"Nemrég egy hetilapnak adtam interjút, amelynek során a riporter megkérdezte, hogy a gyereknevelést illetően valóban a pokol tornácán állunk-e. Erre azt válaszoltam, hogy nem a tornácán, hanem benne. „Ijesztget?” – kérdezett vissza. „Eszemben sincs” – feleltem.
Ott vagyunk a pokolban. A gyerekek sodródnak, szétesett személyiséggel. Az érzelmi fel nem nőttség és érzelmi infantilizmus következtében kialakuló pótszerhasználat, az öngyilkosság, az alkoholizmus, és az egyéb pszichés betegségek tekintetében élen járunk a világban. Évek óta felháborít, hogy milyen tudatlanságban fognak az emberek gyerekvállalásba és nevelésbe. Valószínűleg én is ezt tettem volna, ha az évek során lett volna gyerekem. Lesznek olyanok, akik azt mondják majd, ha nincs gyerekem, hogyan írhatok egy ilyen könyvet. Vér szerinti gyerekem valóban nincs, de „benne vagyok” olyan gyerekekben, akiknek a szüleik annak idején nem gondolták volna, hogy megérik a másnapot, nemhogy gyereket vállaljanak. Vállaltak, de gyógyultan.
Hosszú évek óta foglalkozom mind a szülőkkel, mind a gyerekeikkel. Drog-, alkohol-, játékszenvedély-, gyógyszerfüggőséggel és más nyomorokkal, amelyekben a gyerekek vannak és lesznek érintve. Azt hiszem, már rég eljött az ideje, hogy kinyissuk a szemünket. Erre már számos szakember régóta figyelmeztetett, de nem vetítik észre, nem akartuk észrevenni. Közben meg a gyerekek, a mai felnőttek nyomorognak érzelmileg, és ez kihatással van a testi egészségükre is. Ez a könyv egy orvos, egy szülő, egy tanár, egy gyerek és egy szerkesztő érzelmeit, élményeit, tapasztalatait és érzéseit gyűjti össze.
Az érzések szubjektívek, tehát tévedhetünk is."
"A megfelelő szülői minta a mai magyar családok életéből egyszerűen hiányzik. A szülők általában nem tudnak példaképei lenni a gyerekeknek, akik hamar rájönnek arra, hogy a családban kamuzás folyik, sokszor nincs felelősségvállalás sem a racionális tettek, sem az érzelmek területén, hamis az egész felállás, és esetleg azt is megérzik, hogy a szüleik megszürkült, megalkuvó emberek, akik feladták már önmagukat, és kényszerből teszik a dolgukat.
Sok családban vasárnap elhangzik a pár szavas mondat: „A francba, holnap megint hétfő van, munkába kell menni!” A „kell” szó használata azt jelzi, hogy valamit kényszerből csinál az illető, nem pedig szívből, meggyőződésből. Ha a szülő kényszerből teszi a dolgát, akkor a gyerek is ezt fogja tenni. Ha a szülőtől azt látja, hogy gyűlöli azt a munkát, amit végez, nagyon gyorsan meg fogja utálni a tanulást. Hiszen miből áll a szülő élete? Dolgozik, hazamegy, dolgozik, hazamegy, lefekszik, dolgozik, hazamegy, lefekszik.
Manapság, amikor ilyen rohanó és felületes a világ, egyértelmű, hogy az emberek devalválódnak, mivel az eszmék, a hiteles minták is devalválódtak. Például a szülő azt mondja a gyerekének, hogy ne hazudj. Ez egy szimpla példa. Aztán a gyerek rádöbben arra, hogy az apja folyékonyan hazudik az anyjának a kiegyensúlyozott boldogságról, hiszen amikor egy nappal korábban a haverjaival ment az utcán, megdöbbenve látta az apját, amint azzal a csajjal ül egy kávézóban, aki két hónappal azelőtt az ő csaja volt. Volt olyan páciensem, akiben a hiteles szülői minta így semmisült meg.
Tehát a gyerek azt látja, hogy az apja folyékonyan hazudik az anyjának, az anyja folyékonyan hazudik az apjának, az apa sokszor hazudik hol ennek, hol annak, ugyanakkor tőle azt követelik, hogy igazat mondjon. „Mondd meg, hogy mi volt az iskolában, mert szétszakítalak! Miért hazudtál nekem az egyessel kapcsolatban? Miért nem mondtad el? Én, az apád égjek miattad a tanár előtt? Bemegyek gyanútlanul, és ott tudom meg, hogy már két hónapja lógsz a suliból?”
Nagyon sok szülő nem magyarázza el a gyerekének azokat a fontos ismérveket, amelyek alapján tudná, hogy miért ne hazudjon. Hanem olyat követel, amit ő sem tud teljesíteni. Egyszer hallottam egy felmérésről, hogy a magyarok nagy része azt mondja, hogy a törvények arra valók, hogy megszegjük őket. Ha a felnőttek ezt mutatják, mint normakövető magatartást, akkor a gyerekeknél miért csodálkozunk, hogy ugyanezt a mintát követik?
A hagyományos minták tehát valójában nagyon sokszor nem hitelesek a gyerekek szemében.
Úgy látom, hogy a hazugság a mai társadalom egyik alapvető, elfogadott normájává, követendő példájává vált."
"Pár hónapja megkeresett egy elvált szülő a gyermekével együtt, aki a serdülőkor előtt állt. Aznap ők jöttek először, de a rendelés kezdetén még nem tudtam, hogy az adott név egy gyerekhez tartozik. Amikor ez tudatosult bennem, már azt is tudtam, hogy a gyerek kórtünetei csak kivetülése a „szülők” között feszülő békétlenségnek, vagyis ő csak a tünethordozó. Sokszor a „szülők” elráncigálják a gyerekeket a pszichológushoz, miközben nem tudják, hogy valójában ők maguk a probléma okozói. A kölyök akkor már öt-hat éve különböző testi tüneteket produkált, ez esetben köhögött, meg tikkjei voltak – rángatóztak a szem és száj körüli izmai –, amelynek okára az orvosok nem jöttek rá. Az egyikük felvetette ugyan a „családban” jelen levő esetleges problémát, de az „apa” azonnal vadul tagadott. Az orvosok nem tudtak mit tenni, különböző gyógyszerekre állították, amit a gyerek szedett is, a tünetei pedig hol jobbak lettek, hol nem. Panaszai végül akkor csökkentek, amikor az „apa” egy másik nő miatt elköltözött. Ott ült velem szemben a mama és a gyermek, aki tizenéves volt. Megkérdeztem tőle:
– Mikortól tudod, hogy a szüleid házassága nem jó?
– Kb. úgy öt-hat éve – válaszolta.
– Ez azt jelenti, hogy akkoriban olyan hatéves lehettél – gondolkodtam hangosan.
Erre ő kijavított:
– Nem hat, öt voltam!
Megdöbbentem. Pontosan emlékezett az időpontra, amikor önmagában megfogalmazta, hogy a szülei házassága katasztrofális, és kijavított engem. Arra a kérdésemre, hogy miből jött rá erre, azt mondta, hogy feküdt az ágyában, és azt hallotta, hogy a szülei a másik szobában ordibáltak egymással.
Kiküldtem a gyereket, mert annyira dühös lettem, amiért szinte a gyerek előtt ordibáltak egymással, aztán a mama, még nagyobb megdöbbenésemre, elmondta azt, hogy régóta nagyon rossz volt a házasságuk, azonban soha nem ordibáltak egymással!
De a gyermek a masszívan jelen levő indulatot, haragot és erőszakot a halk beszélgetésből is megérezte, és ordibálásnak hallotta."
"Auu!!!!!!!
Az egyik ismerősöm mesélte, hogy nemrég egy társaságban járt, ahol épp szülinapi gyerekzsúr volt. A zsúron a felnőttek és a gyerekek együtt játszottak. Az egyik „játék” az volt, hogy kiállítottak egy kisfiút és egy kislányt. Arra voltak kíváncsiak, hogyan reagálnak a gyerekek a konfliktusokra. A lánynak azt mondták, téged kicsúfolt a Józsi a hátad mögött, azt mondta, hogy nagy az orrod. Ötször is mondta. Mit lépsz erre? A kislány reakciója:
– Te hülye köcsög!
Már az első gesztus meglepte a jelen lévő felnőtteket, és kíváncsian várták, hogy mi lesz a folytatás.
– A „hülye köcsög” után mi jön? – kérdezték.
– Hát megütöm – így a gyerek.
– És hogy csinálod? – kérdezték. A gyerek visszakérdezett:
– Most üssem meg?
– Csinálj, amit akarsz! – mondták neki. Durr, ököllel esett neki a társának.
Nézzük ezt a „hülye köcsög” kifejezést. Most, hogy gondolkodom rajta, ezt általában a pasik szokták használni, mégpedig a kínos közlekedési helyzetekben. Tegyük fel, az apa elmegy a gyerekéért az oviba, és az úton hazafelé záporoznak a „hülye köcsög”, „buzi köcsög”, „anyádat!” kifejezések a többi autósra, anélkül hogy ezt a gyereken kívül más is hallaná.
Egy másik haverom mesélte a barátja hároméves kislányáról, hogy – mindenki megdöbbenésére – elkezdett nagyon cifrán káromkodni. Olyan válogatott káromkodásokat ismert, amelyeket a bölcsődében vagy az óvodában biztosan nem hallhatott. Elkezdtek gondolkodni a szülők, hogy hol hallhatta ezeket. Tévét nem, csak rajzfilmet néz DVD-n, a pasi a feleségével nem beszél így, a társai sem beszélnek csúnyán. Aztán hirtelen megvilágosodtak, és rájöttek, hogy amikor a pasi a haverjával beszélget, akkor hangzanak el ezek a dolgok. „Baszd meg, képzeld el, az történt, hogy… az a hülye buzi nekem jött… kiszállok, majd levertem a köcsög fejét.”
Ennyi. A gyerek közben ott játszott, és szívta magába a papa beszédét, mint a száraz szivacs a vizet. Ha valakinek van egy húzós napja, általában ez ezzel járó feszültséget nem beszéli meg a társával, hanem azt mondja, nem akarom terhelni a másik embert a problémámmal, és nyel, nyel, nyel, nyel, egy idő után aztán tuti, hogy bekövetkezik a robbanás, ilyen helyzetekben általában azokat bántjuk meg, akiket szeretünk, akikkel élünk. Ez egy ilyen sablonos helyzet, de sajnos igaz. Azért bántjuk meg azokat, akiket szeretünk, főleg mondjuk a férj a feleségét, a feleség a férjét, mivel otthon büntetlenül megtehetjük."
"A mai gyerekeket kifejezetten foglalkoztatja a szexualitás. Amikor egyszer két hetet töltöttem egy táborban, az ottani srácok olyan témákat vetettek fel a szexualitás kapcsán, hogy lehidaltam, amikor meghallottam. A pettingtől kezdve az erogén zónákig mindenre rákérdeztek, de amikor felvetettem a férfivá válás kérdését, az is érdekelte őket. Az sem volt kevésbé megdöbbentő, hogy egymás között mennyire vulgárisan beszélnek ezekről a dolgokról. Ha valaki nem tud finoman fogalmazni egy témáról, durva szavakkal kezd el beszélni róla. Röpködött a „pina”, „fasz”, „kurva” a mondatokban, miközben zavartan nevetgéltek. De olyan dolgok is felmerültek, mint a nőkhöz való megfelelő közeledés, vagy hogy mitől lesz valaki jó pasi. Országszerte járok előadásokat tartani, amelyeken mindig felvetem a szexualitás témakörét is. Amikor megkérdezem a srácokat, tizenhárom és tizennyolc év közöttieket, hogy a szüleik leülnek-e velük beszélgetni ezekről a dolgokról, megdöbbentő dolgok derülnek ki: a mai világban az anyák töredéke ül le a gyerekekkel beszélni a szexualitásról, az apákról nem is beszélve. Mondjuk úgy 10-20 százalék között. Elképesztő szexuális prüdéria uralkodik ma Magyarországon, a 21. században."
"Hosszú ideig, tulajdonképpen a közelmúltig a legnagyobb hallgatás övezte a tiltott drogok masszív jelenlétét Magyarországon, mostanra viszont nyilvánvaló, hogy minden utcasarkon ott van – és ott is lesz. A drogforgalmazás óriási üzlet, és az emberi kapzsiság és mohóság miatt mindig lesznek olyanok, akik csak önmaguk hasznát nézik, és vállalva minden kockázatot, eljuttatják a fogyasztókhoz az anyagot. Egy kisvárosban a tanárok végeztek egy felmérést 15-16 évesek körében. Az egyik kérdés úgy szólt, milyen gyorsan lehet ma narkóhoz jutni. Döntő többségben a válasz az volt, hogy egy sms megírása után a díler már szállítja is az árut.
A drog kapcsán nagyon fontos elválasztani két dolgot. Van a hatása és van a következménye. Annak idején, amikor a zsaruk elkezdtek járni az iskolákba, hogy felvilágosító előadásokat tartsanak a drogról, ezt a két, teljesen különböző aspektust nem hangsúlyozták. Úgy beszéltek a drogról, mintha valami mindenestül rossz dolog lenne. A drogozás következményeiről beszéltek, de arról egy szó sem esett, hogy a drog pillanatnyi vagy rövid ideig tartó, de nagyon pozitív élményeket tud okozni, ezért az, aki ezt már átélte, kiröhögte a zsarukat, hogy azok mekkora hülyék. (Ilyenkor az osztálytársak sem a rendőröknek hisznek, hanem a „profi” társaiknak.) Ezek után nem csoda, ha azok a kölykök, akik már kipróbálták a drogot, azt gondolták, a rendőrök tulajdonképpen nem is arról a dologról beszéltek, amit ők átéltek, hiszen annak nem lehetnek olyan következményei, amit hallottak. Tapasztalatlanságuk okán azt hitték, hogy a kezükben tartják a dolgokat.
A drognak a kipróbáláskor többnyire pozitív a hatása. Azért pozitív, mert úgy lép be a személyiségszerkezetbe, hogy ott valami hiányzó részt betölt, pótol. Ezért hívjuk pótszernek is a drogot. Egy olyan hiányzó mozaikdarabot rak be a (serdülő) ember személyiségébe, amitől az illető maradéktalanul jól fogja magát érezni. A serdülők útkeresők, akik egy csomó szempontból nem alakították ki még önmagukban az erkölcsi normákat, az önszabályozó törvényeket, és nem állnak az érzelmi és értelmi önismeret olyan fokán, amely birtokában kiegyensúlyozottan éreznék magukat a bőrükben, vagyis még nem szerezték meg azt, ami után mindannyian sóvárgunk, ez pedig az önbizalom.
Hogy a drogozásnak mi a következménye? Hasonlítsuk egy félig kész házhoz. Ennek a háznak fel vannak húzva a falai, van teteje, ablaka, ajtaja, de sem kívülről, sem belülről nincs befejezve. Rengeteg munka vár még a tulajdonosra, mert az épület ugyan szerkezetkész állapotban van, de sajnos még nem beköltözhető, még nem igazán kényelmes. A „modern” világ meg azt mondja – amit a serdülők lazán beszopnak –, hogy élj gyorsan és jól, méghozzá most, azonnal. Ezt a hatást egyik pillanatról a másikra el lehet érni a droggal, ami azonnal megadja azt az illúziót, hogy te vagy a király, a császár, hat-nyolc órán keresztül, amíg pörögsz, rád figyelnek az emberek, te vagy a menő pasi vagy csaj. És sokan azt hiszik, hogy ez az igazi megoldás. A gyerekek és a serdülők azt gondolják, ez az egyetlen módja, amitől jól érezhetik magukat, akár halálukig. Csak van egy kis gond. A serdülők személyisége csak egy szerkezetkész ház, amelyből gyorsan egy teljesen készet akarnak varázsolni, méghozzá úgy, hogy az kevés befektetett energiát követeljen. A drog segítségével pedig megkapja azt az illúziót, hogy a ház egy erős, szép, kacsalábon forgó palota. A befejezetlen házát így még jobban el fogja hanyagolni, vagy „csak” nem fog takarítani, vagy abbahagyja a korábbi építkezést. A környezet hiába figyelmezteti, hogy nézd, haver, basszus, hogy néz már ki a belső szobád, már több ablaküveg hiányzik, kezd jéghideg lenni odabenn, szétfagynak a csövek, és a ház egyik oldala is lassan beomlik… Az illető erre azt fogja mondani: nem, az én házam csodaszép.
A drogot használva az ember személyisége változni, torzulni kezd. Ezt hívják személyiségzavarnak, ami nem betegség, vagyis gyógyszerrel nem lehet megváltoztatni, csak az illető ember belátásával.
Mivel a házat évekig elhanyagolták, így azt helyrehozni sem lehet egyik pillanatról a másikra, csak ugyanolyan kemény munkával. Ez a droghasználat hosszú távú következménye az ember személyiségére. A drog a testet is rombolja, attól függően, hogy szívják, szúrják, vagy beveszik. Ezt már számos kiadvány taglalta, aki erre kíváncsi, járjon utána.
Az „igazi megoldásra” egy példa:
Lakótelepi srác felnő a szüleivel egy lakótelepi lakásban, és látja, hogy az anyja és az apja éli a saját szürke, megkeseredett életét. A csávó két hétvégén eki (extasy, bogyó) hatása alatt hat-hat órán át olyan boldogságot érez, mint soha addig, és amit a két szülője évek hosszú sora alatt sem élt át.
Az a helyzet, hogy engem nem zavar, ha valaki boldog akar lenni, sőt, legyen is boldog. Csak éppen ez a fajta boldogság el fog párologni, mert az elsuhanó hat óra utáni első öt perc ráébreszti arra, hogy vége a Csipkerózsika-álomnak. Lehet ezt az utat választani, lehet így csinálni, mindenkinek szíve joga. De ez önbecsapás, vastagon.
Nagyon sok ember nem érti meg, hogy mindenért meg kell dolgozni.
Ha egy adott folyamatban (az iskolában, az életed formálásában, az emberi kapcsolataidban vagy a nyelvvizsga-előkészítőn) te nem vagy hajlandó kellő erővel dolgozni, akkor megbuktatnak. I la meghúznak, akkor nem fogod megszerezni azokat a jogosítványokat, amelyekkel egyáltalán pályázhatsz a folytatásra. A jogosítvány, a diploma, a szakmunkásvizsga megszerzése egyáltalán nem garantálja, hogy már vége a sztorinak, és hátra lehet dőlni, hiszen jön a következő lépcsőfok. Ezekkel csak azt lehet elérni, hogy bekopogtass egy ajtón, és odabenn aztán elválik, hogy ott maradsz-e vagy sem. De a korábbi munka el nem végzése azt jelenti, hogy még az ajtón se kopogtathatsz be. Persze csinálhatod az illegális kis dolgaidat, ezzel látszólag sok mindent elérsz. Lehet, hogy egy nagy verdában fogsz nyomulni, sok fuksszal a nyakadban, sok lóvéval a zsebedben, de nem fogsz nyugodtan, békében aludni, az hétszentség!!
A drogkarrier kifejezés azt jelenti, hogy egy fiatal addig próbálgatja a különböző drogokat, amíg meg nem találja az ő személyére szabott anyagot. Ez lesz az a kulcs, ami kinyitja azt a bezárt kaput, amely mögött rengeteg feszültség van, amelyek szétfeszítik a személyiséget. Ez egy adott ideig tart – ezt hívják az orvosok drogkarriernek. Ez a kulcs kinek a marihuána, kinek az amfetamin, kinek a kokain, mert a kulcs megtalálásában persze közrejátszanak az anyagi körülmények is.
Manapság döntő többségben marihuánát (fű, spangli stb.) és partidrogokat – amfetamint és extasyt – használnak a fiatalok. Bizonyos körökben egyre intenzívebben terjed a kokain is, ezt a fiatalok többsége azonban nem tudja megengedni magának. A heroin fogyasztók száma stagnál, valószínűleg lesz időnként reneszánsza, de dominánsan a marihuána és a partidrogok fogynak. A fii sokkal olcsóbb a dílernél, mint az alkohol egy legális szórakozóhelyen. Öt srác összedob három-ötszáz forintot fejenként, az 1500-2500 forint. Ennyiért egy ember alig tud meginni valamit egy szórakozóhelyen, nem hogy kellemesen berúgni öten! De ennyi nekik az egész estére elég. És a szülők is nyugodtak, mivel azt gondolják, hogy a gyerek biztonságban és rendben van, hiszen nem kunyerál több pénzt!"
"Ha csak a finom jelzéseket nem vennénk észre, sokkal kisebb lenne a baj. Én annak idején sajnos az orrba vágást sem vettem észre.
Nem akartam észrevenni a nyilvánvaló jeleket, behunytam a szemem jó erősen, és azt sem engedtem senkinek, hogy erőszakkal kinyissa. A fiamtól tudom, persze csak utólag, hogy 12-13 éves volt, amikor elkezdett füvet szívni. Körülbelül ugyanabban az időben történt, hogy anyám szobájában felfeszítették a pénzes kazettát, és elvitték belőle a nyugdíját. Rengeteg srác járt hozzánk akkoriban, örültem is, milyen népszerű az én kisfiam, mennyi barátja van. Kihívtuk a rendőrséget, ki is jöttek, természetesen a fiúk mind tagadtak, a tettes előkerülésére semmi esély nem volt. Mielőtt a rendőrök távoztak volna, az egyik hozzám lépett, és azt mondta: „Figyelmeztetem önt, asszonyom, a fiúk szemén látszik, hogy füveznek.” Mit léptem én erre?
Semmit. Néhány perc alatt arra jutottam, hogy ez a rendőr nem normális, agyára ment a hivatása, hogy ilyen kedves, aranyos kiskölykökről mint a fiam meg a barátai, képes ilyen csúnya dolgokat mondani. Még az is megfordult a fejemben, hogy a felettesénél feljelentem rágalmazásért, de ezt a gondolatot rögtön elvetettem, mondván, hogy nem akarok neki kellemetlenséget okozni. Persze nem ez volt a valódi ok, ma már tudom. Félelem volt, nyusziság, mert ha ügyet kavarok, esetleg kiderülhet, hogy igaza van. Akkor persze ügyesen megnyugtattam magam a saját nagylelkűségem tudatával. A következő durva jelzés három évvel később történt. Tollra volt szükségem, nem találtam, és automatikusan kihúztam a fiam íróasztalának felső fiókját. Soha nem kutattam a dolgai között, tényleg tiszteletben tartottam a magánterületét, ha átgondolom előtte, hogy nem az én asztalom, ki sem húzom a fiókot, de mégis megtettem. Ami ott vigyorgott benne, az egy fecskendő volt, barnás színű üledékkel. Nem tudtam, mi az, soha nem láttam ilyet, de éreztem, hogy ennek nem az íróasztal fiókjában kellene lennie. Mikor a gyerek hazajött, rákérdeztem. Természetesen gondolkodás nélkül jött a válasz, ma is ámulatba ejt, hogy milyen frappánsan vágta ki magát: az egyik haver rozzant Trabantja kétütemű, mostanában nem lehet keveréket kapni, ezzel szokták a benzinhez az olajat adagolni a motorba. A Trabant tényleg ott állt a ház előtt, egész hétvégéket töltöttek a motorházba bújva, tehát elhittem, amit mondott. Azt a csöppnyi rossz érzést, amit az egészséges ösztönöm ébresztett el bennem, fél pillanat alatt elnyomtam, mert el akartam nyomni. Hogy teljes legyen a kép, leírom a harmadik esetet is, bár tudom, hogy az olvasót már meggyőztem arról, milyen mértékű a gyengeelméjűségem. Ez a történet azért érdekes, mert itt már egy szakember is bekerült a képbe, és épp az ő segítségével tudtam magam jól átverni. Nem sokkal az íróasztalos incidens után anyám erős felindulásában nekiállt a gyerek szobáját kitakarítani. A megállapodás ugyan az volt, hogy a saját szobáját ő takarítja, azt azonban „elfelejtettem” hozzátenni, hogy mi a következménye, ha nem tart rendet maga körül. Természetesen olyan elképzelhetetlen mocsok volt nála, hogy anyámnál beszaladt a madzag, mély levegőt vett, és nekilátott. Az ágy alatt barna papírzacskóban nem a várt hamburgermaradékra lelt, hanem a következőket találta: – inzulinos fecskendő a már ismert barna lepedékkel
– evőkanál meghajlítva, korommal az alján
– citrompótló tabletta
– apró zacskócska, zöldes – barna növénytörmelékkel.
Ez azért már megmozgatta az agyamat. Nem vártam meg, mit talál ki magyarázatul, pedig biztos érdekes lett volna. Elővettem a telefonkönyvet, felhívtam az összes, droggal kapcsolatos számot, és néhány óra alatt szereztem egy pszichiátert, aki járatos volt a témában. Ezután közöltem a fiammal, duma nincs, nem vagyok rá kíváncsi, jön velem az orvoshoz vagy megy a fenébe. Mondta, persze, hogy jön, pont most akart megkérni, hogy menjünk, már éppen a száján volt a mondat, csak megelőztem. Mentünk. Hetente háromszor, munkaidőben, a város másik végébe, hol kettesben, hol csak ő egyedül. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy egyedül felült a buszra, egyedül odament, egyedül bement, aztán egyedül hazajött, nem. Az úgy volt, hogy anya érte ment oda, ahol éppen tartózkodott, beültek az autóba, elfuvarozta az orvoshoz, gyerek be, anya a kocsiban várakozott másfél órát, mobilon intézte az üzleti ügyeit, majd a gyermeket a dolga végeztével elfuvarozta arra a pontra, ahová menni szeretett volna. Lehet, hogy néha épp a dílerhez, ki tudja. Viszont megvolt a jó érzésem, hogy most aztán tényleg teszek valamit azért, hogy a fiam leszokjon a drogról. Önfeláldozásból ötös. A szeánszok végén, kb. három hónap múlva a pszichiáter közölte velem az eredményt: hát igen, a gyermek valóban kipróbálta a heroint, de szerencsére nem vált függővé, már abba is hagyta. Viszont azt tanácsolja nekem, ne követeljek olyan sokat, engedjem a fiamat a dolgaiban egyedül dönteni, mert az agyára megyek azzal, hogy minden szombaton lékeli húznia az ágyneműjét, holott ő két hétig is elaludna benne.
Ebben igaza volt, de elengedtem a fülem mellett. Viszont nagyon megnyugodtam és rendkívül büszke voltam magamra, hogy ilyen frappánsan és gyorsan megoldottam a problémát. A nyugalom csak néhány hétig tartott, amikor véletlenül megláttam a könyökhajlatát a belilult, begyulladt tűszúrásokkal. Szerencsére akkor már nem gondoltam, hogy szúnyogcsípések. Jóval később, tiszta beszélgetéseink egyikén rákérdeztem a fiamnál, hogy is volt ez akkor. Azt mondta: „Hát ez nagy kihívás volt, de én győztem. Hogy téged át tudtalak verni, az nem volt nagy szám, kíváncsi voltam, hogy egy pszichiáterrel sikerül-e. Sikerült.” Nem tudom, hogy azok a szülők, akik ma azt gondolják, őket ez a kérdés nem érinti, éltek-e meg hasonló helyzeteket vagy sem. Ha hinni lehet az alkalmi droghasználókról, kipróbálókról és függőkről készített statisztikáknak, egy részük valószínűleg ugyanúgy a homokba dugja a fejét, mint én tettem anno. Szeretném megrázni a vállukat: hé, ember, ébredj! De nem ismerem a vállrázogatás helyes módját. Ha valaki tudja, árulja el nekem!"
"A gyerek mindig érzi, hogy mikor „bűnözött”. Mielőtt a lelkiismeret-furdalásról beszélnék, felvetődik a kérdés, hogy ha érzi, miért csinálja újra és újra. Miért okoz fájdalmat a szüleinek? Azért, mert csak érzi, és nem tudja.
Azt gondolom, hogy alapvetően ez is kommunikációs problémákra vezethető vissza. Nagyon sokszor a szülő nem ül le alaposan megbeszélni a gyerekével, hogy egy dolog miért bűn, hogy ez vagy az miért rossz. A saját rohanó élete miatt csak nagyon felületesen mondja el, vagy egyáltalán nem magyarázza meg a dolgokat a gyerek számára is érthető módon, vagy a gyerek életére levetítve, az ő életéből kiszedett példákkal és helyzetekkel illusztrálva. Nagyon sok szülő az újra és újra feltett kíváncsi kérdésekre egy idő után azt mondja: „Azért van így, mert csak!” – és az asztalra csap. Vagy azt mondja, hogy nem tudja. És sajnos ez utóbbi gyakran igaz is.
A szülőnek sokszor nagyon hiányos elképzelése és tudása van a világ dolgairól. Sok mindenről csak felületesen tud. A gyerekek meg borzasztóan kíváncsiak: „Apa, miért és miért és miért és miért és miért van ez így? És hogy van? És miért zöld a növény levele? Miért nem kék?” És akinek nincs annyi tudása biológiából, hogy ezt elmagyarázza, rögtön kapott is egy sakk-mattot. De miután beismerte, hogy nem tudja, vajon miért nem képes a szülő utánanézni ezeknek az információknak? Elmehetnének együtt egy könyvtárba vagy egy könyvesboltba egy szombati közös program keretében, és kereshetnének egy gyereknek való könyvet, amelyből választ kaphatna a kérdéseire. De akár az interneten is beüthetné a keresőbe az ismeretlen fogalmat, és utána együtt megbeszélhetnék."
"Csütörtök van, hajnali egy óra. Ma délután Szekszárdra megyek előadást tartani a gyerekeknek, felnőtteknek és tanároknak arról, hogy mi az önismeret, mit jelent a fejlett érzelmi intelligencia. Ők még nem tudják, hogy erről lesz szó. Sokan csak a médiából való ismertségem miatt jönnek el. Minden lehetőséget megragadok, hogy az általam fontosnak tartott értékekről beszélhessek. Vagy írhassak.
Ez a könyv óriási felelősség, ami nemcsak az enyém, hanem mindenkié, aki elolvassa, mert utána már senki sem mehet el vakon az életét megrontó számos dolog mellett. Vagy ha elmegy, akkor a könyv úgyis a sarokban fog landolni. Nem azért írtam ezt a könyvet, hogy bárkit is megbántsak: orvos vagyok, arra esküdtem, hogy segítsek a beteg embereken.
A talpra állás alapja a fokozatosság, de közben vigyázni kell arra, hogy az ember mennyire van megterhelve, mert a talpra álláshoz vezető úton feltétlenül szükséges a sok sikerélmény.
Ki nevel a végén? Neveljük egymást a sok tudatlanságunkkal, félelmeinkkel, erényeinkkel és hibáinkkal: a gyerekek a felnőtteket, mi őket, a világ mindannyiunkat. A változás nagy fájdalommal jár, egyesek nem is fogják ezt bevállalni, ezzel sincsen gond. Mivel tőlük is sokat tanulhatunk. A nevelés csak belső békével lehetséges. Amíg tombolnak a démonok, a hazugságok, mi is, a gyerekek is elbukjuk a jövőnket, de a jelenünket is. Az első lépés tehát a múlt lezárása. Hogyan lehet ezt megtenni? Sokan vagyunk segítők. Ezért vagyunk: eszközök, amelyeket használhat az útját kereső ember. De nem kötelező. Itt kezdődik az önnevelés. Csak akkor lehet másokat nevelni, ha először magunkat tanítjuk önismeretre.
Döntés kérdése, az önök döntéséé.
Tisztelettel: Dr. Csernus Imre"
Megjegyzés küldése