Hiszek abban...

Hiszek abban...

- egyetlen olyan fájdalom létezik amelynek értelme van, a gyermekszülés

Ezt még édesanyámtól tanultam, Neki meg a volt főnöke mondta, jó régen, vagy negyven - ötven évvel ezelőtt.

- nincsen csak jó és nem létezik csak rossz

Ezen már többször elfilozofálgattam és tegnap éjjel, filmnézés közben - igen, elkalandoztam a filmtől, ugyanis pörgött a ventilátor, nem hallottam jól a szöveget, felhangosítani meg nem akartam, a körülöttem alvók miatt - szóval... tegnap éjszaka megint eszembe jutott, mennyire jól van kitalálva a világunk, mindennek létezik az ellentettye, párban vannak, mint pl: öröm - bánat, félelem - nyugalom, adok - kapok, irigység - jószívűség... és még sorolhatnám tovább legalább holnapután estig.
Elgondolkoztam azon - mindkét gyerekemnek most volt/van a születésnapja, a fiamnak múlt vasárnap volt, a lányomnak meg ma van, igen, egy teljes hét híján majdnem négy kerek év a korkülönbség közöttük - szóval... elgondolkoztam azon, illetve próbáltam magamban felidézni, mit is éreztem legelőször, amikor megszülettek. Nem csak örömet, boldogságot, büszkeséget, hogy lám, képes vagyok egy életet a világra hozni vagy inkább segíteni, hiszen a gyermekszüléskor nem csak a mama segít a babának, hanem a baba is segít a mamának... nem csak megkönnyebbülést éreztem, hanem bizony éreztem félelmet, szorongást a rám szakadó hatalmas felelősség alatt, és bizony ismételten igazat adtam anyámnak, aki a fenti arany igazság után még ezt is elmondta, " egy gyereket a világra hozni a legkönnyebb, felnevelni, az a kunszt".

- hiszek abban, hogy értem történnek a dolgok és nem ellenem

Aztán, amikor bánat ért - a mai gondolkodásommal képes lettem arra, hogy ne csak az egyik oldalát lássam az éremnek, hanem a másikat is és a szomorkodás mellett észrevegyem és el is higgyem, értem történnek a dolgok és nem ellenem, még akkor is így volt ez, amikor még el sem tudtam hinni, az engem ért fájdalom, sokk miatt...
Így ötven felé, visszatekintettem a volt szerelmeimre - nem sok volt, akik meg igen, azok tényleg fontosak, meghatározóak voltak az életemben - és így messziről most már látom, hogy a nagy szerelmem miért nem lehetett a férjem... értem történt, az én védelmem érdekében... meghalt, nagyon korán, harminckét évesen...

Aztán elgondolkodtam a két gyerekem másmilyenségén, azon, hiába testvérek, mégis természetre nagyon különböznek egymástól. A lányomra (Ő a nagyobbik) szinte egyáltalán nem tudok hatni, bármit mondok neki, vagy nem hiszi el vagy rákontrázik, "igen, anya, tudom!" felkiáltással, amire én régebben ugrottam, mára jutottam el odáig, hogy már nem pörgök be rajta. Eljutottunk odáig, ami miatt régebben egy hetes mosolyszünet állt be közöttünk, mára elég egy éjszaka és mivel nem lakunk együtt, olyan, mintha nem is lett volna összezördülés köztünk. Tegnap beszéltünk telefonon, valamit beszóltam neki a mostani választottjával kapcsolatban, erre kinyomta rám a telefont. Eddig ilyent nem csinált. Természetesen azonnal visszahívtam és kikértem magamnak és megmondtam neki, többet meg ne próbálja ezt tenni velem... Ma, amikor kora délután eljött hozzánk, hogy felköszöntsük és egyen egy szeletet az általam sütött születésnapi tortájából, mintha mi sem történt volna, jót beszélgettünk, nevettünk (inkább röhögtünk, a kutyán, azon, hogy biztos bővítettük a RAM-ot benne, mert szegényem úgy fél a porszívótól, hogy a PORSZÍVÓ szó hallatára felkapja a fejét és azonnal lapos kúszásban jön felém védelemért).

 - hiszek abban, hogy a testi fogyatékos emberek - a lányom hallássérült minkét fülére - agresszívek, erőszakosak és kegyetlenek  (senkit sem akarok megbántani, saját tapasztalat és nem címkézés, egyszerű megállapítás)

Igen, teljesen egyetértek ezzel, a lányom is ilyen. Amíg nem voltam tudatában, nem azonosítottam be ezeket a tulajdonságokat a hallássérülésének, folyton magamban kerestem a hibát, az általa elkövetett helytelen dolgokért, hibákért, az én betegségemnek tudtam be, teljes egészében és amióta rátaláltam vagyis inkább meghallottam - a tv-ben mondta egy műsorban valaki valakinek - és komolyan elgondolkodtam rajta, azóta szűnt meg a bűntudatom teljes egészében vele kapcsolatban. És ez nagy megkönnyebbülés számomra... tegnap pl. azt is odavágta nekem, amikor telefonon beszélgettünk, hogy én nem tudok dicsérni. Máskor komoly bűntudatom lett ilyenkor, hiába tudtam fejben, minden vétkéért nem lehetek én a felelős, mégsem éreztem... a háttérben, a lányommal kapcsolatban egy állandósult bűntudat fátyol telepedett a lelkemre. Nademost, azaz pár nappal ez előttől ez teljes egészében megszűnt, hála Istennek!

- hiszek abban, hogy nincsen véletlen

Nem véletlenül születtem abba a családba, amelyikbe és a gyerekeim sem véletlenül lettek az én gyerekeim. Nem véletlen az, hogy függő ember vagyok, ha úgy tetszik multiaddict. Hálás vagyok érte, a mai napon is megmentette az életemet.
Mennyire ambivalens, ugye? Pedig így igaz!