Rejtett erő - A kritika elfogadása

A KRITIKA ELFOGADÁSA. 

A kritika elfogadásának képtelensége erősen jelen van jellembeli hibáink listáján és megjelenik a legtöbb Negyedik Lépés leltározáson is. Sokan felrobbanunk a dühtől és a nehezteléstől, amikor csak a legcsekélyebb célzást kapjuk arra, hogy nincs igazunk. 

„Ne kritizálj már!” – vágunk vissza. „Tudod, te sem vagy tökéletes!” Bár senki nem kérte tőlünk, hogy legyünk tökéletesek, és nem állította, hogy ő maga tökéletes lenne, mégis megbántott érzéseink arra késztetnek, hogy visszavágjunk. Mielőtt tudnánk róla, egy kis háborúban veszünk részt, amelynek nem lesz győztese.

Hogyan tudunk elbánni ezzel a kirobbanó érzéssel és elkerülni azt, hogy másoknak és magunknak boldogtalanságot okozzunk? Talán a legjobb módszer az, ha a kritikát inkább, mint a fejlődés eszközét látjuk, mint fegyvert vagy támadást. Bill W. egyszer azt az észrevételt tette, hogy az A.A. lassabban fejlődött volna, ha nem lettek volna ilyen erőteljes kritikusai. Szintén kifejezte elismerését saját kritikusai iránt, mondván, hogy néhányan türelmet tanítottak neki, míg mások, „értékes leckéket” nyújtottak neki. Mindannyiunk számára példamutató Bill W. józan és ésszerű reagálása a kritikára.

A KRITIKA EGY BELSŐ MUNKA. 

Az első dolog, amelyet észben kell tartani a kritikáról az, hogy mit csináljunk magunkkal. Amikor egy kritikus megjegyzés belénk szúrja a kést, akkor mi szúrjuk magunkba a kést. Talán ez meglepő, de igaz. Például, amikor azt mondják, hogy rossza az ízlésünk az öltözködésben, akkor vagy elfogadjuk, és azt gondoljuk, hogy tényleg rosszul öltözünk, vagy visszautasítjuk, mint hamis, lényegtelen, nem fontos vagy informálatlan kijelentést.

Ha nem értünk egyet, akkor nem fogunk megbántódni; amit mások mondanak, egyszerűen nem lesz igazuk (ahogy mi látjuk). Talán azon tűnődünk, hogy mi zajlik a fejünkben, ami egy ilyen megjegyzést váltott ki belőlünk. Talán még sajnáljuk is őket, amiért ilyen nagyot tévedtek. Sokféle módon reagálhatunk az ilyen fajta kijelentésekre.

Csak akkor válhatunk a fájdalom által sebezhetővé, ha a kritikát hitelesnek elfogadjuk. Akkor lelkünkre vesszük a szavakat és érezzük belül a csípést. A fájdalom akkor jön, amikor egy belső hang azt mondja: „Úgy szégyellem magam” vagy „Milyen kellemetlen, hogy ilyen buta voltam!” Ebben az esetben mi kritizáljuk magunkat.

Amikor kritizálnak, gyakran többet tudunk meg a kritizálóról, mint saját magunkról. Emlékszel még a pszichiáter és a serdülő fiú történetére? Az orvos egy kört rajzolt egy papírlapra és megkérdezte a fiút: „Ez mire emlékeztet?” „A szexre” – felelte a fiú. Az orvos utána egy négyzetet rajzolt és ugyanazt a kérdést tette fel. „A szexre” – ismételte a fiatalember. Az orvos aztán egy háromszöget rajzolt és ismét azt a választ kapta, hogy: ”A szexre.” „Úgy tűnik, hogy a szex jár a fejedben” – észlelete az orvos. „Nekem?” felelte a fiú. „Maga rajzol állandóan ilyen obszcén rajzokat!”

A lényeg az, hogy mielőtt felhúznánk magunkat, és mérgesek lennénk, figyelembe kell vennünk a forrást. Képzeljük csak el, amint egy telefonszerelő magyarázza a nővérnek, hogy milyen fajta altatót használjon a sebész egy műtéthez, vagy amint a nővér magyarázza a telefonszerelőnek, hogy miként helyezzen üzembe egy telefont. Bizonyosan őrültség lenne, ha bármelyikük is komolyan venne ilyen javaslatokat, vagy akár egy pillanatig is fájna a feje miatta.

Azonban nem válaszolhatunk mindig így: „Jogod van a saját véleményedhez és nekem is jogom, van az enyémhez”, mert talán megérdemeljük a kritikát, és az segíthet is, amint azt Bill W. kihangsúlyozta. Amint eltüntetjük az útból az egot – és ez az amiről beszéltünk – a kritikának nem kell olyan rossz vagy fájdalmas dolognak lennie. Valójában még igen hasznos is lehet. Hogyan? Először is egy friss pillantást vethetünk általa magunkra.

TÜKÖRKÉP. 

Még a leginkább önelemző ember is lehet vak néhány igazság iránt önmagáról. Több éves önelemzés kudarcot vallhat a nyilvánvaló dolgok felfedésében, ha van egy előítéletünk, vagy vak pontunk. Egy olyan ember, aki nem tudja a nyelvtant, természetesen mondhatja, hogy: „Azoknak, akik nem akarják, nem kell!” Ő nem kritizálná saját mondatát; az ő fülének helyesen hangzik. Egy ilyen pillanatban segít, ha egy barát finoman kijavítja. Ez különösen igaz akkor, ha azokban akar jó benyomást kelteni, akik tudják a nyelvtant!

A segítő kritika által meglátjuk, hogy előítéleteink hiányos információnk vagy önismeretünk miatt miként vakít el minket. Soha nem fogunk mindent megtudni magunkról; az emberi lények soha nem tudják. A kritika segít teljessé tenni minket.

Ez a Negyedik Ötödik Lépés motivációja. Megtanultuk, hogy az önismeret hiánya a józanság, önmegtartóztatás vagy józan ész fő akadálya. Bill azt írta, hogy azok vallanak kudarcot, akik „alkatuknál fogva képtelenek önmagukkal őszinték lenni.” Ugyanezt tanítja megszámolhatatlan A.A. – tag tapasztalata. „Addig nem fog működni a program, amíg nem vagy őszinte saját magaddal.” „Mielőtt kijózanodhattam volna, őszintévé kellett válnom.” „Fő az őszinteség.” Újra és újra halljuk ezeket és ezekhez hasonló szavakat.

Az ilyen tanács nem azért hangzik el, hogy bárkit is elijesszen vagy elbátortalanítson; ez inkább annak a gyakorlati bepillantása és pontos leírása, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki végig tudja csinálni a programot. Az őszinteség elérésének egyik biztos módja a Negyedik Lépés leltározása, és egy másik embernek beismerése mindenről, amit megtudtunk magunkról. Aki hallja Ötödik Lépésünket, tükörként szolgál – megmutatja, hogy igazából hogy nézünk ki; nemcsak azt, hogy milyennek szeretnénk látszani. Amikor pontosabb képet kapunk arról, hogy kik és mik vagyunk, akkor hatékonyabban használhatjuk tehetségeinket és ügyességünket, és elkerülhetjük néhány feltűnőbb hibánkat.

Amikor először kijózanodtunk, sokan nem értettük igazán, hogy miért cselekedtünk úgy. Úgy éreztük, hogy elménk és testünk tele van lelki és érzelmi „aknákkal”, amelyek bármikor felrobbanhatnak. Nem tudtuk, hogy mik azok, vagy hol vannak. Majdnem lehetetlen volt úgy élni, hogy mindennap tűnődtünk: Vajon mikor robbantunk fel egyet ismét? A program megáldott minket a leltár bölcsességével, és azzal, hogy valakivel megbeszélhetjük. Talán nem tudtunk minden „aknától” megszabadulni, de megtanulhatjuk, hogy hol vannak, és miként tudjuk azokat elkerülni vagy hatástalanítani.

Egy másik ember elvezethet néhány „aknához”. Az ő objektív szeme segíthet látni magunkat és mi is ugyanilyen segítőkészek, lehetünk mások számára.

Egymás számára tükrök vagyunk!

DUPLA ÉLŰ KARD. 

Amikor alávetjük magunkat vagy felajánljuk másoknak a kritikát, akkor észben kell tartanunk, hogy veszélyes eszközzel van dolgunk. „Tudom, hogy hányadán állsz velem!” – egy fiatal nő büszkén kijelentette, mert „csak őszinte” volt másokkal. Ez dicséretesnek hangzott, de igazából arra használta fel, hogy legyen egy ürügye arra, hogy bármit kimondhasson anélkül, hogy gondolt volna mások érzéseire. Megjegyzései nem voltak hasznosak, fájdalmasak voltak, és egy olyan belső fájdalomtartályból származtak, amelyet vagy nem vett észre, vagy nem volt hajlandó bevallani, hogy az létezett. Ez nem egy őszinte megjegyzés volt, hanem egy ellenséges támadás. Az ilyen megjegyzéseket olyannak kell tekinteni, amilyenek. Ha ilyen szavakat a lelkünkre veszünk, akkor azok vágni és rombolni fognak.

A mások megbántásának elkerülésének egyik módja az, ha érzéseinkről beszélünk, és nem a viselkedésünket ítéljük el. Óriási különbség van aközött, ha azt mondjuk: „Kellemetlenül érzem magam, amikor olyan sokat káromkodsz” vagy „Abba kell hagynod a szitkozódást; nem szép dolog.” Az első kijelentés lehet egy szike, amely egy jellembeli hibára derít fényt; a második is húsbavágó balta, amely valószínűleg csak ront a dolgokon. Amikor úgy beszélünk érzéseinkről, hogy nem próbálunk másban szégyenérzetet vagy bűntudatot kelteni, akkor hasznos kritikát nyújtunk. Más szóval: „Ne csináld mások leltárát!”

A kritika az érték felbecsülésének eszköze. A megítélés irányadó mértéke és a teljesítmény javítására is lehet használni. Az atléták az edzésen ki vannak téve a kritikának azért, hogy felfedezzék gyenge pontjaikat, és jobban teljesítsenek. Az írók alávetik munkájukat kritikusoknak azért, hogy lássák, mennyire teljesítették feladatukat. A golfozók meghallgatják barátaik tanácsait azt remélve, hogy ez által majd javítanak golf eredményeiken. Ez a kritika célja.

A gond akkor merül fel, amikor a kritikát úgy értelmezzük, mint értékeink csökkentését. Ha erőfeszítéseinket kritika éri, akkor hasznavehetetlenek vagyunk. Valaki kiemeli, hogy egy nyelvtani hibát követtem el, és én úgy reagálok: „Én soha semmit nem csinálok jól!” A kritikát, amely csak egy bizonyos erőfeszítés kiértékelésének eszköze volt, úgy vesszük, mint az Istenek ítéletét. „Ha nem szereted a mondatomat, akkor nem szeretsz engem, ezért hasznavehetetlen vagyok!” Ez egy kicsit sok feltevés egy kritikából.

Amikor azt jelezzük, hogy mit érzünk ahelyett, hogy mások lehetséges hibáit kiemelnénk, akkor elkerülhetjük azt, hogy megbántsuk őket. Szintén segítünk magunknak, ha elkerüljük, hogy teljes elítélésként tegyünk egy megjegyzést. Ha tudatában vagyunk annak a jelentőségének, amint mondunk, az egyensúlyban tartja a kritika kardját.

A MÉRŐRÚD. 

Minden kritika egy érték ítélést foglal magában. Egy olyan egyszerű kijelentésnek, mint az „Elkéstél!” csak akkor van értelme, ha mindketten tudjuk, hogy mit jelent a „pontosság.” Ha az egyik ember azt gondolja, hogy 22: 30-kor illik otthon lenni, míg a másik feltételezi, hogy éjjel 1 óra a megfelelő, akkor nem lehet megegyezés. A probléma abban rejlik, hogy megegyeznek a „pontosság” meghatározásában. A sok kritika bajos lehet, mert nem ugyanazt a mérőrudat használjuk. Például egy frusztrált anya felrobban, amikor meglátja fia szobáját. „Ez egy katasztrófa!” – kiáltja. Tudván, hogy anyja mindig mindent rendben akar látni, a dühös serdülő tiltakozik az igazságtalan kritika ellen. „Azt várod el, hogy tökéletes legyek!” Mind a ketten ugyanarról a szobáról beszélnek, de mindkettő másképp látja. Egy közös mérőrúd segítene.

Néhányan azt gondolják, hogy a kritikának elég sok köze van a tökéletességhez. Bármi, amely kevesebb a tökéletességnél, az tökéletlen, és az értelemszerűen rossz. Ha a kritikát a tökéletesség elérésének eszközeként használjuk, akkor a kritizált fél nem tehet mást, minthogy azt érzi, hogy elítélik, lebecsülik és lekicsinylik.

Valójában a kritikának kevés köze van a tökéletességhez; ez egy lehetetlen cél, ezért felesleges bárkitől is elvárni a tökéletességet. Semmit nem bizonyít, ha bármit is a tökéletességhez viszonyítunk. Sokkal hasznosabbak a kritikus megjegyzések, ha azokat egy reálisabb mérőrúddal tesszük.

A kritika egy pozitív és termékeny módja, a történetek mesélése tapasztalatainkból. „Hát, amikor én egy olyan helyzetben voltam, akkor ez történt velem.” Bill W. nagyon hatékonyan használta ezt a módszert. Ez az „előmozdítás helyett vonzás” hagyományát támogatja. Ha megmutatjuk másoknak tapasztalataink előnyeit, akkor olyan döntést hozhatnak, amely nekik hasznukra válhat. Így nem fogják magukat kényszerítve, lebecsülve és elítélve érezni.

A SZERETET NAGYSÁGA. 

A kritika legnagyobb problémája – akár kapjuk, akár adjuk – valószínűleg a személyes ego problémája. Tudjuk, hogy mi a legjobb számunkra és mások számára személyes kritériumok és előnyben részesítés alapján. Amikor eldöntjük, hogy valakinek meg kell változtatnia frizuráját, akkor talán erősen hisszük, hogy ez az ő érdekében a legjobb; de ez igazán személyes vélemény kérdése. Talán kritikának és elítélésnek érzelmezi szavainkat ahelyett, hogy segítő célzásnak venné. Talán saját véleményével reagál, amelyről úgy érzi, hogy legalább annyira jó, mint a miénk. Ettől a ponttól kezdve nincs remény a fejlődésre. A végén oda jutunk, hogy arról vitatkozunk, ki a legokosabb, kinek van a legjobb ízlése, vagy a legmeggyőzőbb élménye. Az eredmény méreg lesz, megbántott érzések és valószínűleg egy megszakadt kapcsolat.

Hogyan kerüljük el ezt? Az én tapasztalatomban a leghasznosabb szabály a szeretet nagysága. Amikor beszélek, azt szeretettel teszem. Úgy beszélek, mint egy barát. Úgy beszélek, mint aki tudatában van legjobb tulajdonságaidnak. Mert ez jelenti a szeretetet – látni a végtelen értéket és mások értékét.

A szeretet nem egy szentimentális érzelem üdvözlő kártyája; a szeretet egy látóképesség, amely meglátja a szépséget ott, ahol mások nem látják és felismeri azt az értéket, amelyet mások nem vesznek észre. Talán észreveszünk egy párt, akik furcsán nem illenek össze, és azt kérdezzük: „Mi az ördögöt látnak egymásban?” A tény az. Hogy ők igenis látnak egymásban értéket, és ez a szeretet jelentése. Van ott érték és jóság, amelyet megcsodálunk, élvezünk, és bátorítani akarunk.

Mindannyian kaptunk már szeretetet, ha megtaláltuk a programhoz vezető utunkat. Lehetett a problémánk az alkohol vagy más drogok, túlzott evés, hazárdjáték vagy elvadult érzelmek, annak tudatától kínlódtunk, hogy hibásak és hasznavehetetlenek voltunk. Azt mondták nekünk, hogy nagy lehetőségek előtt állunk, de mi nem tudtunk eleget tenni azoknak a lehetőségeknek. Rosszabbul éreztük magunkat, mert tudtuk, hogy saját eszményeinktől is milyen messze állunk.

Aztán olyan emberekkel találkoztunk, akik ugyanazokkal a problémákkal küszködtek – és ők megoldották azokat. Magasabb Hatalmunk segítségével elkezdtünk rügyezni és fejlődni; és ezeknek a barátainknak buzdításával problémáink csökkentek és a remény többé nem tűnt elérhetetlennek. A szeretet gyógyítása történt velünk. Az emberek olyan jó dolgokat láttak bennünk, amelyeket mi nem láttunk; bizalmukat élveztük, amely magunkban nem volt meg.

A kritika csak akkor hiteles, ha a szeretet éles látásából születik. Azok, akik azért kritizálnak minket, hogy segítsenek abban, hogy őszintébbek lehessünk magunkhoz, szeretettel beszélnek. Akik azért kritizálnak, hogy megmutathassák, mennyivel jobbak vagy okosabbak, vagy mennyivel jobban élik életüket, mint mi, azok nem igazi kritikusok. A mi kárunkra próbálják jobban érezni magukat, és nekünk nem kell odafigyelnünk vagy elfogadnunk szavaikat.

Ugyanúgy a tőlünk származó kritikának is ugyanazt a másokban való jóság meglátását kell tartalmaznia. Ha nem látunk valakiben értéket, akkor nincs jogunk kritizálni. Igazán vakok vagyunk és véleményünk értéktelen.

ISTEN GYERMEKEI. 

Mindannyian Isten gyermekei vagyunk és mindannyian végtelenül értékesek vagyunk. Amikor másokkal foglalkozunk, feladatunk az, hogy a rejtett kincset keressük. És minél többet látunk másokban, annál több kincset fognak mások felfedni bennünk. A kritika nem lesz többé énünk brutális csapása; inkább a kincskeresés kalandja lesz.

Természetesen a kritika lehet még fájdalmas. A fejlődés mind az. Megalázó, amikor kiemelik hibáinkat és elégtelenségeinket, mindannyian jobban szeretjük a bókokat a vádaknál. Másfelől a legnagyobb segítség, amelyet kaphatunk az, amikor egy kis igazsággal szembesítenek minket, magunkról. Amikor kritizálnak minket, a legbölcsebb dolog, ha keressük benne az igazságot. A Tizedik Lépésben Bill által javasolt gyors „azonnali leltár” érvényesítheti a kritikát és megmutathatja, hogy ez a fejlődés helye, vagy arra lehetőség, hogy megmutatjuk igazi énünket másoknak. Egy látogatás jótállónknál vagy egy beszélgetés barátainkkal egy gyűlésen, segíthet tisztábban látni, hogy hol rejlik a bölcsesség.

Az őszinte kritika azt sugallja, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk és mindannyian értékesek vagyunk; ez a szeretet tiszta szemű látása. Egy pillantást nyújt arról, amik vagyunk és amik lehetünk. Ezzel a látással meggyógyulunk és megkapjuk a fejlődés lehetőségét. Ha ezt észben tudjuk tartani, akkor soha nem kell félnünk a kritikától. Valójában hálásak lehetünk ajándékának!