TÜRELEM
A türelem egy nagyon nehezen megfogható cél a gyógyuló emberek számára, melyért minden nap küzdeni kell. Sok akadállyal kerülünk szembe a türelmesség elérésének próbálkozásai során. A legfélelmetesebbek közül valók az ön központúság és önakarat, a fájdalom alacsony toleranciája, a fegyelem hiánya, az elveszett idő visszanyerésének hajszolása és a maximalizmus.
Ezek az akadályok ismerősek; ezek régi jellembeli hibáink közül valók, betegségünk tünetei. Áthidalhatjuk ezeket az akadályokat, ha hajlandóak vagyunk elkötelezni magunkat egy lelki növekedés programjának. Lehet, hogy soha nem válunk igazán türelmes emberekké, de lehetséges vagy inkább létfontosságú, hogy ne hajtson minket a türelmetlenség.
SZABADSÁG AZ ÉN KÖTELÉKEITŐL
Amikor még fogyasztottunk, azt hittük, hogy körülöttünk forog a világ. A világegyetem közepén mi játszottuk a maestro szerepét és próbáltuk dirigálni az életünkben szereplő emberek és események zenekarát. Amikor nem úgy viselkedtek, ahogyan mi szerettük volna, amikor nem úgy voltak a körülmények, ahogyan mi terveztük, akkor türelmetlenek lettünk és keményebben nyomakodtunk az irányítás megszerzéséért. Amikor akaratunk teljes ereje nem hozta a kívánt eredményeket, mérgesek, neheztelők és önsajnálók lettünk. Nagyon gyakran ezek a negatív érzések jó kifogást nyújtottak a fogyasztásra. Ezt nevezi a Nagy Könyv „önakarat-vezette lázadásnak.”
A gyógyulás útján az Első Lépés megtételével beláttuk, hogy nem irányítottuk elég jól a dolgokat. Nemcsak a világot nem tudtuk irányítani, hanem függőségünk jelenlétében erőtlenek voltunk magunkkal szemben. Amikor olyan embereket láttunk a programban, akik elkezdtek függőségeikből meggyógyulni és életüket új alapokra helyezni, kezdtük elhinni, hogy nem saját akaratunkra támaszkodva, hanem egy Magasabb Hatalom segítségével mi is visszanyerhetünk egy kis józanságot életünkben. Idővel képesek voltunk felhagyni makacs ragaszkodásunkkal az önakarathoz és eldöntöttük, hogy egy általunk kiválasztott Istennek átadjuk akaratunkat és életünket.
A programban szerzett tapasztalatainkból megtanultuk, hogy az elengedés és Isten engedése nem egyszeri választás, amely örökre megszabadít az önakarattól. Ezt a döntést újra és újra meg kell hoznunk, amikor nem kapjuk meg az előléptetést, amelyet megérdemelnénk, amikor egy szeretett ember nem viszonozza érzéseinket, amikor gyermekünk rosszul viselkedik. Ahányszor nem úgy mennek a dolgok, ahogyan mi szeretnénk, az önakarat arra csábít, hogy vegyünk vissza az irányítást Istenünktől. Az ilyen botlások ne keserítsenek el minket. Rájövünk, hogy a józanság csak a kezdet; nem az egyik pillanatról a másikra bekövetkezett jellembeli változás eredménye. A gyógyulás egy folyamat, és jellembeli hibáink fokozatosan megszűnnek.
A tizenkét Lépéses program elveinek gyakorlásával naponta megerősíthetjük azt a döntésünket, hogy inkább Isten akaratára bízzuk magunkat, mint a sajátunkra. Amikor úgy érezzük, hogy türelmetlenek és akaratosak leszünk, Magasabb Hatalmunkhoz fordulhatunk és kikérhetjük segítségét önakaratunk legyőzéséhez.
Ez a Harmadik Lépés ima segíthet:
„Istenem, felajánlom magam Neked, hogy építs velem, és azt tegyél velem, ami akaratodban áll. Oldozz fel az én kötelékeimből, hogy jobban teljesíthessem akaratodat. Vedd el nehézségeimet, hogy azoknak legyőzése tanúskodjon Hatalmadról, Szeretetedről és Életmódodról azoknak, akiknek segíthetek. Add, hogy mindig akaratod szerint cselekedjem!”
Amikor imádkozunk, biztosak lehetünk abban, hogy imáink választ nyernek. A válaszok talán nem egyeznek meg elvárásainkkal és talán nem is akkor jönnek, amikor várjuk. Isten válaszai a saját különleges idejükben, helyükön és módjukon érkeznek. Amint előrehaladtunk gyógyulásunkban, rájövünk, hogy akaratunk egyre inkább Isten akarata lesz számunkra. Amint ez megtörténik, eltűnnek gondjaink és türelmetlenségünk.
A FÁJDALOM LECKÉI
A türelem (patience) szó egy latin szóból ered, amely azt jelenti, hogy szenvedni. Amikor gyógyulásunk elkezdődött, rájöttünk, hogy kevés tapasztalatunk van a szenvedésben. Évekig próbáltuk elkerülni a szenvedést és fogyasztással tompítottuk a fájdalmat. Egy ideig úgy tűnt, hogy ez működik. Az ital (vagy pirulák, étel vagy bármi, amely függőségünk tárgya volt) elérzéktelenített minket a fájdalom iránt és a többi érzésünk iránt is. Nem meglepő tehát, hogy amikor eltávolítottuk azt, amely elválasztott a valódi világtól, elsöprő volt fájdalmunk. Nem fejlesztettük ki türelmünket, hogy a fájdalmat végig tudjuk szenvedni.
A józanságon keresztül megtudjuk, hogy néha nehéz az élet, teli fájdalommal és örömmel. Most már látjuk, hogy nem tudjuk az élet problémáit úgy megoldani, hogy semmibe vesszük azokat, vagy eltompítjuk magunkat a fájdalom iránt, hogy így elfelejthessük azokat a problémákat, amelyek azt a fájdalmat okozták.
A fájdalom természetes része emberi lényünk növekedésének és fejlődésének. Benjámin Franklin azt mondta: „Azok a dolgok tanítanak, amelyek fájnak”. Barátaink a programban emlékeztetnek: „Nincs fájdalom, nincs nyereség.” Sok leckét lehet tanulni a fájdalomból, ha hajlandóak vagyunk tanulni belőle. Ha megkérjük rá, Isten bátorságot ad arra, hogy többé ne fussunk el fájdalmas helyzetek elöl, hogy szembenézzünk a fájdalommal és őszintén bánjunk vele.
A fájdalom egyik leckéje, hogy serkent a változásra. A változás mindannyiunk számára nehéz. Hajlamosak vagyunk régi szokásainkhoz ragaszkodni, mert ismerősek és biztonságosak. Még amikor egy régi viselkedés fájdalmat okoz, akkor is inkább azt választjuk a változás ismeretlen kockázatai helyett. Gyakran csak akkor fogadjuk el a változást és a fejlődést, amelyet magában hordoz, amikor régi szokásaink fájdalma már elsöprő lesz.
A fájdalom egy másik leckéje a hála. A fájdalom érzésének képessége jelzi többi érzésünk – mint az öröm, a szeretet és a türelem – viszonzását. Amint megtanulunk „nyugodtan állni és fájni”, hálásak leszünk Istennek, hogy újraélesztette azt a képességünket, hogy teljesen át tudjuk érezni az emberi érzések skáláját.
Amikor fájdalmat érzünk, segít két dolgot fejben tartani. Először is: semmi nem tart örökké. Sokkal könnyebb úgy szembenézni a pillanat nehézségeivel, hogy emlékeztetjük magunkat arra, hogy ez is majd elmúlik. Másodszor: Isten soha nem terhel meg minket jobban, mint amennyit kibírunk. Ha egy élettartam összes megpróbáltatásával egyetlen nap alatt kellene szembenéznünk, a szenvedés pusztító erejű lenne. De minket nem erre szólítottak fel. Ha csak a ma megpróbáltatásainak az elszenvedésére összpontosítunk és bízunk Isten Hatalmában, hogy azokon átsegítsen minket, akkor növekedni fog a türelmünk.
EGYSZERRE CSAK EGY NAP
Egy szanszkrit közmondás így hív ki minket: „Ügyelj erre a napra, mert az élet, maga az élet élete. Rövid folyamata magába foglalja a lét összes valóságát, és igazságát, a növekedés boldogságát, a cselekvés nagyszerűségét, az erő dicsőségét, mert a tegnap csupán egy álom és a holnap csak egy látomás, de egy jól megélt, ma, minden tegnapot boldog álommá és minden holnapot a reménység látomásává tesz. Ezért nagyon ügyelj a mai napra!”
Miért olyan nehéz az anyagfüggő embereknek egyszerre csak egy napot megélni? Az egyik oka az, hogy akkor akarjuk, amit akarunk, amikor mi akarjuk. Amikor fogyasztottunk, önfegyelmünk korlátolt volt arra, hogy védjük a kellő utánpótlást. Egyetlen célunk az azonnali öröm volt, amelyet egy ital vagy pirula, vagy csokoládé szelet nyújtott. A türelem része, hogy átlátjuk a szükségleteink és óhajaink közötti különbséget. Ez annyit jelent, hogy bízzunk abban, hogy igazi szükségleteink mindig kielégülnek.
A józanság segített eltüntetni elménkből a pókhálókat. A gyógyulás lehetővé tette, hogy egy őszinte pillantást vessünk életünkre és néhány ésszerű döntést, hozzunk életünk további haladási irányáról. Már látjuk, hogy ha el akarjuk érni céljainkat, fegyelmezettebbé kell válnunk és meg kell tanulnunk feladni az azonnali kielégülés örömét hosszú távú célokért.
Nehéz a kitartást gyakorolni, megtartani a kemény munkát, főleg, amikor a vége nem is látszik. Az önfegyelem egyik nyitja az életünk felelősségének elfogadása. Akaratunk és életünk átadása Istennek nem ment fel a felelősség alól. Mi választjuk ki, hogy miként gondolkodunk, érzünk és cselekszünk, és mi választjuk azoknak a gondolatoknak, érzéseknek és cselekedeteknek a következményeit. Ha ezt megértjük, akkor képesek leszünk minden nap a legtöbbet nyújtani, tudva, hogy Isten erőt ad a holnappal való szembenézéshez.
Az egyszerűség megtartása jó tanács, amikor az önfegyelmet fejlesztjük. Ha kicsi, ésszerű célokkal kezdjük, akkor megnőnek az esélyeink arra, hogy azokat elérjük. Még egy kis siker is támogathatja bizalmunkat, és megerősítheti, erőfeszítéseinket. Elhatározásunkat az is megerősítheti, ha a programban valakivel megosztjuk céljainkat. Ennek az még az előnye, hogy megkapjuk egy barát támogatását és bátorítását. Ha felelünk azokért a dolgokért, amelyeket befolyásolhatunk és a rajtunk kívül álló dolgokban Magasabb Hatalmunkra, támaszkodunk, akkor megtanulhatunk minden napot úgy üdvözölni, mint egy új kezdetet.
LASSAN SIESS
Sok ember kimarad a jelen pillanat varázsából, mert rohan, és túl sokat próbál és túl gyorsan elérni. A gyógyuló emberek számára a „rohanó életmód” katasztrófához vezethet. Talán azt gondoljuk, hogy jó okunk van a sietségre. Amikor kijózanodtunk, rájöttünk, hogy mennyire korlátolt volt életünk, amikor fogyasztottunk. Függőségünk akadályozta lelki és érzelmi fejlődésünket. Aggódtunk az „elvesztegetett” évek miatt. Türelmetlenül be akartuk hozni az elveszett időt, sürgettük fejlődésünket és ki akartuk tölteni üres életünket. Minden élménybe, amellyel találkoztunk, belevetettük magunkat, mindenkivel összebarátkoztunk, felfordítottuk életünket egy óriási önfejlesztő kampányba.
Kényszercselekvésünkben talán megfeledkezünk alapvető lelki, érzelmi és fizikai szükségleteinkről. A gyűléseken emlékeztetnek az emberek, hogy „nyugi”. Szintén kihangsúlyozzák a figyelmeztető jeleket, amelyek megállásra késztetnek: éhség, düh, magány, fáradság. Oda kell figyelnünk ezekre a figyelmeztető lámpákra kocsink műszerfalán is. A Tizenegyedik Lépés gyakorlata segít majd a lassításban. Az ima és meditáció a csendes közösség pillanatai Magasabb Hatalmunkkal, mind csillapítják sürgős mozgáskényszerünket. Segítenek meglátni azt a szemszöget, amelyet sok dolgunk közepette nem láthatunk. A lelassulás létfontosságú az egyensúlyhoz, és az egyensúly táplálja a türelmet.
ELFOGADÁS, MEGBOCSÁTÁS ÉS HÁLA
A maximalizmus egy másik akadály a türelem útjában, mert elrabolja tőlünk a hálát. A maximalizmus a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy az életnek hozzá kell idomulnia az általunk elképzelt eszményképhez. Egy nyerhetetlen helyzetet alakítunk ki magunk számára azáltal, hogy olyan magasra helyezzük a mércét, hogy senki nem lenne azt képes elérni. Amikor – és ez elkerülhetetlenül megtörténik – nem sikerül elérnünk a mértéket, tele vagyunk frusztrációval, reménytelenséggel és önutálattal. Valószerűtlen elvárásaink elvakítanak minket az igazi haladás iránt, amelyet a gyógyulásban teszünk. Ez a „mindent vagy semmit” hozzáállás mind másokkal, mind magunkkal szemben türelmetlenné tesz bennünket, mert rájövünk, hogy kollégáink, családtagjaink is mind tökéletlen emberi lények.
Hogyan küzdjünk egy ilyen meghiúsító gondolkodás ellen, és hogyan találjunk egy középutat a teljes tökéletesség és a tökéletes érdemtelenség között (vagyis az emberiesség útját)? Kezdetnek összeszedjük az összes lehetséges őszinteséget és alázatosságot, és elismerjük hibáinkat. A mindennapos leltározás ebben segíteni fog. Azonban egymagában a hibáink elismerése nem elég türelmetlenségünk csillapítására. Egy további lépést kell tennünk és meg kell bocsátanunk magunknak emberi hibánkért. A megbocsátás táplálja az önszeretetet és az elfogadást, és lehetővé teszi mások és a körülöttünk lévő világ elfogadását és szeretetét.
Az elfogadás elmozdítja összpontosításunkat arról, ami nincs oda, ami van. Tiszta szemekkel, a maximalizmus ködösítésétől mentesen nézve az életet, meglátjuk, hogy mennyi mindenért lehetünk hálásak. Ha mindennap megújítjuk az egész élet – annak jó és rossz oldalainak – megbecsülését, akkor bezárjuk az ajtót a maximalizmus mögött és felszabadítjuk magunkat a türelmetlenség alól.
Megjegyzés küldése