Gyerekkorom óta antagonisztikus kapcsolatban álltam lényem egyik fontos összetevőjével: az érzelmeimmel. Kitartóan megpróbáltam nem venni róluk tudomást, elfojtani vagy erőszakkal, elzavarni őket. Mesterséges érzelmeket próbáltam magamba plántálni, vagy kiűzni magamból a valódiakat.
Tagadtam, hogy dühös lennék, holott valójában őrjöngtem belül. Azt gondoltam, biztos valami baj van velem, hogy ilyen dühös vagyok, holott a düh az adott helyzetben teljesen indokolt, és logikus reakció volt.
Azt mondtam magamnak, hogy hiszen nem fáj semmi, amikor nagyon is fájt. Ilyesmikkel áltattam magam: „Az az ember nem akart megbántani…”, „Nem tud ennél jobbat…”, „Megértőbbnek kellene lennem.” Közben az volt a baj, hogy már addig is túl megértő voltam az illető iránt, magammal szemben pedig egy csöppet sem.
Nem csak a nagy kaliberű érzelmekkel küszködtem, hanem énem egész érzelmi részével. Spirituális és mentális energiával, sőt fizikai kényszerrel is megpróbáltam elfojtani valódi érzelmeimet, hogy egészséges és életvidám legyek. Természetesen kudarcot vallottam. Az érzelmi kontroll csak a túlélést segítő viselkedés volt. Köszönetet kell mondanom neki, mert sok-sok éven és helyzeten átsegített, amikor nem volt ennél jobb választási lehetőségem. De megtanultam egy egészségesebb viselkedésmódot: elfogadom az érzelmeimet.
Arra valók vagyunk, hogy érezzünk. Működési zavaraink egy részét épp az okozza, hogy tagadni próbáljuk vagy megváltoztatni. Gyógyulásunk rész, hogy megtanuljunk együtt haladni velük, s azzal, amit mondani akarnak nekünk.
Viselkedésünkért felelősek vagyunk, de az érzelmeinken nem kell uralkodnunk. Hagyjuk, hogy érvényesüljenek. Valljuk magunkénak, élvezzük és tapasztaljuk meg – vegyük tudomásul – lényünk emocionális részét.
Ma felhagyok azzal, hogy erőltetni és irányítani próbálom az érzelmeimet. Inkább erőt és szabadságot adok nekik.
Kisgyermekként igyekeztem nagyon jó gyerek lenni. Aztán a tini korban már lázadoztam és nem értettem, miért lenne az baj, hogy a szemben lakó barátnőmmel jövök haza 22 órára a discóból. Nem engedte meg apu, nekem nyolcra haza kellett jönnöm. Dühös voltam, fájt, utáltam érte apámat és folyton a frusztráltsággal küzdöttem. Sokszor veszekedtünk, mert nem hagytam magam és érvelni próbáltam az igazam mellett. Amikor már kifogytam az érvekből és rákérdeztem, miért kell nekem olyan korán hazajönnöm, a válasz ez volt, "csak" vagy ez, "mert én így akarom". Ehhez nem tudtam mit szólni, hiszen az apám mondta, aki erősebb, hatalmasabb volt nálam. Csak utáltam továbbra is és azon imádkoztam bár csak elválnának, akkor legalább nyugtom lenne. Nem váltak el.
Az érzéseim elfojtása a házasságom alatt kezdődött. Annyira féltem attól, hogy ha a férjemnek elmondom mit is érzek, akkor már nem kellek neki, el fog hagyni. Sokáig csak tűrtem és elhittem, hogy napi 12-16 órát a családjáért dolgozik. Ez is hozzásegített ahhoz, hogy tartsam a számat, pedig legbelül éreztem, nincsen ez így jól. A ki nem mondott érzéseim miatt állandóan feszült voltam és szorongtam. A családdal kapcsolatos minden egyéb más teendő és teher rám hárult, én meg szó nélkül húztam az igát. Ha ritkán megkértem arra, hogy vigyen el bennünket az orvoshoz, mert a gyerek megbetegedett, a válasz ez volt, "nem érek rá, dolgoznom kell", amikor összegyűltek az elintézendő dolgok és kértem, segítsen, a válasz ez volt, "nem érek rá, dolgoznom kell", amikor neki álltunk kitatarozni azt a házrészt amiben laktunk és kértem, jöjjön el velem, válasszuk együtt ki a csempéket, műanyag padlót, zuhanykabint... stb, a válasz ez volt, "nem érek rá, dolgoznom kell". Teljesen egyedül maradtam a gyerek lelkemmel és egy idő után nem találtam más lehetőséget, mint hozzányúltam a pohárhoz. Az alkohol adott hamis hitet, hamis bátorságot, hamis önbecsülést és hamis erőt és még valamit adott az ivásom elején, nem voltam egyedül. Amikor ittam és este későn hazaért a férjem, már volt merszem elmondani neki az érzéseimet, kértem, könyörögtem, sírtam, hisztizem, hogy segítsen kicsit, változtassunk a dolgokon. Semmin sem változtatott én meg tovább tűrtem és ittam.
A változást a 12 Lépéses Program segítette elő bennem. Már józanul is ki mertem mondani az érzéseimet, vállalva a következményeket. Sosem voltak következmények, minden maradt a régiben az ő részéről. Aztán belefáradtam az egészbe, rájöttem, sok-sok éve, hogy egyedül húzom a család szekerét egy szeretetlen kapcsolatban, nekem ennél több kell. És változtattam. Nem sikerült az a kapcsolatom. És újból változtattam, de már úgy, hogy nagyjából tisztában voltam azzal ki is a volt férjem. Az élet mégis tartogatott számomra meglepetést, olyan dolgok kiderültek róla, amiket álmomban sem gondoltam. Elé álltam és vállalva magam elmondtam a véleményemet és azt is milyen embernek tartom őt. Úgy érzem, ma már teljesen tisztán látok.
Az érzéseim felvállalása, megmutatása számomra a családnak volt a legnehezebb. Évekig titkoltam előttük. Másokkal szemben ez nem okozott gondot, a külvilágban sokkal könnyebben ment. Arra azért figyelek, holott nem mindig sikerül, hogy némelyik nagy érzelmi indíttatástól vezérelve viselkedni azért tudjak.
Az érzéseim elfojtása a házasságom alatt kezdődött. Annyira féltem attól, hogy ha a férjemnek elmondom mit is érzek, akkor már nem kellek neki, el fog hagyni. Sokáig csak tűrtem és elhittem, hogy napi 12-16 órát a családjáért dolgozik. Ez is hozzásegített ahhoz, hogy tartsam a számat, pedig legbelül éreztem, nincsen ez így jól. A ki nem mondott érzéseim miatt állandóan feszült voltam és szorongtam. A családdal kapcsolatos minden egyéb más teendő és teher rám hárult, én meg szó nélkül húztam az igát. Ha ritkán megkértem arra, hogy vigyen el bennünket az orvoshoz, mert a gyerek megbetegedett, a válasz ez volt, "nem érek rá, dolgoznom kell", amikor összegyűltek az elintézendő dolgok és kértem, segítsen, a válasz ez volt, "nem érek rá, dolgoznom kell", amikor neki álltunk kitatarozni azt a házrészt amiben laktunk és kértem, jöjjön el velem, válasszuk együtt ki a csempéket, műanyag padlót, zuhanykabint... stb, a válasz ez volt, "nem érek rá, dolgoznom kell". Teljesen egyedül maradtam a gyerek lelkemmel és egy idő után nem találtam más lehetőséget, mint hozzányúltam a pohárhoz. Az alkohol adott hamis hitet, hamis bátorságot, hamis önbecsülést és hamis erőt és még valamit adott az ivásom elején, nem voltam egyedül. Amikor ittam és este későn hazaért a férjem, már volt merszem elmondani neki az érzéseimet, kértem, könyörögtem, sírtam, hisztizem, hogy segítsen kicsit, változtassunk a dolgokon. Semmin sem változtatott én meg tovább tűrtem és ittam.
A változást a 12 Lépéses Program segítette elő bennem. Már józanul is ki mertem mondani az érzéseimet, vállalva a következményeket. Sosem voltak következmények, minden maradt a régiben az ő részéről. Aztán belefáradtam az egészbe, rájöttem, sok-sok éve, hogy egyedül húzom a család szekerét egy szeretetlen kapcsolatban, nekem ennél több kell. És változtattam. Nem sikerült az a kapcsolatom. És újból változtattam, de már úgy, hogy nagyjából tisztában voltam azzal ki is a volt férjem. Az élet mégis tartogatott számomra meglepetést, olyan dolgok kiderültek róla, amiket álmomban sem gondoltam. Elé álltam és vállalva magam elmondtam a véleményemet és azt is milyen embernek tartom őt. Úgy érzem, ma már teljesen tisztán látok.
Az érzéseim felvállalása, megmutatása számomra a családnak volt a legnehezebb. Évekig titkoltam előttük. Másokkal szemben ez nem okozott gondot, a külvilágban sokkal könnyebben ment. Arra azért figyelek, holott nem mindig sikerül, hogy némelyik nagy érzelmi indíttatástól vezérelve viselkedni azért tudjak.
Megjegyzés küldése