HÁLA
„A nevem George és egy hálás alkoholista vagyok!”
Egy ilyen kijelentés talán furcsán hangzik egy olyan ember számára, aki először jár az A.A.-ban. Hogyan lehet egy ember hálás azért, hogy alkohol – vagy más drogfüggő, vagy kényszerevő, vagy bármilyen olyan dolognak az áldozata, amely életét pokollá teheti? Ez bizonyára egyfajta túlzás.
Mégis, amikor egy ilyen beszélő szemébe nézünk, igazságot látunk benne. George valóban hálás. És ez a hála igen meghökkentő. (Néha még maga George is meglepődik rajta!)
Mi a hála? Hol kapjuk? És miért ilyen fontos? Ezeket a kérdéseket könnyebb feltenni, mint megválaszolni.
A hála annak bevallása, hogy nem vagyunk önellátóak és nem is kell azoknak lennünk – magunkon kívülről is kaphatunk segítséget. Akkor leszünk hálásak, amikor abbahagyjuk önellátási kísérleteinket és elfogadjuk a segítséget. Életünk függ attól, hogy továbbra is emlékszünk arra, hogy miért vagyunk hálásak.
Ismerősnek hangzik? Remélhetőleg. Ez az első három Lépés lényege.
ÉN KÉPTELEN VAGYOK RÁ;
ISTEN KÉPES RÁ; HAGYOM,
HOGY ISTEN CSINÁLJA”
HÁLA: AZ EGO ELLENSZERE
Bárki, aki követi a Tizenkét Lépést, megtanulja, hogy egy teljesen irányíthatatlan megfertőzött énnel kell együtt élnünk.
Bill W. írt erről:
„Önzés – egoizmus! Azt gondoljuk, hogy ez gondjaink gyökere… Az alkoholista (fogyasztó) az önakaratú lázadás szélsőséges példája, bár ő általában nem így gondolja. Mindene felett nekünk alkoholistáknak meg kell válnunk ettől az önzéstől. Muszáj, különben megöl minket! Isten ezt lehetővé teszi.”
Amikor elfelejtjük a hálát, visszaesünk annak a megfertőzött énnek a csapdájába. Meg tudjuk csinálni! Az egoizmus nem hal meg könnyen.
Legtöbben úgy nevelkedtünk, hogy önellátók és függetlenek legyünk. Nem szabad bárkinek is tartoznunk. Egyedül is megvoltunk. Ebben a folyamatban néhányan elég nagy bajba keveredtünk.
Mi voltunk azok, akik, amikor egy új városba értünk, ragaszkodtunk ahhoz, hogy saját magunk találjuk meg a helyes utat, és nem kérdezzük meg. (És a végén elkésünk, eltévedünk vagy mindkettő)
Mi vagyunk azok, aki próbáljuk irányítani mások életét, bár sajátunkkal szemben teljesen tehetetlenek vagyunk. (És a következmény általában a szégyen és egy kínos helyzet számunkra, és fájdalom nekik)
Mi vagyunk azok, akik az utasítások elolvasása nélkül rakjuk össze egy műszer darabjait, mert „ilyet már milliószor csináltunk”. (És ez vagy nem sikerül, vagy olyan hatalmas zűrt okoz, amely mind időben, mind pénzben nagyon sokba kerül nekünk.)
Figyelemre méltóan mind ezt tesszük, és soha nem vesszük észre, hogy milyen bolondok voltunk. Képesek vagyunk elkövetni újra és újra ugyanazokat a hibákat és ez valószínűleg a jövőben is így lesz. Ez az „önakaratú lázadás” – ahogyan Bill W. nevezte – és ha nem törődünk vele, halálos is lehet.
Az egyik legjobb módszer ennek elkerülésére az, ha egy hálás magatartást alakítunk ki. Amikor hálásak vagyunk, nem tudunk többé önzők lenni. Ez egy lelki lehetetlenség. Miért? Mert a hála annak bevallása, hogy nem vagyunk önellátóak és önelégültek. Ez az ego ellentétje.
Melyek az ego és az önfejűség ismertetőjelei? A hamis büszkeség az egyik. A jó kiállás megőrzése egy állandó kísértést jelent számunkra. Nem számít, hogy félünk, frusztráltak vagyunk és néha magányosak is; nem akarjuk, hogy a világ megtudja.
Az önsajnálat az ego egy másik tünete. Az emberek ritkán szentelnek elég figyelmet nekünk, és amikor a dolgok rosszra fordulnak, akkor ki sajnál minket olyannyira, amennyire mi sajnáljuk magunkat? Rövid idő alatt betoppan a levertség és mi az önsajnálat magas fala mögé kerülünk.
Hamis büszkeségünk és önsajnálatunk kétségtelenül levisz minket a tehetetlenségbe. Ide-oda vergődünk nehezteléssel és rosszindulattal, és mint a dacos gyerekek, próbáljuk bizonyítani függetlenségünket. Azonban, míg ők sírnak és hisztiznek, addig mi „felnőtt” gyerekek duzzogunk, és levertnek érezzük magunkat. Kétségtelenül magányosak vagyunk. Nagyon gyakran akár egy pillanatnyi leltár is kimutatja, hogy az ego a probléma; és amikor az ego fogságba ejt, magunkra maradunk.
A Tizenkét Lépés program megtanít a megadásra. Nem tudunk egyedül boldogulni. Akkor sem tudunk, amikor bármit is fogyasztottunk és most sem tudunk. Bill W. Emlékeztet arra, hogy „nem gyógyultunk meg…Ehelyett naponta kapunk halasztási lehetőséget lelki állapotunk megőrzésére.” Egyetlen reménységünk mindennapos kapcsolatunk Magasabb Hatalmunkkal. Ennek a ténynek, a méltányolásának legvalósabb módja a halál.A HALÁL AZ ELŐNYÖK LELTÁRA
A rosszkedv ellenszereként jótállóink sokszor tanácsolják, hogy készítsünk egy „hála listás.” Ez a gondolat nem új számunkra; az emberek már régóta megbecsülik magukat. Talán lenézzük ezt a gondolatot, mert olyan régimódi és egyszerű. A tapasztalat azt sugallja, hogy ne tegyük ezt.
Gyakran még nehezebben viseljük el szomorú és bajos pillanatainkat az előttünk lebegő problémák súlya miatt. Anélkül, hogy igazán akarnánk, leltárt készítünk a minket körülvevő lehetetlenségekről és veszítünk, mielőtt még elkezdenénk.
„Jelentkeznék a munkára, de nincs hozzá elég tapasztalatom; és bár azt mondják, hogy nem szükséges a tapasztalat, nem kaphatok a régi főnökömtől jó ajánlólevelet, amiért úgy viselkedtem. Mivel nem tudok új állást kapni, ezért nem tudok a gyerekeknek cipőt venni, ami azt jelenti, hogy nem tudnak majd iskolába járni és akkor a feleségemnek otthon, kell maradnia, mert bizonyára nem fog telni gyermekőrzőre.” És ez így megy tovább. Nem akarunk negatívak lenni – közel sem! Csupán arról van szó, hogy gondjaink olyan nagyok, olyan láthatóak és olyan megbénítóak, hogy nem tudunk segíteni magunkon.
A hálás viselkedés mindig arra irányítja figyelmünket, hogy mi a jó nekünk, nem arra, hogy mi megy rosszul. Talán túl optimistán hangzik, ha azt mondjuk: „Isten az Ő mennyországában van, ezért minden helyén van a világban”, főleg akkor, ha igazán rossz dolgok történnek velünk. Viszont a lehetőségek alapján cselekszünk, nem a lehetetlenségek alapján. Nem tudok elutazni, ha csak azt tudom, hogy elromlott a kocsi, nincs pénzem benzinre, és nem találok térképet; és mellesleg még vezetni sem tudok! A hála azzal foglalkozik, amire képes vagyok. Segít összegezni előnyeimet, és kapcsolatba lépni erős oldalaimmal.
Sok más mód is van az elutazásra. Milyen előnyeim vannak? Először is, egészséges vagyok. Ha a legrosszabbra kerülne a sor, gyalog is mehetek. Vannak szemeim és füleim, amelyek elég jól működnek. Jó lehetőség van arra, hogy megkérdezzem az irányt. Van eszem és tudok felelős döntéseket hozni. Ez egy igazi áldás! És barátaim, ne feledjük, hogy igazából nem vagyunk egyedül. Van jótállónk, akire számíthatunk, barátaink, akik megszilárdítanak, jó emberek, akiknek kikérhetjük tanácsát és segítségét.
Mindezek beletartoznak előnyeink leltárba. Bár tudatában vagyunk problémáinknak, nehézségeinknek és életünk lehetetlenségeinek, a hála másik forrását jelenthetik ezek a gondok, amelyek úgy kínoznak minket. Egy tanács, amely segített nekem, Noel McInnis költőtől származik:
Légy szerető
Szeresd
Üres idődet is
És eseménydús idődet is.
Senkinek nem volt még feltöltése
Kiürítés nélkül.
Amikor George barátunk azt mondja: „Hálás alkoholista vagyok”, van értelme a szavainak, mert ennek a betegségnek, amelyet a világ olyan tragédiának tekint, köszönheti, hogy az, aki. Megtudta az igazságot magáról, és új bizalmat és hitet talált Magasabb Hatalmában.
Ő is kétli, hogy e nélkül az alkoholizmus nevű „tragédia” nélkül ez megtörténhetett volna.
Bár semmiképpen nem akarunk régi jellembeli hibáinkhoz ragaszkodni, néha terheink jelentik rejtett vagyonunkat. Ezek értékes eszközök lehetnek, ha hagyjuk, hogy Isten megmutassa, miként használjuk fel azokat. Pozitív gondolkodást és érzéseket kell kifejlesztenünk ahhoz, hogy régi negatív szokásainkat átformáljuk vagy kicseréljük újra.
Nehéz átlátni, hogy miként lehet egy olyan jellembeli hiba, mint a neheztelés egy vagyon/előny. Inkább olyan, mint a rák, amely felfalja belső lényünket. Amikor Bill W. azt mondja, hogy készítsünk listát nehezteléseinkről, akkor azt hangsúlyozza, hogy meg kell ezektől szabadulni, vagy különben elpusztítanak. Azonban azt is kijelenti, hogy ezek egy mélyebb betegség tünetei, amelyek általában biztonság vagy önbecsülés, vagy társaság iránti igényünkkel áll kapcsolatban. Amikor előjön a neheztelés, azt hőmérőként használhatjuk. Jelzi lelki hőmérsékletünket és riaszt, hogy valami nincs rendben. A neheztelés nélkül nem látnánk mélyebb hibáinkat. Nehezteléssel ellenőrizhetjük kapcsolatainkat és láthatjuk, hogy igazából milyen egészségesek azok. Újra megnézhetjük magunkról alkotott képünket és rájöhetünk, hogy miért érezzük magunkat alkalmatlannak és sebezhetőnek. Fontolóra vehetjük kapcsolatainkat és ellenőrizhetjük egészségtelen függőségek, féltékenység, és birtoklás terén. A neheztelés a piros zászló, amely figyelmeztet, hogy valami más nincs rendben. Nagyon hasznos lehet.
Előnyeink leltározása kapcsolatba hoz erősségeinkkel, és lehetővé teszi, hogy cselekedjünk. A személyes problémák legfájdalmasabb része a keletkezett tehetetlenség érzése. „Csapdába estem; nem tudok kihez fordulni; nincs kiút.” „Annyira nagy fájdalmat érzek, egy jó érzéssel kell kicserélnem a fájdalmamat.” A gond az, hogy a „jó érzés” csupán illúzió és a bűn és kudarc „rossz érzése”, amely biztosan jönni fog, még jobban fáj. A tehetetlenség összetett lesz, és gyengébbek leszünk, mint valaha.
Egy hála lista az erősségeket veszi figyelembe és a lehetetlenségek helyett a lehetőségek felé, mutatja az utat. Téglákkal lát el minket lelki akadályok vagy gátak helyett. Ez a cselekvés kulcsa. Az igazi lehetőség tiszta átlátása nélkül nem létezhet cselekvés.A HÁLA JELEN IDŐBEN VAN
A hála gyakorlása a jelen pillanatban tart minket. Programunk egyik alapleckéje, hogy egyszerre csak egy napot éljünk át. Ezt az egyszerű tanácsot többször halljuk gyűléseinken, mint bármely másikat és ennek jó oka van. Egyikünk sem bírja egy életen át elviselni a megbánást és lelkiismeret-furdalást. Ez meghaladja képességeinket. A megszámolhatatlan esküdözés Bibliákra, gyerekeinkre vagy bármire, amit szentnek gondolunk életünkben, semmi jót nem hozott. Ja, néhányan megtanultunk ragaszkodni – néha évekig foggal-körömmel -, de ez az élmény gyötrelmes volt és legtöbben rájöttünk, hogy nem bírjuk tovább.
Aztán azt mondták: „Csináld egyenként”. Először együgyűnek hangzott ez az egyszerű tanács. Az elme trükkje volt, egy szellemi játék és józanésszel csalóka. Tudtuk, hogy igazából mire gondoltak. A dolog valós igazsága az volt, hogy hosszú, hosszú életünk maradék idejére tartózkodást és józanságot nyújtottak nekünk.
Csak éppen ez nem egy szellemi játék. Nemcsak a gondolat trükkje – ez a lét alapvető ténye. A valóság nem statikus; állandóan folyik. A holnap tegnappá válik a ma kapuin keresztül. Ugyanazon az ajtón keresztül az este reggel lesz. Egy rövid pillanat alatt a jövő múlttá válik – olyan kis idő alatt, hogy nem osztható részekre. Az egyetlen igazi pillanat ez a pillanat. Az egyetlen idő, amely számít, az a most. Ha felelősségteljesen tudunk bánni ezzel a pillanattal, akkor nem kell aggódnunk semmilyen más pillanat miatt. Egyedül most tudunk döntést hozni és cselekedni.
Amikor a hálát gyakorlom, akkor most nézem magam. Fontolgatom, hogy mi is történt és figyelembe veszem, hogy mi jöhet, de ezt a jelen időben teszem. A múltból tanulok; lehetséges utakat tervezek a jövőre; most cselekszem.
A hála abból jön, hogy tudom ki, mi vagyok, és ezért mi lehetek Magasabb Hatalmam segítségével. Megvéd a tehetetlenség és önsajnálat rombolásából; emlékeztet azokra az erősségeimre, amelyekkel együtt kell véghezvinnem a jelen pillanatot. Azonban a legjobb az, hogy tudom: nem vagyok egyedül.HÁLA ISTENNEK, NEM VAGYOK EGYEDÜL!
Lehet, hogy nem így gondoljuk, de a hála annak beismerése, hogy többé nem a saját akaratunk szerint élünk. Azonban a makacsság folytatódik. Az önállóság, az a régi szokás, amelyre régen olyan büszkék voltunk, érvényesülni akar. Az önfejűség a nap rendje és rögtön ismét teljesen tehetetlenek leszünk. A segítség elfogadásának megtagadása akár jótállónktól (szponzorunktól) akár egy másik barátunktól, elzárja azt a csatornát, amelyen keresztül Magasabb Hatalmunk tudna segíteni nekünk. A magányban és elszigeteltségben megbetegszünk és meghalunk. Nem merünk egyedül elindulni.
Szerencsém volt, hogy gyógyulásom elején megtanultam ezt a létfontosságú leckét. Több hónapon keresztül a hátsó sorban ültem a gyűléseken és hallgattam, amint az emberek elmesélik, hogy mit tett értük Isten, amelyet egyedül nem voltak képesek véghezvinni. Örültem nekik, de magamat felmentettem. Isten segített nekik, de nem nekem: nem voltam méltó Isten segítségére.
Aztán egy este olyan nagy volt magányom, és önsajnálatom, hogy nem bírtam tovább. Körbenéztem a szobában, és nagyon vágytam valami társaság után, de rájöttem, hogy egy embert sem ismertem a szobában. Negyven mérföldet vezettem városomtól, hogy teljes anonimitást találjak egy nagyváros csoportjában. Megtaláltam és most halálra kínzott anonimitásom.
Aztán felismertem valakit; nem tudtam a nevét, de bíztam benne és megfogtam a karját. „Mellém ülnél ma este?” – kérdeztem félve visszautasításától és megrökönyödve bátorságomon. Nagy meglepetésemre és végtelen hálámat kifejtve azt mondta: „Persze.” Az egész kínos gyűlés alatt velem volt és utána elvitt kávézni. Lehetővé tette, hogy kiöntsem félelmemet és dühömet és frusztrációmat. Meghallgatta, megértette és érdekelte az, amit mondtam neki. Amint aznap este hazafelé vezettem, egy új érzés kerített hatalmába: a remény. Azon az elképesztő eszmén alapult, hogy egy tökéletes idegen egyszerűen szeretett. Azon vettem észre magam, hogy csodálkozom: „Ha ő tud szeretni, akkor Isten miért nem tud?” Gyógyulásom csodája akkor kezdődött, amikor összeszedtem a bátorságot és hagytam, hogy egy másik emberi lény mellettem, üljön és szeressen.
Azóta az este óta sokszor használtam ugyanazt az utat Isten megtalálására. Amikor eltévedek, amikor zavarba jövök, dühös, rémült vagyok, vagy önfejű vagyok, akkor keresek egy barátot és mellé ülök. Kinyitom a szívemet és engedem, hogy lássa, mi megy végbe bensőmben. Az eredmény mindig ugyanaz. Ismét rátalálok Istenemre.
Itt van hálánk oka. Nem vagyunk egyedül. Soha többé nem kell egyedül lennünk. Segít a többi ember és Magasabb Hatalmunk élni az életünket, és egyenként csinálni a dolgokat. Azt teszik értünk, amit soha nem tudtunk egyedül megtenni magunkért.
Nem csoda, hogy ilyen jót tesz egy pillanatnyi visszaemlékezés arra, amiért hálásak vagyunk. Nyíltan Magasabb Hatalmunk kezeibe helyez minket. 
Megjegyzés küldése