A blog fő profilja, hogy a függőségekkel foglalkozzék saját tapasztalatból merítve. Kiemelten a társfüggéssel (kodependencia) és az alkoholizmussal. Úgy gondolom ez a két betegség, igen, betegség és nem jellembeli fogyatékosság, sok éve Magyarországon népbetegséggé nőtte ki magát. Szükséges foglalkozni vele.

(Saját tapasztalat a Melody Beattie meditációk alatt olvasható.)

Kati vagyok alkoholista (részlet a könyvből)

2012. december 31., hétfő.


ELŐSZÖR EGY KICSIT ISZOL…

„Kati vagyok…” Az a szó nem jött ki a számon, amit ezen a New Yorki összejövetelen előttem már a többiek mind kimondtak: „alkoholista”. Valahol mélyen legbelül, az agyam, a szavak kis műhelye, mely évek óta gondosan összeszedte megfontolt mondataimat, most becsapta az ajtót és kiírta: „ünnepek miatt zárva”. Be kellett volna törni a kis műhelybe, kilopni a szót, de nem tudtam. Úgyis hiába. Már nem volt erőm. Elhatároztam mégis kivárom. Ott álltam tehetetlenül, a nyelvem lebénulva, egyedül, a szégyentől izzadva, reszketően.

„Óh, ez OK, Kati” – hallottam a hangokat körülöttem. – „Mi mind a te barátaid vagyunk. Mi megértünk, de próbáld kimondani, mi a betegséged. Ki tudod csak próbáld.”

Egy idős hölgy az összecsukható székéről felállva közeledett felém. Kihívó tekintete félelemmel töltött el, mégis biztatott, kinyitotta a szavak műhelyét.

„Az én nevem Kati, én ….. vagyok.”

No, nem tudom kimondani, hiába próbálom, nem tudom, és sós könnyeimmel bizonyítottam, hogy nem!

„Óh, Kati ne sírj, adj időt magadnak” – biztattak. – „Itt, ebben a szobában mindenki megérti, milyen nehéz ez most neked, hiszen mi mindnyájan keresztülmentünk ezen. Meg kell értened, hogy ez az első lépés a gyógyulásodhoz.”

„Tudom, tudom” – mondtam gyászosan – miközben a tenyerembe rejtettem az arcomat. Nem tudom, meddig lesznek velem ilyen elnézőek az új barátaim. Már többször itt voltam közöttük, mégis képtelen vagyok a betegségemet nevén nevezni. Pedig nagyra becsülöm őket. Ők lettek az én új hőseim. A nevüket még mindig nem tudtam, de az arcuk és a biztató mosolyuk már ismerős volt. Irigyeltem őket, ők már letették a méregpoharat. Most rajtam a sor… Csak pár percre van szükségem, bocsássatok meg, de nem vagyok hozzászokva. Közben a könnyeimmel próbáltam boldogulni.

Akkor egy szép arcú férfi lépett hozzám mosolyogva. Gyöngéden átölelt és bátorítóan kijelentette:

„Talán én tudok segíteni. Először is arra van szükséged, hogy legyőzd a félelmed, hisz nekem, nekünk is fontos, hogy segítsünk rajtad. Soha ilyen megbízható helyen nem voltál. Össze kell szedni magad. Szembe kell nézned a problémáddal. Már elég rég jársz ezekre az A.A. gyűlésekre, végighallgattál jó néhány történetet. Te tudod, hogy közénk tartozol, itt a helyed.”

Szigorú szeretet volt ez. Tudtam, igaza van, itt a helyem. Szükségem van a segítségükre. Igénylem az őszinteségüket, közöttük szeretnék maradni. Jó, hát kimondom.

„A nevem Kati, magyar vagyok.” A szoba visszhangzott a nevetéstől. Megtört bennem a feszültség, és na, talán most, a nagy ricsaj után sikerül.

„Kati vagyok, alkoholista.”

Beszívtam egy nagy adag levegőt, és megismételtem, hogy én is halljam: „Kati vagyok és alkoholista.”

Úgy, most már jó. A gondolataim felszabadultak, a szavak kis műhelye újra nyitva van. Fájdalmas emlékeim hirtelen az agyamba tódultak, de a múltam, mintha már átszűrődött volna valamin, messzebbről érintett. Vagy csak képzelődtem? Azt tudtam, hogy hosszú mámorból ébredezve csak őszinte hangokat szeretnék hallani. Mit keresek én itt? Hogy kerültem én a Névtelen Alkoholistákhoz? Hogy jutottam ide? Ki juttatott ide? Hiába kutattam, minden alkalommal újra és újra, ő cikázott végig az agyamon, ő volt jelen, ő ült felzaklatott lelkem tetején, a volt férjem, a volt férjem, az átkozott.

Az utolsó tíz hónap italozásai közben képtelen voltam összeszedni éltem maradék roncsait. Most 1976. szeptember 12-e van. Mától kezdve megpróbálom ital nélkül. De ha józan voltam, kiújultak a szorongásaim, rám tört a félelem. Hogyan leszek én elég magamnak? Következik a száz év magány? Kifosztottnak éreztem magam, a javaimat kiválogattál, itt maradtam a reszlivel. Mindegy, hogy estél el, az a fontos, hogy állsz fel – mondják. Fel akarok állni, de hogyan? Ismét hatalmába kerített az elfojtott félelem, a lehetetlen helyzetem, amelyet épp oly nehéz volt elhagynom, mint elviselnem.

Önismeret, önvizsgálat, félelemmentes erkölcsi leltár készítése nélkül nincs tartós józanság, mondják az A.A. - ban.

Hogyan tudom megvizsgálni az életem, ha nem érzem a hitelességem? Már első józan napjaimban is lázadoztam. Türelemre intettek az idősebb józanok. Ők azt is tudták, miért sírtam minden pillanatban. Ők már sokat tudtak. Én semmit sem tudtam. Nem tudtam ki vagyok. Ha nem tudom ki vagyok, honnan tudom, hogy merre megyek, kérdeztem magamtól csendesen. Nem tudom, mi elöl menekültem. Ki elöl? Miért haragszom magamra? Miért lettem önpusztító? Miért akarom megölni magam az alkohollal? Azt sem tudom, mikor szegődött mellém Pia úr (Mister Booze), mikor lett a partnerem, hogyan tett rabjává, majd ellenségéé, hiszen már hiába ittam, keresztül engedte minden fájdalmam. Alkoholista vagyok… ismételtem egyre bátrabban.

„Ne szégyelld” – súgta egy belső hang. – „Már józan alkoholista vagy, vállalni akarod a felelősséget a betegségedért. Míg benne fetrengtél, nem tudtad, hogy beteg vagy. Ma már tudod, ha nem iszod meg az első korty italt, tartós lehet a józanságod. Mindezt nem kell egyedül tenned, itt vannak új, józan barátaid, akik segítenek.”
Hiszek nekik. Bízom bennük. Őszinték. Ők azt mondták, ha ideiglenesen felrakom az összes sebeimet, haragomat, gyűlöletemet, jogos és jogtalan félelmeimet a NEM ISMERÉS, a MEG NEM ÉRTÉS polcára és szégyen nélkül, őszintén átvizsgálom őket – idővel, amikor én már helyesnek látom – átrakhatom őket a MEGÉRTÉS polcára.

1 Comentário:

MJ írta...

Szia!
Nézz be hozzám kérlek-
http://mjozsef.blogspot.com/2011/06/dijak.html
-és fogadd szeretettel!
Szép napod legyen!

Megjegyzés küldése

 
A szavak ablakok vagy falak?! © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |