A szavak ablakok vagy falak

Rejtett erő - NAGY ELVÁRÁSOK

Talán emlékszel még, hogy röviddel gyógyulásod kezdete után egy „rózsaszín felhőn” voltál. Amint függőséged köde felemelkedett, elkezdett hónapok, sőt évek óta először jól érezni magad. Valójában olyan jól érezted magad, hogy biztos voltál abban, hogy gondjaidnak örökre vége. Biztosan jótállód figyelmeztetett, hogy a könnyed lebegés nem lesz tartós. De, ha olyan voltál, mint mi legtöbben, akkor titokban azt vártad, hogy tartós lesz. És valóban jótállóinknak igazuk volt.
Idővel leesünk felhőnkről és elkezdünk úgy bánni az élettel, amilyen az igazából, és nem úgy, amilyennek mi szeretnénk látni. Ha alaposan csináljuk a Lépéseket, akkor elkezdjük életünket egy lelki síkon értelmezni. Elérünk valamennyi józanságot, az ígéretek valóra válnak, és útban vagyunk egy tartós gyógyulás felé.

MIÉRT OKOZHATNAK GONDOT AZ ELVÁRÁSOK?

Amikor már néhány éve józanok és tiszták vagyunk, valószínű, hogy felmerülnek nem várt problémák. Legtöbbnyire megtanultuk az „egyszerre csak egy nap” jelentését. Valószínűleg már nem járunk minden este gyűlésre, mint a kezdetben. Munkánk elfogadhatóan megy; másokkal való kapcsolataink egy picit kisimultak. Röviden, a program értünk is és bennünk is működik. Kezdjük megérteni a józanságot és ismerjük a belső békét. Az élet egész derűsnek néz ki.

A gondok akkor kezdődnek, amikor elvárjuk, hogy a derűs élet örökké a miénk legyen, nehézség nélkül. Akkor jutunk bajba, amikor egy bizonyos emberre, helyre vagy helyzetre számítunk, hogy az pontosan azokat az eredményeket hozza, amiket akarunk és amikor akarjuk, vagy amikor ésszerűtlen követeléseink vannak magunkkal szemben. Az élet egyszerűen nem megy simán, és ha ezt várjuk, akkor csalódásra vagy még rosszabbra készítjük elő magunkat.

Természetesen nem minden elvárás vezet nehézségekhez. Végül is az „elvárás” egyszerűen azt jelenti, hogy alig várunk már valamit, vagy, hogy előre várunk már valamit. A problémák akkor fejlődnek ki, amikor elvárásaink aránytalanok lesznek. Alkoholista személyiségünk megkönnyíti, hogy nagyszerű látomásaink legyenek, cselekedeteink eredményét illetően. Ez nem lenne rossz, ha nem ragaszkodnánk ahhoz, hogy elvárásainknak eleget tegyenek. Ahelyett, hogy ésszerűen reagálnánk nem teljesített elvárásainkra, hajlamosak vagyunk úgy reagálni, mintha a világ vége lenne.

A csalódás, a teljes cserbenhagyottság érzése juttat minket a legtöbb bajba. Amikor nem teljesülnek elvárásaink, elszigeteltnek és magányosnak kezdjük érezni magunkat. Azon tűnődünk, vajon mi a baj velünk, világunkkal és Istenünkkel. Ha a végletekig visszük ezeket az érzéseket, azok botláshoz vezethetnek, mert azt az érzést keltik, hogy nincs értelme folytatni.

HÁROM FAJTA ELVÁRÁS

Az elvárásokat három féle módon lehet besorolni: az elvárások magunkkal szemben, másokkal szemben és a dolgokkal és helyzetekkel szemben. Ezek közül bármelyik lehet ártalmas és gyakran ezek együtt dolgoznak.

Általában nagyon sokat várunk el magunktól – talán többet, mint amit bárki mástól elvárnánk. Amikor nem tudunk megfelelni ezeknek a magunkra kirótt elvárásoknak, akkor szigorúbbak vagyunk magunkkal, mint bárki más lenne.

Mi történik itt? Miért követelünk ilyeneket magunktól, és miért verjük meg magunkat, amikor úgy gondoljuk, hogy kudarcot vallottunk? Részben azért, mert a gyógyulásban részünk volt egy kis sikerben, és többet akarunk. Még nem találtuk meg korlátainkat, vagy hogy miként hozzuk egyensúlyba a magunk elé kitűzött célokat. Részben azért is, mert úgy érezzük, hogy valahogyan be kell pótolnunk az ivás és használat alatt elvesztett időt. Azt hisszük, hogy őrülten kell sietnünk ahhoz, hogy elérjük azt a sikert, amely biztos minket illetett volna, ha nem lettünk volna kémiai anyagfüggők.

Vegyük például azt az asszonyt, aki majdnem szétesett, amikor nem kapott meg egy várt előléptetést. Egy gyűlésen valahogy így hangzott története: „Egyszerűen nem vagyok elég jó. Bármennyire is próbálkozom, nem tudok megfelelni. Nem tudom, mi a baj velem.”

Ez nem egy kiegyensúlyozott felelet. Nyilván az asszonynak a helyzet valóságánál jóval nagyobb elvárásai voltak. Lehetséges, hogy fantáziált arról, hogy mi lenne, ha meglenne az a plusz pénz és a presztízs. Az is lehetséges, hogy csak fantáziált. Annyira belebonyolódhatunk elvárásainkban, hogy nem tesszük meg a szükséges lépéseket.

Ez az ember elkerülhette volna a gondot, ha nem bonyolódott volna bele elvárásaiba. A program szemszögéből a gond nem az, hogy nem kapta meg az előléptetést, hanem az érzelmi feldúltság.

Szintén hajlamosak vagyunk sokat elvárni a körülöttünk lévő emberektől. Ha szülők vagyunk, többet várunk el gyermekeinktől. Többet várunk el kollégáinktól, házastársunktól és barátainktól. Valójában lehetséges, de ezzel sokat elvárni másoktól, erősen próbára tesszük kapcsolatainkat.

Ennek egy klasszikus példája legalább egyszer mindannyiunkkal megtörténik, amikor a Tizenkét Lépés munkát végezzük. Egy újonnan érkezett személy szeretné megkapni azt, ami nekünk megvan és mi rögtön terveket készítünk arra, hogy segítsünk neki megkapni és megtartani a józanságot. Megtervezzük, hogy milyen gyűlésekre menjen el, és mikor csinálja a Negyedik Lépését. Szándékunk alapjául szolgál az a követelés, hogy a mi módszerünkkel józanodjon ki és ha nem, akkor összetörünk.

Ha másokat okolt volna az a nő, akit nem léptettek elő, akkor ilyesmit mondana: „Nem értem! Én vagyok a rangidős. Fele annyit sem tud az, akit előléptettek, mint én. Ez nem igazságos. Megmutatom nekik, felmondok – vagy még jobb, beperlem őket.” Ebben az esetben nem vállalja a felelősséget és teljesen másokat hibáztat. Ismét az eredeti indok az elvárások.

A harmadik fajta elvárás, amellyel gyakran kell bánnunk, a helyekkel és dolgokkal szemben való elvárásaink. Hány olyan embert ismersz, aki elment nyaralni és csalódottan jött haza? Vagy mi van azzal, aki csalódott új kocsijában vagy más beruházásában? Amikor ez történik, magunkon kívül egy gyors megerősítést keresünk. Azt gondoljuk, hogy az új ruhák vagy az új lakás jelentik a boldogság kulcsát. Bár bizonyára nincs semmi rossz az anyagi tulajdonokkal, ezek nem fognak megnyugvást adni – és ezek elvárása biztosan csalódáshoz vezet.

Hogyan engedjük, hogy ezek az elvárások magunkkal és másokkal szemben mögöttünk settenkedjenek? Talán ez egy újabb példa arra, amikor az inga túllendül. Amikor a programba léptünk, persze, hogy megveretve éreztük magunkat, és azt hittük, hogy egy olyan unalmas életre vagyunk ítélve, amely csak gyűlésekből és a józanság megőrzésének állandó küzdelméből áll. Idővel felfedeztük, hogy életünk teljesebb és termékenyebb lehet, mint azt valaha el tudtuk volna képzelni. Így átlendültünk a másik végletbe, elvárva a józanságot, hírnevet, vagyont és szeretetet. Nagy követeléseink voltak magunkkal és másokkal szemben.

NÉHÁNY MEGOLDÁS

Tehát mit tegyünk? Végigdolgoztuk magunkat a Lépéseken, sok gyűlésre jártunk, részt vettünk a szolgálatban és hirtelen kicsúszik alólunk a talaj! Most mit csináljunk?

Az első lépés a probléma felismerése. Valószínűleg veszélytelen azt mondani, hogy amikor csalódást érzel, ez azért van, mert elvárásaid nem teljesültek. Általában van valamilyen figyelmeztetés. Gyakran könnyű nem tudomásul venni az első jeleket. Talán nem fogadjuk el a kisebb felmerülő csalódásokat, és idővel rájövünk, hogy ezek mind gyakran megtörténnek. Ha nem ragadjuk meg gyorsan a tüneteket, valószínű, hogy vagy letör minket a kisebb csalódások sorozata, vagy hirtelen egy valóban nagy csalódással találjuk szemben magunkat.

Bármilyen csalódással úgy lehet a leggyorsabban elbánni, ha egy rögtön ellenőrző leltárt csinálunk, amikor megtörténik. Ez lehet egyszerűen egy kérdés: „Miért vagyok csalódott? Mit vártam, hogy mi fog történni ebben a helyzetben?” Amikor őszintén válaszolunk ezekre a kérdésekre, megláthatjuk, hogy ésszerűtlen követeléseink voltak magunkkal, valaki mással vagy a helyzettel szemben. Amint megfogjuk a követelésünket, rögtön el is engedhetjük.

Szintén segíthet megkérdezni: „Mit tanulhatok ebből?” Természetesen az egyik dolog, hogy ne legyenek olyan nagy elvárásaink. De kicsit mélyebbre is mehetünk, és megláthatjuk, hogy csak a saját magunkról alkotott kép javítására vagy valami más, teljesen önző okból kifolyólag akartunk egy bizonyos eredményt.

Általában igaz, hogy amikor csak magunknak akarunk valamit anélkül, hogy megértenénk a hozzájárulást, amellyel másoknak segíthetnénk, akkor csalódottak leszünk a végén. Ezért segít, ha ellenőrizzük az önzést vagy önközpontúságot.

Néha alaposabban ki kell javítanunk viselkedésünket. Ismét jó kezdés a leltárkészítés, ezennel talán írott formában. Ha leírjuk legújabb csalódásainkat, ezekre tett reagálásainkat és ugyanolyan kérdéseket teszünk fel, akkor valószínűleg rábukkanunk egy mintára. Talán felfedezzük, hogy egyszerűen önzőek vagyunk vagy a magunk módján, próbáljuk irányítani a dolgokat, vagy valamit vártunk a semmiért.

Könnyű belezavarodni a tervezés és kivetítés közötti különbségbe – a kivetítés egy másik szó az elvárásokra. Természetesen nincs semmi rossz a tervezgetésben. Valójában, ha nem terveznénk, nem sokat vinnénk véghez. Akkor merülnek fel a problémák, amikor azt követeljük, hogy terveink pontosan úgy sikerüljenek, ahogyan mi várjuk. Meg kell tanulnunk, hogy ne követeljünk, és ne számítsunk bizonyos eredményekre.

AZ ÉLET IGAZÍTÁSOK SOROZATA

Az életet lehet úgy tekinteni, mint az igazítások állandó sorozatát. Nem más, mint az autó vezetés, ahhoz, hogy elérj a boltba, nemcsak egyszerűen megmutatod az utat a kocsidnak – követed az utat, amely valószínűleg nem egy egyenes vonal, lakásodtól a bevásárló központig. Ahhoz, hogy az úton tudj maradni, állandóan igazításokat kell csinálnod a kormánnyal és a gázpedállal.

Ha egy irányban tartanád a kormányt, az árokban találnád magad. Egy bizonyos eredmény elvárása olyan, mint a kormány egy irányban való tartása. Nehéz rugalmasnak lenni és reagálni, amikor megmakacsoljuk magunkat, elszánva magunkat arra, hogy mindenáron el fogjuk érni eredményünket.

Amikor vezetünk, nemcsak az úti cél által érünk el az adott helyre, hanem állandó igazításokkal, a visszajelzések felhasználásával. Például észrevehetjük, hogy kicsit túl jobbra tartunk, ezért balra irányítjuk a kormányt. Talán utána észrevesszük, hogy túlzottan ellensúlyoztunk és túl közel haladtunk az út közepéhez, ezért egy kicsit jobbra irányítjuk a kormányt. Ezt majdnem tudat alatt tesszük és miután több száz ilyen javítást tettünk, az üzletben találjuk magunkat, biztonságban.

Ugyanez igaz az életre; ha céged elnöke szeretnél lenni, akkor olyan terveket csinálsz, amelyek azon alapulnak, hogy szerinted mi szükséges az elnökséghez. Talán útközben rájössz, hogy szükséged van még egy adminisztrációs kurzusra, tehát véghez viszed ezt az igazítást. Ez nem azt jelenti, hogy terveid rosszak voltak, hanem, hogy nem volt meg az összes információd.

Minél rugalmasabbak a terveink, annál valószínűbb, hogy oda jutunk, ahova szeretnénk. Amikor belegabalyodunk az elvárásokba, akkor bezáródhatunk egy olyan bizonyos cselekvéssorozatba, amely végül egy más irányba vezet. Akkor boldogtalanok vagyunk, mert elvárásaink nem teljesültek.

Útközben az is bekövetkezhet, hogy terveink megváltoznak. Például egy vihar után kell a boltba mennünk, de felfedezzük, hogy az utat lezárták. Ekkor vagy úgy döntünk, hogy hazamegyünk és boldogulunk azzal, amink otthon van, vagy egy másik bolt felé igyekszünk. Ugyanez igaz az elnökség vágyára – talán nem vagyunk hajlandók még egy kurzust megcsinálni, ezért változtatunk célunkon. Ha a cél egy jó kapcsolat, akkor nem lehet egy emberre helyezni reményeinket és elvárásainkat, amíg nem vagyunk benne biztosak, hogy viszonozza érzésünket. Még akkor sem szabad elvárnunk, hogy ez a személy legyen boldogságunk kulcsa.

Van még egy hozzáállás, amelyet néhányan elsajátítunk a gyógyuláshoz vezető út során. Úgy érezzük, hogy már olyan sokat tettünk és olyan jók voltunk, hogy megérdemeljük azt, hogy teljesüljenek elvárásaink, mert csodálatos emberek vagyunk. Ez egy különösen szövevényes eszme, és gyakran észrevételünk nélkül jelenik meg.

Néha az Istennel való alkudozás során nyilvánul meg. Talán még el is várjuk Istentől, hogy egy csodálatos eredménnyel ajándékozzon meg, annak ellenére, hogy nem teszünk olyan nagy erőfeszítéseket. Olyan, mintha azt mondanánk magunkban: „Nézd, már öt éve józan vagyok, tényleg jobban kellene menni a dolgoknak.” Nos, talán igen, talán nem. Amit kapunk az élettől, attól függ, hogy mit adunk bele.

Azt is felfedezzük majd a gyógyulás útján, hogy több dologba belekeveredünk. Több kockázatot tudunk vállalni, mert jobban érezzük magunkat. Minél többet csinálunk és minél több kockázatot vállalunk, annál több csalódásban lesz részünk, ha nem tanuljuk meg mérsékelni elvárásainkat a valósággal.

Tehát a megoldás, hogy ismét visszatérünk a lépésekhez. Leltárunkra kell koncentrálnunk, hogy felfedezzük, hol rontottuk el. Aztán tovább kell mélyíteni tudatos érintkezésünket a mi értelmezésünk szerinti Istennel, az imádság és meditáció útján. Végül ki kell nyúlnunk másokhoz, a Tizenkettedik Lépés szerint, az elveket gyakorolva. Ez a megadás folyamata.

ELFOGADÁS

Az elfogadás a legfontosabb. Meg kell állapodnunk magunkkal, és fel kell fedeznünk, hogy mire vagyunk képesek, nem azt, hogy mit szeretnénk csinálni. Meg kell tanulnunk, hogy ugyanúgy, mint mi, minden más ember is megtesz minden tőle telhetőt. Fel kell ismernünk, hogy igazi boldogságunk és elégedettségünk nem abból jön, amit egyedül csinálunk, hanem Magasabb Hatalmunkon keresztül. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy semmi sem történik ok nélkül. Minden, amit teszünk, egy lehetőség a növekedésre, ameddig hajlandóak vagyunk ezt így tekinteni.
A Tizedik, Tizenegyedik és Tizenkettedik Lépés az ún. fenntartó lépések hosszú utat tehetnek meg, hogy abban a pompás helyzetben tartsák meg elvárásainkat, hogy egyszerűen örömmel nézzünk a holnap elé anélkül, hogy követelnénk, hogy parancsunk szerint történjen.