Van egy régi mexikói történet, amely megvilágítja a remény
fontosságát egy teljes és egészséges élethez. A történet azt mondja, hogy egy
napon az ördög úgy döntött, hogy felhagy az üzleti élettel. Árverést tartott,
hogy eladja az összes eszközt, amelyet a kísértésre használt. Sokan részt vettek
ezen az árverésen és azt remélték, hogy ezekkel az eszközökkel majd elérik
vágyaikat. Az árverés korán kezdődött, de nem volt olyan nagy érdeklődés, mint
amilyent az ember várna. Valójában az emberek csodálkoztak, amikor meglátták,
hogy a legtöbb eszköz fényes és új volt, mintha még soha nem használták volna.
A licitálás lassú volt és a legtöbb eszköz olcsón kelt el.
Estefelé már csak egy maradt. Abban különbözött a többitől, hogy elég használt
volt, ezért a licitálás magasan kezdődött és még magasabbra emelkedett.
Néhányan megkérdezték az ördög segítőit, hogy mi volt ez az eszköz, amely ilyen
magas árat követelt. A segítők azt mondták, hogy ezt az eszközt használta
leggyakrabban az ördög és ezt találta leghasznosabbnak. Ez a kétségbeesés
kísértése volt. Megmagyarázták, hogy az ördög rájött: amint elérte, hogy az
emberek feladták a reményt, a többi már magától ment.
A gyógyulók közül sokan emlékszünk olyan időkre, amikor
remény nélkül éltünk. A remény hiánya termelte a fenyegető végzet ismerős
érzését. Még akkor is úgy éreztük, hogy egyre csak rosszabbodó helyzetben
vagyunk, amikor kétségbeesésünket és a jövőtől való félelmünket a bátorság
álarca mögé rejtettük. Talán még öngyilkosságra is gondoltunk, hogy kimásszunk
ebből a helyzetből. Remény nélkül nem éreztük, hogy a jövő bármennyire is más
lehetne, mint a jelen.
TAPASZTALAT+ERŐ=REMÉNY
Az Alcoholics Anonymous előszava azt mondja, hogy az A.A.
egy olyan közösség, amelyben az emberek megosztják tapasztalataikat, erejüket
és reményüket. Valójában a tapasztalat, erő és remény egymástól függő dolgok.
Gyógyulásunk élményének nyílt megosztása erőnk forrása. Az, hogy hajlandóak
vagyunk megosztani, ami sikerült nekünk, a hibákat, amelyeket elkövettünk és
túléltünk, a nehézségek, amelyeket áthidaltunk, az, hogy hajlandóak vagyunk
elfogadni másoktól is a gondoskodást a gyógyulásban – ezek mind hozzájárulnak
egy olyan erőhöz, amely egyikünkben sincs meg egyedül. Talán úgy tűnik, hogy a
megosztásra való hajlandóság nem egy választási lehetőség. A tapasztalatok
megosztása nem behatárolt „háborús történetekre” ivós napjainkból. Meg kell
osztanunk a ma élményét, ha erőt akarunk találni annak átélésére.
A megosztott élmény plusz erő, jön az osztozásból és ez lesz
a remény alapja. A remény személyes dolog, de soha nem individualista. A remény
egy megosztott valóság, vagy egyáltalán nem valódi. Ez szélsőséges
kijelentésnek hangzik talán, de ha jobban megvizsgáljuk, akkor igaznak tűnik.
Sokan megpróbáltuk egyedül végigcsinálni és aztán rájöttünk, hogy nem vagyunk
rá képesek. A magunkért és magunkban való élés elkerülhetetlenül meghiúsulással
és kétségbeeséssel végződik. Csak akkor kaptunk erőre, és akkor kezdtünk el
reménykedni, amikor elkezdtük megosztani másokkal tapasztalatunkat.
Ezt az egyszerű leckét, amelyet először a józanság terén
tanultunk meg, néha nehéz alkalmazni életünk többi területén. Sok év józanság
után is talán érzünk egy olyan teljesség hiányát, amelyet a körülöttünk lévő
emberekben látunk. Talán rájövünk, hogy nincs reményünk a jövőre nézve.
Visszakúszhat életünkbe a sablonos foglalkozás, a lelkesedés hiánya életünkben,
sőt, még a cinizmus is.
A jövő talán nem ígér többet, mint egy zavaros „átvergődés”
érzését. A remény hiánya a jövőre és életünkre nézve kapcsolatban állhat azzal,
hogy hajlandóak vagyunk osztozni tapasztalatainkban és erőnkben. Nemcsak adni
kell tudnunk, hanem nyitottnak kell lennünk a másoktól kapott dolgok iránt is.
Az is megtörténhet, hogy csak mi adunk és nem kapunk. Újraéleszthetjük a
reményt, ha hajlandóak vagyunk elfogadni mások segítségét, ha engedjük, hogy
megérintse és befolyásolja életünket mások tapasztalata és ereje.
A REMÉNY A FANTÁZIÁVAL SZEMBEN
Sok időt tölthettünk varázslatos vagy ábrándozó
gondolkodással, amikor ittunk vagy kábítószereztünk. Talán arról fantáziáltunk,
hogy nyerünk a lottón, előléptetnek vagy megtaláltuk azt az embert, akiért
érdemes élni. Függőségünk arra buzdított, hogy ne a valóságban, hanem inkább
képzeletben éljünk.
A fantáziálás és reménykedés között az a különbség, hogy
máshogy viszonyulnak a jelenhez. A fantázia nem áll valódi kapcsolatban a
jelennel. Egyszerűen egy új világ, amelyet vágyaink formáltak és nem vezet
előre. Igaz – néhányan tényleg nyerünk a lottón vagy váratlanul előléptetnek,
vagy olyasvalakivel találkozunk, aki igazán számít az életünkben. Azonban
legalább vennünk kell a fáradságot, hogy megvegyük a szelvényt vagy dolgozzunk,
vagy emberekkel találkozzunk.
REMÉNY ÉS EGYSZERŰSÉG
A remény egyik akadálya az, hogy hajlamosak vagyunk
bonyolítani egy helyzetet. Egy egyszerű problémából öt perc alatt olyan
zavarodottságot tudunk csinálni, amely felülmúlja a képzeletet. Ez a hajlam
erős volt már a gyógyulás kezdete előtt, de a bonyolító képességünk alaposan
folytatódik a gyógyulásban is.
Jóval a számítógép megjelenése előtt Albert Einstein már
nagyszerű matematikai elméleteket fejlesztett ki. Mégis egy olyan szobát
kapott, amely majdnem teljesen iskolai táblákból állt és ezen végezhette
bonyolult matematikai feladatait. Minden nap, amikor elment, egy üzenetet
hagyott minden táblán, amelyen vagy az állt, hogy „töröld le”, vagy az, hogy
„ne töröld le”. Egyik napon a táblatörlő bement a szobába és látta, hogy
Einstein minden táblára azt írta, hogy „töröld le”, kivéve egy pici részt a
sarokban. Itt egy kis négyzetben egy híres képletet írt fel és azt írta alá,
hogy „ne töröld le”. A képlet a következő volt: 2+2=4 Einstein az ő nagy
matematikai eszével az átlagembernél sokkal mélyebben bele tudott látni a
bonyolult dolgokba. Nemcsak humorérzéke volt, hanem az alapvető dolgokat is
remekül megértette.
Az élet egyszerűsége nem egyenlő a hiszékenységgel. Néhányan
hajlamosabbak vagyunk egy rendezettebb, egyszerűbb életformára, mint mások.
Azonban mindnyájan hajlamosak vagyunk hagyni, hogy életünk feleslegesen egy
felfordulássá váljon. A felfordulás egy valóságos akadály az aktív remény
útjában, mert néha nem is vagyunk tudatában, hogy ellentmondások közepette
találjuk magunkat.
Egy példa az ellentmondásra, hogy amikor inni vagy
fogyasztani akartunk és mégis józanok maradtunk és nem okoztunk bajt. Az
ellentmondások konfliktusokat teremtenek bennünk, mert nekimegyünk a
valóságnak, és azt próbáljuk vágyaink szerint formálni. Amikor a reményt
egyszerűnek és közvetlennek tartjuk meg, akkor tudunk alkalmazkodni a
valósághoz és reményünk nagyobb valószínűséggel, megmarad.
Néha meg kell osztanunk reményeinket ahhoz, hogy láthassuk,
vajon ellentmondásosak-e. Ha azok, akkor el kell engednünk egy vágyat egy
másikért, vagy félre kell tennünk egy ideig. Például valaki talán be akarja
fejezni egy új karrierre való képzését, szeretne néhány hobbit és egy
kapcsolatot. Ezek nem feltétlenül ütköznek egymással, de néha mégis.
Szükségessé válhat, hogy az egyiknek elsőbbséget adjunk a másikkal szemben.
Bárhogyan is, meg kell tartanunk a józan élet alapvető reményét. Ha a néhány
reményünk megvalósítására tett lépések alapvető programunkkal összeütközésbe
kerülnének, akkor bajt okozhatnának. Az egyszerűség megtartása ebben az esetben
azt jelenti, hogy megosztjuk reményeinket másokkal azért, hogy kerüljük azoknak
az egymással való ütközését és józanságunkat kellő megvilágításban láthassuk.
REMÉNY ÉS TÜRELEM
Legtöbbünk számára a türelem nem a legerősebb oldalunk.
Inkább olyan emberek voltunk, akik mindent most akartak. A reménykedés nem
egyenlő a követeléssel. Néhányan elég jól ismerjük magunkat ahhoz, hogy
rájöjjünk: gyakran túl hevesen reagálunk gondolatainkra vagy vágyainkra. A
reményt megtanulni egyenlő a türelem megtanulásával. Ismét a megosztott
tapasztalat és sok gyógyuló ember ereje megmutatta nekünk, hogy még a legvadabb
álmaink is valóra válhatnak, de nem feltétlenül a mi időbeosztásunkon belül. A
türelmetlenség lehet a remény ellensége. Tudhatjuk tapasztalatból, hogy néha a
türelmetlenség elrontott egy kapcsolatot vagy egy munkát. Talán túl gyorsan,
megbeszélés vagy ima nélkül cselekedtünk és tönkretettünk egy barátságot.
Megtanulhatjuk a türelmetlenségünkből fakadó hibáinkból az idő helyes beosztásának
értékét, nem sietjük el a dolgokat. Valójában a türelem nem egyszerűen a
várakozás és a fű növekedésének a figyelése. A türelem a reményteli várakozás.
Ismét hasznos dolog megosztani egymással a várakozás
nehézségét és beismerni a türelmetlenség iránti hajlamunkat. Az osztozással
kialakítjuk a reményt és elkerülünk néhány veszélyt, amely akkor fenyeget,
amikor túl követelődzők vagyunk. Minderre nem létezik szabály. A reményteli
élet művészetét a gyakorlaton keresztül sajátítjuk el, és ez azt jelenti, hogy
mindnyájan követünk el hibákat. Azonban még ebben is van remény, mert
megtanulhatunk kialakítani egy személyes beütemezést azt illetően, hogy mikor
cselekedjünk, és mikor várjunk.
REMÉNY ÉS A VESZTESÉG ÉS A KUDARC FÁJDALMA
Először úgy tűnhet, hogy a gyógyulás azt ígéri, hogy minden
megpróbáltatást magunk mögött tudhatunk. A józanság ajándéka úgy tűnik, mindent
magával hoz, amit akartunk. Nem mindenkinek van a gyógyulás elején rózsaszín
felhős élménye. Azonban az első néhány év alatt kevesen vagyunk, akiknek nincs
valamikor olyan érzése, hogy túljutottunk a nehezén. Kezdjük gyanítani, hogy az
élet simán ki fog bontakozni előttünk. Mindamellett, egy idő után a
gyógyulásban mindannyian rájövünk, hogy bár a józanság legnagyobb ajándékunk,
és a program ígéretei igazak, mi továbbra is szembesülünk a veszteség és a
kudarc fájdalmával életünkben.
Ezek az idők nagyon fontosak számunkra. Megtudjuk, hogy a
remény nem csupán az optimizmus, amely tagadja az élet fájdalmát. Azt is
megtanuljuk, hogy józanságunk nem törékeny. A józanság nem attól függ, hogy
miként mennek a dolgaink. Nem nyugszik a tartós siker támaszán. Felfedezzük,
hogy a remény nem bennünk alapszik, hanem egy nálunk nagyobb Hatalomba, amelyet
hagyunk, hogy bennünk működjön. A kín időszakaiban értjük meg mélyebben, hogy
szükségünk van másokra ahhoz, hogy az életbe vetett reményünket támogassák. A
remény nem fordul el vidáman a fájdalomtól. Ahelyett lehetővé teszi, hogy
szembe tudjunk nézni a veszteség és a kudarc fájdalmával.
A súlyosabb fájdalmak között, amelyekkel szembe kell
néznünk, ott lehet egy szerettünk elveszítése halál által vagy egy kapcsolat
elveszítése válás, vagy különélés útján. Fontos annak tudatában lenni, hogy az
ilyen veszteségek fájdalma nem összeférhetetlen a reménnyel. A fájdalom valódi
és búsulni kell a veszteségen. Sokan írtak már a bánat jelentőségéről.
Életünkben a valódi fájdalmak iránt érzett bánat egy összetett folyamat,
amelyet sok heves érzés kísér. Néha a bűntudat nagyon valódi érzését
tapasztalhatjuk. Hirtelen dührohamaink lehetnek a másik emberrel vagy Istennel
vagy, magunkkal szemben. Talán azon tűnődünk, hogy miért pont velünk történik
meg ilyen veszteség. Néha talán azon is tűnődünk, hogy vajon érdemes volt-e
ilyen keményen megdolgozni a józanságért.
A veszteség idejében a remény két fontos funkciót tölt be.
Ha a reményt úgy fogjuk fel, mint a jó biztos várását, akkor ez lehetővé
teszi, hogy józanul menjünk keresztül a búsulás időszakán, és aztán teljesen
elfogadjuk veszteségünket. A remény emlékeztet arra, hogy bár szerettünk
elveszítése halál vagy szétválás útján bizonyosan befolyásolni fogja életünket,
az érzés intenzitása elmúlik majd. A remény arra buzdít, hogy kikérjük mások
segítségét. A remény megadja az erőt érzéseink elfogadásához, azt figyelembe
véve, hogy bármilyen erőteljesek is legyenek azok, nincs elég hatalmunk ahhoz,
hogy tönkretegyenek minket.
A remény azt is lehetővé teszi, hogy átlássuk a gyász és a
veszteség teljes elfogadásának fontosságát, hogy ez által újra éljen a remény.
Ha megpróbálunk kitérni a bánat folyamata elől azzal, hogy úgy csinálunk,
mintha semmi sem történt volna, vagy hagyjuk, hogy a bánatot kísérő haragba
belefeledkezzünk, akkor rövidre zárjuk a jövőbeli hiteles reménykedésre való
képességünket.
Egy barát vagy szeretett ember elvesztésének bánata
egyáltalán nem ellenkezik a reménnyel. Ha valaki igazából egy ajándék volt
életünkben és az ő elvesztését tapasztaljuk, akkor biztosan bekövetkezik egy
bizonyos szomorúság. De nem kell, hogy a veszteség gyászolása örökké tartson.
Amint búsulunk a veszteség miatt, és aztán teljesen elfogadjuk azt, egy újabb
jövő kezd kialakulni. A remény teszi lehetővé, hogy nyugodtan és biztosan várva
a jót, nézzünk előre s az életre.
A veszteség és a kudarc fájdalma kapcsolódnak egymáshoz, és
gyakran nehéz ezeket szétválasztani. Azonban mi szét tudjuk őket választani.
Gyakran a veszteség nem a mi felelősségünk. A kudarc azt sugallja, hogy „Talán
más lett volna, ha én…” A folyamatos gyógyulásban megtanulunk egészséges és
reményteli módon bánni a kudarccal. Talán a remény azt tanítja nekünk a
kudarccal kapcsolatban, hogy semmilyen kudarc nem végleges, amíg meg nem
oldjuk. Valódi fájdalom lehet az, amikor nem érünk el egy dédelgetett célt.
Mindamellett a remény lehetővé teszi, hogy bevalljuk, hogy kudarcot vallottunk
és segít belátni, hogy ez nem jelenti azt, hogy hasznavehetetlen emberek
vagyunk. Ebben az esetben a remény segít megkeresni a jót az élményben és
magunkban. A remény arra buzdít, hogy méltányoljuk, de nem időzzünk sokat a
múlttal.
A REMÉNY, MINT ÉLETFORMA
A remény a jövő előrelátásának egyik módja. Nemcsak azt
foglalja magában, hogy vágyunk arra, hogy megváltozzanak a dolgok, hanem azt
is, hogy hajlandók vagyunk megváltozni, és elég bátrak vagyunk tenni is valamit
ennek érdekében. A remények rengeteget elárulnak nekünk magunkról. Felfedik
azt, ami a szívünk és elménk mélyén rejtőzik. A gyógyulásban felfedezzük, hogy
nemcsak saját magunk számára van reményünk, hanem más gyógyuló emberek,
családaink, sőt karrierünk számára is. A remény kivezet saját magunkból, segít
csökkenteni önzésünket és megerősíteni a mások jólléte iránt érzett
gondoskodásunkat.
A remény segít átvészelni nehéz és fájdalmas helyzeteket és
értelmet és célt ad nekünk. Amikor jól mennek a dolgok és a remény beteljesült,
akkor lehetőségünk nyílik a hálára és egy még boldogabb jövőre készülhetünk
fel.
A REMÉNY KIFEJLESZTÉSE
Több kisebb dolog létezik, amely segíthet kifejleszteni a
remény iránti képességünket. Például rendszeresen leírhatjuk reményeinket és
bizonyos céljainkat, és azt megoszthatjuk másokkal. Ezt nevezhetjük a jövő
leltározásának inkább, mint a múlt leltározásának. Ez majd felfedi a
különbséget igazi reményeink és fantáziálásaink között.
A reményre való képességünk kifejlesztésének egy másik módja
a Tizenegyedik Lépést foglalja magába, amely arra kér fel minket, hogy javítsuk
Istennel való tudatos kapcsolatunkat, ahogyan mi értelmezzük Őt, és azért
imádkozva, hogy megtudjuk akaratát velünk, és azt véghez tudjuk vinni. Amint
tanulunk időt szakítani az imádságra, és meditációra, új lehetőségeket fedezünk
fel, amelyeket soha nem mérlegeltünk azelőtt. Ha hajlandóak vagyunk imádság és
meditáció útján eljuttatni reményünket Magasabb Hatalmunkhoz, akkor reményünk
kiterjed, és mélyebben átérezzük, hogy a remény beteljesedése nemcsak rajtunk
múlik.
Ha hajlandóak vagyunk megosztani élményeinket és erőnket,
akkor a remény egy életformává változhat. Nem kell többé megbánnunk a múltat,
mert tanulunk bizalommal nézni a jövőbe. Az egyetlen akadály a remény útjában
az a nyíltság lehet, amellyel hajlandóak vagyunk elfogadni múltunkat. Amint
növekedünk az őszinteségben, nyíltságban, és hajlandóságban, rájövünk, hogy
reményünk nem lesz hiábavaló. A hajlandóság reményeink megvizsgálására, a
türelem és az egyszerűség, az imádságra és meditációra szakított idő, mind egy
olyan élet alapját képezik, amely a jó biztos várásával néz a jövőbe.
Megjegyzés küldése