most csinálsz – hálás vagy ezért, mindazért ami van, hálás magáért a létezésért. Hálát adsz a jelen pillanatnak és az élet teljességének, ez maga a teljes jólét. Ez nem tud eljönni a jövőben. Majd idővel ez a jólét manifesztálódni fog különböző módokon az életedben is.

Ha elégedetlen vagy azzal amid van és ez még frusztrál és dühit is, akkor ez motiválhat téged abban, hogy gazdaggá válj. De tud, még akkor is ha milliókat keresel, továbbra is a belső állapotod hiányosságait fogod tapasztalni és még mélyebbre kerülsz, ezáltal pedig továbbra is azt fogod érezni, hogy nem teljes az életed. Lehet sok izgalmas tapasztalatod amit pénzen megtudsz venni, de ezek a dolgok jönnek és mennek. Viszont egy üresség érzést hagynak maguk után benned, valamint egy igényt a még több fizikai és pszichológia vágyaid kielégítésére. Így nem fogsz a létezésben tartózkodni, nem fogod érezni a Most teljességét, ami az igazi, egyedüli jólét.

Ad fel a várakozás állapotát, mint elmebéli állapotot.

Mikor azon kapod magad, hogy várakozol vágd ki magad ebből az állapotból. Légy jelen. Csak legyél és élvezd ennek az állapotnak a létezést. Ha jelen vagy, akkor nincs benned semmilyen igény arra, hogy bármire is várjál.

Ha legközelebb valaki azt mondaná neked ’Elnézést, hogy megvárakoztattalak.’ te válaszolhatsz így: ’Rendben van, de nem várakoztam. Csak itt álltam és jól éreztem magamat.’

Ez csak egy az elme szokványos stratégiáinak, amik részei az átlagos tudattalanságnak, hogy megtagadják a jelen pillanatot. Könnyen elkerülhetik a figyelmed, mert ezek annyira részei a megszokott életnek, ami - az örökös elégedetlenség háttér állapota. Minél többet gyakorlod a belső  mentális-érzelmi állapotod figyelését, annál könnyebben veszed majd észre, mikor esel a múlt vagy a jövő csapdájába - amit tudattalanságnak nevezünk - és ilyenkor feltudsz majd ébredni az idő csapdájából a jelen pillanatba. De vigyáz: A hamis, boldogtalan önmagam, az elme alapvető azonosulása az időn él. Ő tudja, hogy a jelen pillant a halálát jelentené és ettől nagyon megijed. Mindent megfog tenni azért, hogy távol tartson téged ettől az állapottól és megpróbál majd az idő csapdájában tartani.

Bizonyos szempontból a jelenlét állapota összehasonlítható a várakozással. De a jelenlét minőségben különbözik a várakozástól, mert az megköveteli a teljes éberséged. Néha ez előbukkanhat bármelyik pillanatban és ha ekkor nem vagy teljesen éber, csendes vagy nyugodt, akkor elvétheted azt. Ebben az állapotban a teljes figyelmed a Mostban van. Ilyenkor egy részednek sem szabad elkalandoznia az álmodozásban, gondolkodásban, emlékezésben vagy éppen a várakozásban. Ebben az állapotban nincs feszültség, félelem, csak az éber jelenlét. Te jelen vagy a teljes létezéseddel, a tested minden sejtjével.  

Ebben az állapotban a ’te’ ami a múltad és a jövőd, a személyiség aki vagy, nincs többé. Nincs semmi értékes amit elveszítettél volna. Te még teljesen önmagad vagy. Tény azonban, hogy sokkal teljesebb önmagad vagy, mint azelőtt korábban valaha is, vagy mondhatjuk úgy is, inkább csak most vagy igazán önmagad.

A múlt nem tudja túlélni a jelenléted. Bármi legyen is az amit tudod kell a tudattalan múltadról, a jelen kihívásai felszínre fogják azt hozni. Ha elkezdesz turkálni a múltadban, akkor az feneketlen gödörré fog válni, ami mindig csak mélyül. Esetleg azt gondolhatod, hogy több időre van szükséged ahhoz, hogy megértsd vagy megszabadulj a múltadtól - más szavakkal a jövőd végleg megfog szabadítani a múltadtól. Ez egy tévedés. Csak a jelen tud megszabadítani a múlttól. Több idő nem képes megszabadítani az időtől.

Hozzáférés a Most hatalmához. Ez a kulcs. A Most hatalma nem más, mint a jelenléted ereje, a tudatosságod felszabadulása a gondolat formájából. Tehát foglalkozhatsz a múlttal, de azt a jelen szintjén tedd. Minél több figyelmet adsz a múltnak annál jobban energetizálod azt, annál inkább valószínű, hogy abból eredezteted ’magadat’.

Ne értsd félre a figyelem az lényeges, de nem a múltad figyelése. Adj figyelmet a jelennek: a viselkedésednek, reakcióidnak, hangulatodnak, gondolataidnak, érzelmeidnek, félelmeidnek és vágyaidnak, amit azok megjelennek a jelenben. A múlt az benned van. Ha elégé jelen tudsz lenni és figyelni ezeket a dolgokat kritizálás, analizálás, bírálat nélkül, akkor majd a múltad is feloldódik a jelenléted erejében.

Te nem találhatod meg magad a múltban. Te csak azáltal találod meg magad, hogy belépsz a jelenbe.

Tovább olvas >>>

Dr. Csernus Imre - Ki nevel a végén (részlet)

"Nemrég egy hetilapnak adtam interjút, amelynek során a riporter megkérdezte, hogy a gyereknevelést illetően valóban a pokol tornácán állunk-e. Erre azt válaszoltam, hogy nem a tornácán, hanem benne. „Ijesztget?” – kérdezett vissza. „Eszemben sincs” – feleltem.

Ott vagyunk a pokolban. A gyerekek sodródnak, szétesett személyiséggel. Az érzelmi fel nem nőttség és érzelmi infantilizmus következtében kialakuló pótszerhasználat, az öngyilkosság, az alkoholizmus, és az egyéb pszichés betegségek tekintetében élen járunk a világban. Évek óta felháborít, hogy milyen tudatlanságban fognak az emberek gyerekvállalásba és nevelésbe. Valószínűleg én is ezt tettem volna, ha az évek során lett volna gyerekem. Lesznek olyanok, akik azt mondják majd, ha nincs gyerekem, hogyan írhatok egy ilyen könyvet. Vér szerinti gyerekem valóban nincs, de „benne vagyok” olyan gyerekekben, akiknek a szüleik annak idején nem gondolták volna, hogy megérik a másnapot, nemhogy gyereket vállaljanak. Vállaltak, de gyógyultan.

Hosszú évek óta foglalkozom mind a szülőkkel, mind a gyerekeikkel. Drog-, alkohol-, játékszenvedély-, gyógyszerfüggőséggel és más nyomorokkal, amelyekben a gyerekek vannak és lesznek érintve. Azt hiszem, már rég eljött az ideje, hogy kinyissuk a szemünket. Erre már számos szakember régóta figyelmeztetett, de nem vetítik észre, nem akartuk észrevenni. Közben meg a gyerekek, a mai felnőttek nyomorognak érzelmileg, és ez kihatással van a testi egészségükre is. Ez a könyv egy orvos, egy szülő, egy tanár, egy gyerek és egy szerkesztő érzelmeit, élményeit, tapasztalatait és érzéseit gyűjti össze.

Az érzések szubjektívek, tehát tévedhetünk is."

"A megfelelő szülői minta a mai magyar családok életéből egyszerűen hiányzik. A szülők általában nem tudnak példaképei lenni a gyerekeknek, akik hamar rájönnek arra, hogy a családban kamuzás folyik, sokszor nincs felelősségvállalás sem a racionális tettek, sem az érzelmek területén, hamis az egész felállás, és esetleg azt is megérzik, hogy a szüleik megszürkült, megalkuvó emberek, akik feladták már önmagukat, és kényszerből teszik a dolgukat.

Sok családban vasárnap elhangzik a pár szavas mondat: „A francba, holnap megint hétfő van, munkába kell menni!” A „kell” szó használata azt jelzi, hogy valamit kényszerből csinál az illető, nem pedig szívből, meggyőződésből. Ha a szülő kényszerből teszi a dolgát, akkor a gyerek is ezt fogja tenni. Ha a szülőtől azt látja, hogy gyűlöli azt a munkát, amit végez, nagyon gyorsan meg fogja utálni a tanulást. Hiszen miből áll a szülő élete? Dolgozik, hazamegy, dolgozik, hazamegy, lefekszik, dolgozik, hazamegy, lefekszik.

Manapság, amikor ilyen rohanó és felületes a világ, egyértelmű, hogy az emberek devalválódnak, mivel az eszmék, a hiteles minták is devalválódtak. Például a szülő azt mondja a gyerekének, hogy ne hazudj. Ez egy szimpla példa. Aztán a gyerek rádöbben arra, hogy az apja folyékonyan hazudik az anyjának a kiegyensúlyozott boldogságról, hiszen amikor egy nappal korábban a haverjaival ment az utcán, megdöbbenve látta az apját, amint azzal a csajjal ül egy kávézóban, aki két hónappal azelőtt az ő csaja volt. Volt olyan páciensem, akiben a hiteles szülői minta így semmisült meg.

Tehát a gyerek azt látja, hogy az apja folyékonyan hazudik az anyjának, az anyja folyékonyan hazudik az apjának, az apa sokszor hazudik hol ennek, hol annak, ugyanakkor tőle azt követelik, hogy igazat mondjon. „Mondd meg, hogy mi volt az iskolában, mert szétszakítalak! Miért hazudtál nekem az egyessel kapcsolatban? Miért nem mondtad el? Én, az apád égjek miattad a tanár előtt? Bemegyek gyanútlanul, és ott tudom meg, hogy már két hónapja lógsz a suliból?”

Nagyon sok szülő nem magyarázza el a gyerekének azokat a fontos ismérveket, amelyek alapján tudná, hogy miért ne hazudjon. Hanem olyat követel, amit ő sem tud teljesíteni. Egyszer hallottam egy felmérésről, hogy a magyarok nagy része azt mondja, hogy a törvények arra valók, hogy megszegjük őket. Ha a felnőttek ezt mutatják, mint normakövető magatartást, akkor a gyerekeknél miért csodálkozunk, hogy ugyanezt a mintát követik?

A hagyományos minták tehát valójában nagyon sokszor nem hitelesek a gyerekek szemében.

Úgy látom, hogy a hazugság a mai társadalom egyik alapvető, elfogadott normájává, követendő példájává vált." 

"Pár hónapja megkeresett egy elvált szülő a gyermekével együtt, aki a serdülőkor előtt állt. Aznap ők jöttek először, de a rendelés kezdetén még nem tudtam, hogy az adott név egy gyerekhez tartozik. Amikor ez tudatosult bennem, már azt is tudtam, hogy a gyerek kórtünetei csak kivetülése a „szülők” között feszülő békétlenségnek, vagyis ő csak a tünethordozó. Sokszor a „szülők” elráncigálják a gyerekeket a pszichológushoz, miközben nem tudják, hogy valójában ők maguk a probléma okozói. A kölyök akkor már öt-hat éve különböző testi tüneteket produkált, ez esetben köhögött, meg tikkjei voltak – rángatóztak a szem és száj körüli izmai –, amelynek okára az orvosok nem jöttek rá. Az egyikük felvetette ugyan a „családban” jelen levő esetleges problémát, de az „apa” azonnal vadul tagadott. Az orvosok nem tudtak mit tenni, különböző gyógyszerekre állították, amit a gyerek szedett is, a tünetei pedig hol jobbak lettek, hol nem. Panaszai végül akkor csökkentek, amikor az „apa” egy másik nő miatt elköltözött. Ott ült velem szemben a mama és a gyermek, aki tizenéves volt. Megkérdeztem tőle:

– Mikortól tudod, hogy a szüleid házassága nem jó?

– Kb. úgy öt-hat éve – válaszolta.

– Ez azt jelenti, hogy akkoriban olyan hatéves lehettél – gondolkodtam hangosan.

Erre ő kijavított:

– Nem hat, öt voltam!

Megdöbbentem. Pontosan emlékezett az időpontra, amikor önmagában megfogalmazta, hogy a szülei házassága katasztrofális, és kijavított engem. Arra a kérdésemre, hogy miből jött rá erre, azt mondta, hogy feküdt az ágyában, és azt hallotta, hogy a szülei a másik szobában ordibáltak egymással.

Kiküldtem a gyereket, mert annyira dühös lettem, amiért szinte a gyerek előtt ordibáltak egymással, aztán a mama, még nagyobb megdöbbenésemre, elmondta azt, hogy régóta nagyon rossz volt a házasságuk, azonban soha nem ordibáltak egymással!

De a gyermek a masszívan jelen levő indulatot, haragot és erőszakot a halk beszélgetésből is megérezte, és ordibálásnak hallotta."

"Auu!!!!!!!

Az egyik ismerősöm mesélte, hogy nemrég egy társaságban járt, ahol épp szülinapi gyerekzsúr volt. A zsúron a felnőttek és a gyerekek együtt játszottak. Az egyik „játék” az volt, hogy kiállítottak egy kisfiút és egy kislányt. Arra voltak kíváncsiak, hogyan reagálnak a gyerekek a konfliktusokra. A lánynak azt mondták, téged kicsúfolt a Józsi a hátad mögött, azt mondta, hogy nagy az orrod. Ötször is mondta. Mit lépsz erre? A kislány reakciója:

– Te hülye köcsög!

Már az első gesztus meglepte a jelen lévő felnőtteket, és kíváncsian várták, hogy mi lesz a folytatás.

– A „hülye köcsög” után mi jön? – kérdezték.

– Hát megütöm – így a gyerek.

– És hogy csinálod? – kérdezték. A gyerek visszakérdezett:

– Most üssem meg?

– Csinálj, amit akarsz! – mondták neki. Durr, ököllel esett neki a társának.

Nézzük ezt a „hülye köcsög” kifejezést. Most, hogy gondolkodom rajta, ezt általában a pasik szokták használni, mégpedig a kínos közlekedési helyzetekben. Tegyük fel, az apa elmegy a gyerekéért az oviba, és az úton hazafelé záporoznak a „hülye köcsög”, „buzi köcsög”, „anyádat!” kifejezések a többi autósra, anélkül hogy ezt a gyereken kívül más is hallaná.

Egy másik haverom mesélte a barátja hároméves kislányáról, hogy – mindenki megdöbbenésére – elkezdett nagyon cifrán káromkodni. Olyan válogatott káromkodásokat ismert, amelyeket a bölcsődében vagy az óvodában biztosan nem hallhatott. Elkezdtek gondolkodni a szülők, hogy hol hallhatta ezeket. Tévét nem, csak rajzfilmet néz DVD-n, a pasi a feleségével nem beszél így, a társai sem beszélnek csúnyán. Aztán hirtelen megvilágosodtak, és rájöttek, hogy amikor a pasi a haverjával beszélget, akkor hangzanak el ezek a dolgok. „Baszd meg, képzeld el, az történt, hogy… az a hülye buzi nekem jött… kiszállok, majd levertem a köcsög fejét.”

Ennyi. A gyerek közben ott játszott, és szívta magába a papa beszédét, mint a száraz szivacs a vizet. Ha valakinek van egy húzós napja, általában ez ezzel járó feszültséget nem beszéli meg a társával, hanem azt mondja, nem akarom terhelni a másik embert a problémámmal, és nyel, nyel, nyel, nyel, egy idő után aztán tuti, hogy bekövetkezik a robbanás, ilyen helyzetekben általában azokat bántjuk meg, akiket szeretünk, akikkel élünk. Ez egy ilyen sablonos helyzet, de sajnos igaz. Azért bántjuk meg azokat, akiket szeretünk, főleg mondjuk a férj a feleségét, a feleség a férjét, mivel otthon büntetlenül megtehetjük."

"A mai gyerekeket kifejezetten foglalkoztatja a szexualitás. Amikor egyszer két hetet töltöttem egy táborban, az ottani srácok olyan témákat vetettek fel a szexualitás kapcsán, hogy lehidaltam, amikor meghallottam. A pettingtől kezdve az erogén zónákig mindenre rákérdeztek, de amikor felvetettem a férfivá válás kérdését, az is érdekelte őket. Az sem volt kevésbé megdöbbentő, hogy egymás között mennyire vulgárisan beszélnek ezekről a dolgokról. Ha valaki nem tud finoman fogalmazni egy témáról, durva szavakkal kezd el beszélni róla. Röpködött a „pina”, „fasz”, „kurva” a mondatokban, miközben zavartan nevetgéltek. De olyan dolgok is felmerültek, mint a nőkhöz való megfelelő közeledés, vagy hogy mitől lesz valaki jó pasi. Országszerte járok előadásokat tartani, amelyeken mindig felvetem a szexualitás témakörét is. Amikor megkérdezem a srácokat, tizenhárom és tizennyolc év közöttieket, hogy a szüleik leülnek-e velük beszélgetni ezekről a dolgokról, megdöbbentő dolgok derülnek ki: a mai világban az anyák töredéke ül le a gyerekekkel beszélni a szexualitásról, az apákról nem is beszélve. Mondjuk úgy 10-20 százalék között. Elképesztő szexuális prüdéria uralkodik ma Magyarországon, a 21. században."

"Hosszú ideig, tulajdonképpen a közelmúltig a legnagyobb hallgatás övezte a tiltott drogok masszív jelenlétét Magyarországon, mostanra viszont nyilvánvaló, hogy minden utcasarkon ott van – és ott is lesz. A drogforgalmazás óriási üzlet, és az emberi kapzsiság és mohóság miatt mindig lesznek olyanok, akik csak önmaguk hasznát nézik, és vállalva minden kockázatot, eljuttatják a fogyasztókhoz az anyagot. Egy kisvárosban a tanárok végeztek egy felmérést 15-16 évesek körében. Az egyik kérdés úgy szólt, milyen gyorsan lehet ma narkóhoz jutni. Döntő többségben a válasz az volt, hogy egy sms megírása után a díler már szállítja is az árut.

A drog kapcsán nagyon fontos elválasztani két dolgot. Van a hatása és van a következménye. Annak idején, amikor a zsaruk elkezdtek járni az iskolákba, hogy felvilágosító előadásokat tartsanak a drogról, ezt a két, teljesen különböző aspektust nem hangsúlyozták. Úgy beszéltek a drogról, mintha valami mindenestül rossz dolog lenne. A drogozás következményeiről beszéltek, de arról egy szó sem esett, hogy a drog pillanatnyi vagy rövid ideig tartó, de nagyon pozitív élményeket tud okozni, ezért az, aki ezt már átélte, kiröhögte a zsarukat, hogy azok mekkora hülyék. (Ilyenkor az osztálytársak sem a rendőröknek hisznek, hanem a „profi” társaiknak.) Ezek után nem csoda, ha azok a kölykök, akik már kipróbálták a drogot, azt gondolták, a rendőrök tulajdonképpen nem is arról a dologról beszéltek, amit ők átéltek, hiszen annak nem lehetnek olyan következményei, amit hallottak. Tapasztalatlanságuk okán azt hitték, hogy a kezükben tartják a dolgokat.

A drognak a kipróbáláskor többnyire pozitív a hatása. Azért pozitív, mert úgy lép be a személyiségszerkezetbe, hogy ott valami hiányzó részt betölt, pótol. Ezért hívjuk pótszernek is a drogot. Egy olyan hiányzó mozaikdarabot rak be a (serdülő) ember személyiségébe, amitől az illető maradéktalanul jól fogja magát érezni. A serdülők útkeresők, akik egy csomó szempontból nem alakították ki még önmagukban az erkölcsi normákat, az önszabályozó törvényeket, és nem állnak az érzelmi és értelmi önismeret olyan fokán, amely birtokában kiegyensúlyozottan éreznék magukat a bőrükben, vagyis még nem szerezték meg azt, ami után mindannyian sóvárgunk, ez pedig az önbizalom.

Hogy a drogozásnak mi a következménye? Hasonlítsuk egy félig kész házhoz. Ennek a háznak fel vannak húzva a falai, van teteje, ablaka, ajtaja, de sem kívülről, sem belülről nincs befejezve. Rengeteg munka vár még a tulajdonosra, mert az épület ugyan szerkezetkész állapotban van, de sajnos még nem beköltözhető, még nem igazán kényelmes. A „modern” világ meg azt mondja – amit a serdülők lazán beszopnak –, hogy élj gyorsan és jól, méghozzá most, azonnal. Ezt a hatást egyik pillanatról a másikra el lehet érni a droggal, ami azonnal megadja azt az illúziót, hogy te vagy a király, a császár, hat-nyolc órán keresztül, amíg pörögsz, rád figyelnek az emberek, te vagy a menő pasi vagy csaj. És sokan azt hiszik, hogy ez az igazi megoldás. A gyerekek és a serdülők azt gondolják, ez az egyetlen módja, amitől jól érezhetik magukat, akár halálukig. Csak van egy kis gond. A serdülők személyisége csak egy szerkezetkész ház, amelyből gyorsan egy teljesen készet akarnak varázsolni, méghozzá úgy, hogy az kevés befektetett energiát követeljen. A drog segítségével pedig megkapja azt az illúziót, hogy a ház egy erős, szép, kacsalábon forgó palota. A befejezetlen házát így még jobban el fogja hanyagolni, vagy „csak” nem fog takarítani, vagy abbahagyja a korábbi építkezést. A környezet hiába figyelmezteti, hogy nézd, haver, basszus, hogy néz már ki a belső szobád, már több ablaküveg hiányzik, kezd jéghideg lenni odabenn, szétfagynak a csövek, és a ház egyik oldala is lassan beomlik… Az illető erre azt fogja mondani: nem, az én házam csodaszép.

A drogot használva az ember személyisége változni, torzulni kezd. Ezt hívják személyiségzavarnak, ami nem betegség, vagyis gyógyszerrel nem lehet megváltoztatni, csak az illető ember belátásával.

Mivel a házat évekig elhanyagolták, így azt helyrehozni sem lehet egyik pillanatról a másikra, csak ugyanolyan kemény munkával. Ez a droghasználat hosszú távú következménye az ember személyiségére. A drog a testet is rombolja, attól függően, hogy szívják, szúrják, vagy beveszik. Ezt már számos kiadvány taglalta, aki erre kíváncsi, járjon utána.

Az „igazi megoldásra” egy példa:

Lakótelepi srác felnő a szüleivel egy lakótelepi lakásban, és látja, hogy az anyja és az apja éli a saját szürke, megkeseredett életét. A csávó két hétvégén eki (extasy, bogyó) hatása alatt hat-hat órán át olyan boldogságot érez, mint soha addig, és amit a két szülője évek hosszú sora alatt sem élt át.

Az a helyzet, hogy engem nem zavar, ha valaki boldog akar lenni, sőt, legyen is boldog. Csak éppen ez a fajta boldogság el fog párologni, mert az elsuhanó hat óra utáni első öt perc ráébreszti arra, hogy vége a Csipkerózsika-álomnak. Lehet ezt az utat választani, lehet így csinálni, mindenkinek szíve joga. De ez önbecsapás, vastagon.

Nagyon sok ember nem érti meg, hogy mindenért meg kell dolgozni.

Ha egy adott folyamatban (az iskolában, az életed formálásában, az emberi kapcsolataidban vagy a nyelvvizsga-előkészítőn) te nem vagy hajlandó kellő erővel dolgozni, akkor megbuktatnak. I la meghúznak, akkor nem fogod megszerezni azokat a jogosítványokat, amelyekkel egyáltalán pályázhatsz a folytatásra. A jogosítvány, a diploma, a szakmunkásvizsga megszerzése egyáltalán nem garantálja, hogy már vége a sztorinak, és hátra lehet dőlni, hiszen jön a következő lépcsőfok. Ezekkel csak azt lehet elérni, hogy bekopogtass egy ajtón, és odabenn aztán elválik, hogy ott maradsz-e vagy sem. De a korábbi munka el nem végzése azt jelenti, hogy még az ajtón se kopogtathatsz be. Persze csinálhatod az illegális kis dolgaidat, ezzel látszólag sok mindent elérsz. Lehet, hogy egy nagy verdában fogsz nyomulni, sok fuksszal a nyakadban, sok lóvéval a zsebedben, de nem fogsz nyugodtan, békében aludni, az hétszentség!!

A drogkarrier kifejezés azt jelenti, hogy egy fiatal addig próbálgatja a különböző drogokat, amíg meg nem találja az ő személyére szabott anyagot. Ez lesz az a kulcs, ami kinyitja azt a bezárt kaput, amely mögött rengeteg feszültség van, amelyek szétfeszítik a személyiséget. Ez egy adott ideig tart – ezt hívják az orvosok drogkarriernek. Ez a kulcs kinek a marihuána, kinek az amfetamin, kinek a kokain, mert a kulcs megtalálásában persze közrejátszanak az anyagi körülmények is.

Manapság döntő többségben marihuánát (fű, spangli stb.) és partidrogokat – amfetamint és extasyt – használnak a fiatalok. Bizonyos körökben egyre intenzívebben terjed a kokain is, ezt a fiatalok többsége azonban nem tudja megengedni magának. A heroin fogyasztók száma stagnál, valószínűleg lesz időnként reneszánsza, de dominánsan a marihuána és a partidrogok fogynak. A fii sokkal olcsóbb a dílernél, mint az alkohol egy legális szórakozóhelyen. Öt srác összedob három-ötszáz forintot fejenként, az 1500-2500 forint. Ennyiért egy ember alig tud meginni valamit egy szórakozóhelyen, nem hogy kellemesen berúgni öten! De ennyi nekik az egész estére elég. És a szülők is nyugodtak, mivel azt gondolják, hogy a gyerek biztonságban és rendben van, hiszen nem kunyerál több pénzt!" 

"Ha csak a finom jelzéseket nem vennénk észre, sokkal kisebb lenne a baj. Én annak idején sajnos az orrba vágást sem vettem észre.

Nem akartam észrevenni a nyilvánvaló jeleket, behunytam a szemem jó erősen, és azt sem engedtem senkinek, hogy erőszakkal kinyissa. A fiamtól tudom, persze csak utólag, hogy 12-13 éves volt, amikor elkezdett füvet szívni. Körülbelül ugyanabban az időben történt, hogy anyám szobájában felfeszítették a pénzes kazettát, és elvitték belőle a nyugdíját. Rengeteg srác járt hozzánk akkoriban, örültem is, milyen népszerű az én kisfiam, mennyi barátja van. Kihívtuk a rendőrséget, ki is jöttek, természetesen a fiúk mind tagadtak, a tettes előkerülésére semmi esély nem volt. Mielőtt a rendőrök távoztak volna, az egyik hozzám lépett, és azt mondta: „Figyelmeztetem önt, asszonyom, a fiúk szemén látszik, hogy füveznek.” Mit léptem én erre?

Semmit. Néhány perc alatt arra jutottam, hogy ez a rendőr nem normális, agyára ment a hivatása, hogy ilyen kedves, aranyos kiskölykökről mint a fiam meg a barátai, képes ilyen csúnya dolgokat mondani. Még az is megfordult a fejemben, hogy a felettesénél feljelentem rágalmazásért, de ezt a gondolatot rögtön elvetettem, mondván, hogy nem akarok neki kellemetlenséget okozni. Persze nem ez volt a valódi ok, ma már tudom. Félelem volt, nyusziság, mert ha ügyet kavarok, esetleg kiderülhet, hogy igaza van. Akkor persze ügyesen megnyugtattam magam a saját nagylelkűségem tudatával. A következő durva jelzés három évvel később történt. Tollra volt szükségem, nem találtam, és automatikusan kihúztam a fiam íróasztalának felső fiókját. Soha nem kutattam a dolgai között, tényleg tiszteletben tartottam a magánterületét, ha átgondolom előtte, hogy nem az én asztalom, ki sem húzom a fiókot, de mégis megtettem. Ami ott vigyorgott benne, az egy fecskendő volt, barnás színű üledékkel. Nem tudtam, mi az, soha nem láttam ilyet, de éreztem, hogy ennek nem az íróasztal fiókjában kellene lennie. Mikor a gyerek hazajött, rákérdeztem. Természetesen gondolkodás nélkül jött a válasz, ma is ámulatba ejt, hogy milyen frappánsan vágta ki magát: az egyik haver rozzant Trabantja kétütemű, mostanában nem lehet keveréket kapni, ezzel szokták a benzinhez az olajat adagolni a motorba. A Trabant tényleg ott állt a ház előtt, egész hétvégéket töltöttek a motorházba bújva, tehát elhittem, amit mondott. Azt a csöppnyi rossz érzést, amit az egészséges ösztönöm ébresztett el bennem, fél pillanat alatt elnyomtam, mert el akartam nyomni. Hogy teljes legyen a kép, leírom a harmadik esetet is, bár tudom, hogy az olvasót már meggyőztem arról, milyen mértékű a gyengeelméjűségem. Ez a történet azért érdekes, mert itt már egy szakember is bekerült a képbe, és épp az ő segítségével tudtam magam jól átverni. Nem sokkal az íróasztalos incidens után anyám erős felindulásában nekiállt a gyerek szobáját kitakarítani. A megállapodás ugyan az volt, hogy a saját szobáját ő takarítja, azt azonban „elfelejtettem” hozzátenni, hogy mi a következménye, ha nem tart rendet maga körül. Természetesen olyan elképzelhetetlen mocsok volt nála, hogy anyámnál beszaladt a madzag, mély levegőt vett, és nekilátott. Az ágy alatt barna papírzacskóban nem a várt hamburgermaradékra lelt, hanem a következőket találta: – inzulinos fecskendő a már ismert barna lepedékkel

– evőkanál meghajlítva, korommal az alján

– citrompótló tabletta

– apró zacskócska, zöldes – barna növénytörmelékkel.

Ez azért már megmozgatta az agyamat. Nem vártam meg, mit talál ki magyarázatul, pedig biztos érdekes lett volna. Elővettem a telefonkönyvet, felhívtam az összes, droggal kapcsolatos számot, és néhány óra alatt szereztem egy pszichiátert, aki járatos volt a témában. Ezután közöltem a fiammal, duma nincs, nem vagyok rá kíváncsi, jön velem az orvoshoz vagy megy a fenébe. Mondta, persze, hogy jön, pont most akart megkérni, hogy menjünk, már éppen a száján volt a mondat, csak megelőztem. Mentünk. Hetente háromszor, munkaidőben, a város másik végébe, hol kettesben, hol csak ő egyedül. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy egyedül felült a buszra, egyedül odament, egyedül bement, aztán egyedül hazajött, nem. Az úgy volt, hogy anya érte ment oda, ahol éppen tartózkodott, beültek az autóba, elfuvarozta az orvoshoz, gyerek be, anya a kocsiban várakozott másfél órát, mobilon intézte az üzleti ügyeit, majd a gyermeket a dolga végeztével elfuvarozta arra a pontra, ahová menni szeretett volna. Lehet, hogy néha épp a dílerhez, ki tudja. Viszont megvolt a jó érzésem, hogy most aztán tényleg teszek valamit azért, hogy a fiam leszokjon a drogról. Önfeláldozásból ötös. A szeánszok végén, kb. három hónap múlva a pszichiáter közölte velem az eredményt: hát igen, a gyermek valóban kipróbálta a heroint, de szerencsére nem vált függővé, már abba is hagyta. Viszont azt tanácsolja nekem, ne követeljek olyan sokat, engedjem a fiamat a dolgaiban egyedül dönteni, mert az agyára megyek azzal, hogy minden szombaton lékeli húznia az ágyneműjét, holott ő két hétig is elaludna benne.

Ebben igaza volt, de elengedtem a fülem mellett. Viszont nagyon megnyugodtam és rendkívül büszke voltam magamra, hogy ilyen frappánsan és gyorsan megoldottam a problémát. A nyugalom csak néhány hétig tartott, amikor véletlenül megláttam a könyökhajlatát a belilult, begyulladt tűszúrásokkal. Szerencsére akkor már nem gondoltam, hogy szúnyogcsípések. Jóval később, tiszta beszélgetéseink egyikén rákérdeztem a fiamnál, hogy is volt ez akkor. Azt mondta: „Hát ez nagy kihívás volt, de én győztem. Hogy téged át tudtalak verni, az nem volt nagy szám, kíváncsi voltam, hogy egy pszichiáterrel sikerül-e. Sikerült.” Nem tudom, hogy azok a szülők, akik ma azt gondolják, őket ez a kérdés nem érinti, éltek-e meg hasonló helyzeteket vagy sem. Ha hinni lehet az alkalmi droghasználókról, kipróbálókról és függőkről készített statisztikáknak, egy részük valószínűleg ugyanúgy a homokba dugja a fejét, mint én tettem anno. Szeretném megrázni a vállukat: hé, ember, ébredj! De nem ismerem a vállrázogatás helyes módját. Ha valaki tudja, árulja el nekem!"

"A gyerek mindig érzi, hogy mikor „bűnözött”. Mielőtt a lelkiismeret-furdalásról beszélnék, felvetődik a kérdés, hogy ha érzi, miért csinálja újra és újra. Miért okoz fájdalmat a szüleinek? Azért, mert csak érzi, és nem tudja.

Azt gondolom, hogy alapvetően ez is kommunikációs problémákra vezethető vissza. Nagyon sokszor a szülő nem ül le alaposan megbeszélni a gyerekével, hogy egy dolog miért bűn, hogy ez vagy az miért rossz. A saját rohanó élete miatt csak nagyon felületesen mondja el, vagy egyáltalán nem magyarázza meg a dolgokat a gyerek számára is érthető módon, vagy a gyerek életére levetítve, az ő életéből kiszedett példákkal és helyzetekkel illusztrálva. Nagyon sok szülő az újra és újra feltett kíváncsi kérdésekre egy idő után azt mondja: „Azért van így, mert csak!” – és az asztalra csap. Vagy azt mondja, hogy nem tudja. És sajnos ez utóbbi gyakran igaz is.

A szülőnek sokszor nagyon hiányos elképzelése és tudása van a világ dolgairól. Sok mindenről csak felületesen tud. A gyerekek meg borzasztóan kíváncsiak: „Apa, miért és miért és miért és miért és miért van ez így? És hogy van? És miért zöld a növény levele? Miért nem kék?” És akinek nincs annyi tudása biológiából, hogy ezt elmagyarázza, rögtön kapott is egy sakk-mattot. De miután beismerte, hogy nem tudja, vajon miért nem képes a szülő utánanézni ezeknek az információknak? Elmehetnének együtt egy könyvtárba vagy egy könyvesboltba egy szombati közös program keretében, és kereshetnének egy gyereknek való könyvet, amelyből választ kaphatna a kérdéseire. De akár az interneten is beüthetné a keresőbe az ismeretlen fogalmat, és utána együtt megbeszélhetnék."

"Csütörtök van, hajnali egy óra. Ma délután Szekszárdra megyek előadást tartani a gyerekeknek, felnőtteknek és tanároknak arról, hogy mi az önismeret, mit jelent a fejlett érzelmi intelligencia. Ők még nem tudják, hogy erről lesz szó. Sokan csak a médiából való ismertségem miatt jönnek el. Minden lehetőséget megragadok, hogy az általam fontosnak tartott értékekről beszélhessek. Vagy írhassak.

Ez a könyv óriási felelősség, ami nemcsak az enyém, hanem mindenkié, aki elolvassa, mert utána már senki sem mehet el vakon az életét megrontó számos dolog mellett. Vagy ha elmegy, akkor a könyv úgyis a sarokban fog landolni. Nem azért írtam ezt a könyvet, hogy bárkit is megbántsak: orvos vagyok, arra esküdtem, hogy segítsek a beteg embereken.

A talpra állás alapja a fokozatosság, de közben vigyázni kell arra, hogy az ember mennyire van megterhelve, mert a talpra álláshoz vezető úton feltétlenül szükséges a sok sikerélmény.

Ki nevel a végén? Neveljük egymást a sok tudatlanságunkkal, félelmeinkkel, erényeinkkel és hibáinkkal: a gyerekek a felnőtteket, mi őket, a világ mindannyiunkat. A változás nagy fájdalommal jár, egyesek nem is fogják ezt bevállalni, ezzel sincsen gond. Mivel tőlük is sokat tanulhatunk. A nevelés csak belső békével lehetséges. Amíg tombolnak a démonok, a hazugságok, mi is, a gyerekek is elbukjuk a jövőnket, de a jelenünket is. Az első lépés tehát a múlt lezárása. Hogyan lehet ezt megtenni? Sokan vagyunk segítők. Ezért vagyunk: eszközök, amelyeket használhat az útját kereső ember. De nem kötelező. Itt kezdődik az önnevelés. Csak akkor lehet másokat nevelni, ha először magunkat tanítjuk önismeretre.

Döntés kérdése, az önök döntéséé.

Tisztelettel: Dr. Csernus Imre"

Tovább olvas >>>

Kati vagyok alkoholista (részlet a könyvből)

"Anita sokszor oktatott, hogy bármilyen stressz szituációból - bár hol, bárkivel beszélgetve, a családban, a munkahelyen, egy partyn - azonnal meneküljek, ha feszültséget, belső szorongást érzek. Mégis tudni szerettem volna, milyen is igazából ez a kapcsolat, és lassan írni kezdtem, amilyen őszintén csak tudtam.
"Ugyanúgy megmaradt a belső szorongásom, ha találkozom a volt férjemmel, mint amikor ittam" - láttam leírt soraimat.
Idegesít, amikor beszél, mert én érzem, hogy változom, de tőle a régi sablont kell hallgatnom.
Persze a legfontosabbat, azt, hogyha nem jó vele, akkor mégis miért vágyom mellé, már nem tudtam leírni. Aztán eszembe jutott a volt pszichiáterem Dr. Ari, akivel nem beszéltem, mióta józan vagyok. Tíz-tizenegy hónap után most néztem körül először józanul ebben a szobában. Dr. Ari átölelve üdvözölt. Láttam, tiszta szívből örült a józanságomnak. Arra a kérdésemre, hogy miért nem küldött el engem soha az AA-ba, meglepetésemre azt mondta:
"Hogyhogy nem küldtem? Még el is vittem egy Park Avenue - i esti gyűlésre. Persze ittas volt, de magával vitte az Elfogadást kérő imát. Azt mondta, magát az is józanul tudja tartani."
Halványan emlékeztem, hogy igaza lehet, mert 1976 nyarán, otthon, Magyarországon apámnak próbáltam lefordítani az imát:
"Istenem, adj bátorságot, hogy elfogadjam, amin változtatni nem tudok, erőt, hogy változtassak, amin tudok és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget."
"Dr. Ari, most nem a józanságom miatt vagyok itt" - mondtam - , "hanem az érzelmi háborúim miatt. A kettős lényem konfliktusaitól, a további önbecsapásoktól félek és rettegek. Maga jobban ismer, emlékszik a szörnyű napjaimra. Kérem, meséljen nekem magamról."
A pszichiáterem így gondolkodott: "Ha visszamegy a volt férjéhez, félő, hogy újra inni fog. Ő emberileg és erkölcsileg is elfogadhatatlanul viselkedett. Ezt ön is tudja. Akkor hagyta magára, amikor élete legnagyobb megrázkódtatását élte át. Nem lehet ott hagyni egy rákos beteget. Ezek tények, ezeket nem lehet letagadni. Talán egyszer majd megbocsátja neki, de soha nem fogja elfelejteni. Nem lehet. Ezt érzi a teste is, mikor lázadozik. Hallgasson a testére, az nem hazudik."
"Igen, igen" - mondtam - "ezeket mind tudom, de akkor miért vágyom mégis vissza mellé?"
"Mert tudat alatt már elfogadta az igazat" - folytatta a pszichiáter - "de a gőg, a büszkeség, megsértett hiúság vissza akarja hozni a házasságát, hogy bebizonyítsa, mégis győzött. A hiúság ez, az az alkoholista gőg, csak vigyázzon, mert nagyon nagy ára lenne ennek. A természetes ÉN, egy egészséges büszkeség, minden ember számára fontos" - folytatta - "de egy alkoholista beteg kezdeti józanságában még nem tudja felmérni, mennyi is az egészséges büszkeség. Csak később, ha megtanulja."
Megint ez a mondat! Meg kell tanulnom! Bármerre fordultam, ezt hallottam. Meg kell tanulnom. Mert amit tudok, nem jól tudom. Minden ezt bizonyítja. Az önbecsapásom nem más által büntetendő cselekmény, a büntetését saját magában hordozza. Egy bizonyos volt, hittem a pszichiáteremnek, hittem Anitának, hittem a józanságomban, az AA-ban és annak szellemében. Azt is tudtam, hogy a beteges gondolataimban nem bízhatok. Még nem bízhatom magamra az életem kormányozását. ÉN elrontom. Még nem ismerem a józan gondolkozást, az egyensúlyt, a középutat, a csendet, a békét. Csak a lelkem sírt utána.
"A kulcsszó az AA-ban" - mondta Anita nemegyszer - "hogy hagyd magad tanítani."
"Tanítható akarok lenni" - döntöttem el én nem egyszer.
Elsődleges szenvedélyem az alkohol. De ezzel nem merült ki a szenvedélybeteg természetem.
Már gyerekkoromban a szüleim programoztak be a traumákra, a drámai csúcsokra. Később magamévá tettem és a szenvedélyem lett, megtanultam vele manipulálni. Már nem tudtam élni a drámák nélkül. "Mindent és még többet", ez volt a jelszavam. A szenvedélyekkel bánni nem tudó természetem, határt nem ismerve, vagy nagyon gyűlölt vagy nagyon szeretett. Vigyáznom kellett, ha kétszer, háromszor próbáltam valamit, máris rászoktam. A krízisek, a drámák bizonyították, hogy mégis életben vagyok.
A férjemtől talán nehezebben búcsúztam el, mint az alkoholtól.
Úgy éreztem, most mindkettő gyásza egyszerre szakadt rám. Az egyik veszélyes volt a testemnek, a másik kockázatos a lelkemnek.
Az első őszinte szavak, az igazság, hogy érzelmileg is el fogunk válni megrázott mindkettőnket.
"Nem tudunk már nyújtani semmit egymásnak" - mondtam - "mindent, ami volt, már odaadtuk egymásnak. Már nem tudjuk egymásból a jót kihozni, csak ismételjük a rosszat."
"De mi lesz velem?" - kérdezte gyerekes makacssággal a volt férjem. "Én nem tudok egyedül élni, meg fogok újra nősülni és akkor mi lesz veled?"
"Nem tudom" - mondtam csendesen - "nem tudom." 

Tovább olvas >>>