A szavak ablakok vagy falak

Rejtett erő - MAGÁNYOSSÁG, ELSZIGETELŐDÉS

A magányosság emberi mivoltunkból fakad. Senki nincs mentesítve alóla. Vannak időszakok, mikor erős hitünk és lelki, személyes növekedésünk ellenére a magányosság uralja életünket. Egy szeretett személy elvesztése, egy gyermek súlyos betegsége, egy nehéz döntés meghozatala, egy népszerűtlen pozíció támogatása, s néha az általunk helyesnek vélt dolgot cselekedvén elszigetelődhetünk másoktól egy fájdalmas, és mégis elkerülhetetlen módon. Van, hogy nem találunk közvetlen okot érzelmeinkre – egyszerűen elválasztva érezzük magunkat a körülöttünk zajló élettől.

Arra lehetünk csábítva ezen kellemetlenség elkerülésére, hogy munkába temetkezünk, barátokhoz vagy más cselekvésekhez folyamodunk úgy, ahogyan a kémiai szerekhez nyúltunk. Amíg ez egy átmeneti megkönnyebbülést biztosít, rendszerint növeli az elszigetelődési érzésünket. Ahogy minden érzésre igaz. Az elszigetelődés visszautasítására és kontrollálására tett kísérlet csak még több teret ad ezen érzésnek. Az érzésünk megtapasztalására mutatott hajlandóság gyakran csökkenti az érzés intenzitását.

Amíg a magányosságot élvezetesnek tartanánk néhányan, ez a mások felé való kinyílásra és egy Felsőbb Hatalom keresésére sarkallhat. Egy segítőtárs vagy barát hívása, egy gyűlésre való elmenetel és fájdalmunk másokkal való megosztása segíthet a probléma egészséges megoldásában. Gyógyulási is inspiráló irodalom olvasása segíthet a perspektívás visszanyerésében. Ha nagy veszteséget szenvedtünk, fájdalmat érzünk, találhatunk egy olyan támogató csoportot, ami ugyanazzal a problémával foglalkozik.

Sok gyógyuló ember él olyan elfoglalt és teljes életet, hogy a magányosság érzése az önmaguktól való elszigetelődésből fakadhat. Megoldás lehet, ha többet foglalkozunk magunkkal. Szükségünk lehet naponta egy időszak beütemezésére, amikor a napi gyógyulási programunkon dolgoznak. Lehet, hogy olyan sok időt és energiát töltünk munkával és szolgálattal, hogy nem jut elég idő a családra és barátokra. Meg kell óvnunk a kölcsönösen „tápláló” kapcsolatainkat az önmagunk folyamatos részvállalásával.

A gyógyulók előtt nem titok a magányosság paradox jellege. Alkoholfogyasztó és más kábítószer élvező időnkben azt hittük, páratlanok vagyunk és holmi halandók nem érthetnek meg bennünket. Mi nem tudtuk megengedni másoknak, hogy őszintén megtudják, kik vagyunk, mert mi sem ismertük önmagunkat. Ingadoztunk egy tömeg között, akik azt mondták, hogy jobbak vagyunk másoknál és egy mély szégyenérzet között, ami hatására méltatlannak éreztük magunkat bármilyen emberi kapcsolatra. Eltávolítottunk embereket magunk körül, úgy éreztük, nem fogadnak el minket, s így aztán mi sem fogadtuk el saját magunkat. Amíg a kémiai anyagokat magasztaltuk és azt hittük, azok megoldják problémáinkat, kihívóan visszautasítottuk egy fölöttünk álló hatalom létezését.

A magányosságból kivezető út is paradoxonokkal teli. Megtudjuk, hogy nem vagyunk tökéletes szentek és tökéletes bűnösök sem. Egyszerűen emberek vagyunk. Habár képesek vagyunk nagy hibákra, mindannyiunkban alapvető jóság lakozik. Ahogy elkezdjük elfogadni magunkat és másokat, rájövünk, hogy kölcsönös megértést és kapcsolattartást nyerünk, ha megosztjuk másokkal gyengéinket és sebezhetőségünket. Erőtlenségünk és törékenységünk megosztásával szembekerülünk a szükséggel, egy jót megtestesítő hatalommal – egy hatalommal, mely nálunk hatalmasabb – hogy megóvjon bennünk egyfajta valahova tartozásérzést.

A 12 Lépés és a gyógyuló csoportok támogatása egy harmonikus kapcsolatot épít ki saját magunkkal, másokkal és Istennel. Ezek a kapcsolatok vezetnek minket a magányosságból az egyedüliség felé és az elszigeteltségből a közösségbe. Ahogy megnézünk néhány módot, amely által a gyógyulás megtörténik, emlékeznünk kell rá, hogy ez nem egy vagy-vagy ajánlat. Nem tudunk kibékülni saját magunkkal, csak ha egészséges emberi kapcsolatok kiépítésén dolgozunk.

MAGUNK

Azok számára, akiknek egy komplikált Hazugság kimondása könnyebb volt, mint az egyszerű igazság, akik nemcsak mások, hanem saját maguk előtt is titkolóztunk, akik hazudtunk Istennek és ezt tudtuk, de hazudtuk, hogy nem tudunk róla, őszintévé válni egy rettentő feladat. Ahhoz, hogy elérjünk egy pontot, ahol egyedül jól érezhetjük magunkat, meg kell ismernünk önmagunkat. Ki kell cserélnünk régi hazugságainkat arról, hogy kik és kik nem vagyunk, valami új, kemény munkával kiharcolt igazságokkal. Az önfeltáró lépések követésével kezdjük valóban megtudni kilétünket.

Az Első Lépés elmondja, hogy nincs hatalmunk, és irányíthatatlanok vagyunk. A Negyedik Lépés megmutatja erősségeinket és gyengéinket, indítékainkat, érzéseinket és értékeinket. Sokan hasznosnak tartják a Negyedik Lépés megismétlését periódikusan, ahogyan növekedünk az őszinteségben, és ahogyan belátásaink megváltoztatják a múltunkról alkotott képet.

Egy barát, aki megtette az első 4 lépést a józanságának 2. éve végén, nagy nehézségekkel bírt hibái megtalálásában, ahogy „kirostált” egy hatalmas mennyiségű negatív érzést gyermekkorából: fájdalom, elvesztés, bánat és félelem. Egy későbbi önfeltárás során ámulatba esett a hatalmas mennyiségű szeretettől, amit adott és kapott gyerekkorában ugyanez idő alatt. Rájött, hogy a magányosság nagy része, amire emlékezett, azt önmagának köszönhette, gerjesztette az ő gyerekes követeléseivel és önzőségével. Azt gondolta, hogy mások csupán azért léteznek, hogy az ő szükségleteit elégítsék ki. Erőfeszítései a régi emlékek újfajta gyógyításával és mai kapcsolataiban elért szabadsággal voltak jutalmazva.

Hasznos lehet egy külön Negyedik Lépés végrehajtása, ha a magányosság problémája felmerül. Vannak olyan fájdalmas események, amelyek a közvetlenség, bizalmas viszony útjában állnak? Voltak dolgok, amelyeket képtelenek voltunk elmondani az Ötödik Lépésünkben és még mindig a szégyenérzetünket táplálják? Mikor volt ezelőtt a magány probléma éltünkben? Mi történt akkor a kapcsolataink és érzelmeink terén? Vannak újra felbukkanó módszerek, sablonok? Mi volt azokban a szerepünk? Hogyan használhatjuk a programot helyzetünk egészséges megoldására? Mit tanulhatunk belőle?

A gyógyulás lassú, de ahogy folytatódik, a fejlődés kézzelfogható. Amellett, hogy elismerjük hibáinkat a Tizedik Lépésben, el kell ismernünk a fejlődést is, hogy a pozitív növekedést be tudjuk építeni személyiségünkbe. A kialakuló megértésünk megosztása egy támogatóval hatásos módja bepillantásaink megerősítésének és az őszinteség megtartásához. Egy támogató segítségének igénybevételével növekszik annak érzése, hogy jól vagyunk, s amíg támogatók vagyunk, az növeli hasznosságérzésünket.

MÁSOK

A GYÓGYULÁSBAN FELFEDEZZÜK, HOGY NEM AZOK AZ ÖNELÉGÜLT, ÖNELLÁTÓ EMBEREK VAGYUNK, AKIKNEK GONDOLTUK MAGUNKAT.

Legtöbbünk a gyűléseken tanultuk meg újra, hogyan kell kielégítő kapcsolatokat kiépíteni másokkal. Betegségünk egy olyan támogató csoportba juttatott, akik fenntartások nélkül megértettek és elfogadtak minket.

Egy barát arról mesél, hogy egy este az A.A.- gyűlésre való megérkezéskor egy elszigetelődés és magányosság érzés kerítette hatalmába, ahogyan az ajtóban állt és látta az embereket nevetni és beszélgetni. Ekkor tudta meg életében először, hogy ő tartozott valahova. Ez a csoport az ő családja volt valójában. Ha el is rohantak, ő velük mehetett. Nem volt egyedül. Azt mondják, a szív belülről nyílik ki. Sokunk számára, akikben a szégyenérzet oly nagy volt, hogy képtelenek voltunk kinyílni mások előtt vagy elfogadni a melegséget, amit ingyen ajánlottak nekünk, a szívünk nagyon lassan nyílt ki. A kölcsönös felépülésre tett szilárd elhatározás környezetében kezdtünk el bízni.

Felelősek vagyunk a gyógyuló csoportnak „kezéért”, hogy mindig részese legyen a gyógyulásunknak és ez egy kétoldalú felelősség mindannyiunk számára. Hajlandónak kell lennünk az újoncok felé segítő kezet nyújtani és megosztani tapasztalatainkat, erőnket és reményeinket.

Emlékeznünk kell, hogy mi is mindig „újoncok” vagyunk olyan tekintetben, hogy csak napokra vagyunk felszabadítva aktív betegségünkből. Hol van ma a bizalmi határunk? Elég gyűlést látogatunk? Felhozzuk meggyőződéseinket, amikor odaérünk? Igényt tartunk még a támogatókra? Megosztjuk másokkal magányossági érzéseinket vagy téves büszkeség tart bennünket a régi úton? Ha aktív részvétellel ébren tartjuk csoportos tapasztalatainkat, akkor az nem válik emlékké, amelyből hiányzik az erő mai életünk megerősítésére.

Hogy más kapcsolatokra is ki tudjunk terjeszteni kényelem- és kapcsolatérzéseinket, gyakorolnunk kell ezeket az alapelveket minden téren, ügyletünkben. Ugyanazt a nyitottságot és őszinteséget, elfogadó-képességet és bizalmat kell elhoznunk a családba, barátainkhoz és a munkahelyre. Amit a gyógyulás folyamán megtanulunk az emberi élményekről, minden kapcsolatunk alapjává kell válnia. Ha másokkal kapcsolatba akarunk kerülni, akkor hajlandónak kell lennünk a sebezhetőségre. Változtatásokkal kell kezdenünk.

Megtudhatjuk, hogy milyen kárt okoztunk másokban, vagy milyen kért okoztunk ésszerűtlen elvárásainkkal és követeléseinkkel. Lehet, hogy azt vártuk másoktól, hogy több hatalmuk legyen, mint amire egy emberi lény képes és oldják meg problémáinkat. Lehet, hogy azt akartuk, engedjék meg nekünk, hogy az ő életük „javítói” és irányítói legyünk. Amikor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy vártuk, lehet, hogy őket és saját magunkat is megbántottuk csalódottságunkban. Ahhoz, hogy másokat kárpótoljunk, specifikus visszatérítéseket kell alkalmaznunk, vagy szóban el kell ismernünk hibánkat, és bocsánatot kell kérnünk. Gyakran jóvátételünknek magába kell foglalnia a másikról kialakított véleményünk tudatos megváltoztatását. A másokkal való kapcsolatban levőség érzését akkor érjük el igazán, ha életünkben minden emberre kiterjesztjük a jogot, hogy ember legyen és hogy hibázhasson, ahogy mi és más gyógyuló barátaink. A közös emberi mivoltunk elfogadásának képessége és az a képesség, a magányosság nyílt és őszinte megosztására másokkal, mint azon közös emberiség tagjával képessé tesz minket igazi közösség kialakítására.

ISTEN

Közülünk kevesen voltak „beszélő viszonyban” Istennel, mikor a programra elkezdtek járni. Lehet, hogy nem kételkedtünk abban, hogy Ő megtarthat minket a józan ész útján, de attól tartottunk, hogy nem tenne így. Régi értelmezések voltak: „fehér palástos cukorkaárus az égben”, aki valahogy passzív és elnéző és „mérges, büntető, önhatalmú bíró”, aki nem fogad el kifogásokat a törvény megszegésére vonatkozólag alattvalóitól. Néhány kivételtől eltekintve Isten nem az volt, aki kezébe akartuk adni az életünket, s akaratunkat, hogy törődjön vele.

Legtöbben a józanságban elértünk egy ponthoz, ami után már nem maradhattunk tudatlanok Istennel való kapcsolatunkban. Ugyanazt a szigorú őszinteséget kellett Istennel való kapcsolatunkban is elhozni, amit nélkülözhetetlennek találtunk önmagunkkal és másokkal való kapcsolatunkban. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ha nem vagyunk hajlandóak megosztani érzelmeinket és sebezhetőségünket másokkal, akkor gátat emelünk Istennel és másokkal való kapcsolataink útjába. Olyan kérdések gyötörtek, mint: „Ki Isten, akit e névvel illetek? Mit tesz Ő az életemben? Következetes vagyok az Ő cselekedetének megértésében? Mik a felé irányuló pozitív és negatív érzelmeim? Ki vagyok én ebben a kapcsolatban?

Ahogy józanságunk folytatódott, megértettük, hogy létezésünk egy Felsőbb Hatalomtól származó ajándék, s nem attól a Felsőbb Hatalomtól, ahogy mi Őt régen értelmeztük, hanem attól, akit mi életünkben tett cselekedetei révén ismertünk meg. Ha fájdalmat érzünk, gyakran be kell pillantanunk mások életébe is, leginkább azokéba, akiket mi támogatunk, hogy lássuk Isten munkáját tisztán. Kevesen éltünk volna túl ivós és más kábítószer-használó napjainkat az Ő segítsége nélkül.

Istent hatalmasnak, de gyengédnek ismertük. Ő volt, aki olyannak szeretett minket, amilyenek voltunk, de túl sok jó lakozott benne, s nem hagyhatott minket a rossz úton. Ahogy tudatos kapcsolatunk fejlődik Istennel, ennek elég hatalma van ahhoz, hogy fájdalmas magányosságunkat örömteli egyedülállósággá alakítsa.

A Tizenegyedik Lépésen keresztül, az imádkozás és meditáció gyakorlásával tartjuk fenn és fejlesszük Istennel való tudatos kapcsolatunkat.

Ahhoz, hogy így tegyünk, minden nap megújulva kell jönnünk ebbe a kapcsolatba. El kell engednünk Istenről alkotott régi képünket, és folyamatosan azt kell keresnünk, hogy ki Ő ma az életünkben. A tudatos kapcsolat nemcsak azt öleli fel, amit ismerünk, hanem elfogadtatja az ismeretlent, a misztikust is. Imádságunkba bele kell foglalnunk, hogy tudatában vagyunk kilétünknek az esti kurzus elkezdésével, melynek címe: „Konstruktív napi elemzés”, ahogy a Nagy Könyv mondja.

A legegyszerűbb módja az imádság és a meditáció közötti különbség leírására, hogy az ima beszéd, a meditáció hallgatás. Minden egyszerű, spontán, őszinte megnyilvánulás arra vonatkozólag, hogy kik vagyunk, és hogy érzünk Isten iránt, egy ima. Valószínűleg a legismertebb imaformák „Az Úr imája” és a „Tisztaság imája”: A tudatlanság mégis könnyen becsúszhat ide. Hasznos gyakorlat a kedvenc imaformánk időről, időre való megismétlése – leülve leírni az imát a saját szavainkkal, vagy áttekinteni minden szókapcsolatot, hogy magyarázzuk, mit értünk e szavak alatt. A napi meditációs könyvünk használatakor elolvashatunk egy bekezdést, hogy lássuk, mely szavak érintik meg szívünket, ahelyett, hogy értelemmel olvasnánk azt. Van ezeknek a szavaknak különleges mondanivalójuk a számunkra utazásunkat illetően?

A legtöbbünknek a meditációt sokat kell gyakorolnunk, de megéri az erőfeszítést. A legtöbbünk számára ismeretlen a csendben levés, különösen stressz idején. Bill W. arról beszél gyakran „a megtisztuláshoz eljutás”-ról és egy mérföldnyi séta lehet meditáció önmagában vagy az arra való felkészülés.

Fontos, hogy találjunk egy nyugalmas helyet egy kényelmes székkel. Sokan hasznosnak találják a megnyugtató zenét a más külső és belső zavaró tényezők lecsillapítására. A ki- és belélegzés egyensúlyban tartása, és a gyengéd és csendes ismételgetése olyan szavaknak, mint pl: béke és szeretet, széles körben használt technika. Akinek új a meditáció, annak a Tizenkét Lépés és Tizenkét Hagyomány biztosít jó magyarázatot a Tizenegyedik Lépés megtételéhez. Sok hasznos meditáció útmutató könyv is van.

Van idő, mikor imádkozási és meditációs kísérleteink üresnek tűnnek és hiábavalónak, és ez növelheti magányosság érzésünket. Minden hívő ember ismeri a „sötét éjszakát”. Valaki úgy magyarázta ezt, hogy Isten nem hajlandó megengedni nekünk a Tőle való függőséget, amit könnyen elérhetnénk, ha csak csúcs tapasztalataink lennének. A „száraz” időszakok lehetőséget adnak hitünk és bizalmunk megerősítésére, hogy Ő velünk van, még akkor is, ha közvetlenül nem tapasztaljuk jelenlétét. Ezek az időszakok megtanítanak bennünket arra, hogy jobban örüljünk annak, ha imádságunk szabadon folyik, és válaszra lel.

A Tizenegyedik Lépés gyakorlásának valószínűleg a legnagyobb akadálya, ha elfelejtünk imádkozni és meditálni. Másoknak problémát jelent az önfegyelmezés, a megkívánt idő szabaddá tétele a meditációra. Megengedjük életünk más területeinek, hogy elvegyék az időt az imádságtól. Gyakran félünk megbeszélni imádságainkat másokkal és félünk, hogy azt nem jól csináljuk. Habár mindig fejleszthetjük imádkozási és meditációs módszereinket, a legtöbben eléggé természetes módon felfedezzük, mi működik a leghatásosabban esetünkben. Ahogy Istentudatunk mélyül, úgy fokozatosan megkapjuk az odatartozás érzését. Soha nem vagyunk egyedül.

A Tizenkét Lépéses gyógyuló csoportoknál hagyomány megosztani az egymással történteket, és tanácsokat adni. Remélhetőleg ezekből a történetekből magunkra ismerünk és néhány tanács hasznosnak bizonyul a magányosság érzésének leküzdésében.

A magányosság nem egy választható lehetőség. Megjelenhet életünkben okkal és ok nélkül. Sokan szenvedünk tőle, de gyakran nem merjük bevallani. Biztos úgy érezzük, hogy jobb sorsunknak kellene lenni. A közmondás: „a másokkal megosztott fájdalom csak fél fájdalom” igaz, de néha ezt elfelejtjük. A titoktartás távol tart minket a magányosság áldásaitól: a másokkal megosztott magányosság közelebb hoz minket azokhoz, akikkel azt megosztottuk.

A fájdalom hatásos segítője a növekedésnek. Arra serkent minket, hogy felülvizsgáljuk és megerősítsük gyógyulási programunkat. Ahogy gyakran mondják: „A program egyszerű, de nem könnyű”. Az a tapasztalatunk, hogy a fájdalommal való haladás – az őszinteséggel, nyitottsággal és hajlandósággal – új szabadsághoz és boldogsághoz vezet.

A magányosság, amelyen most keresztül haladsz, hozza el neked a személyiséged nagyobb mértékű ismeretét és elfogadását, a másokkal való mélyebb és intimebb kapcsolatok kialakítását és Isten jelenlétének az életedben és az általa adott szeretetnek megtapasztalását.