Várakozás

Húszas éveinek közepe felé járt. Volt jó munkahelye, szabad volt, fiatal, jóképű és egészséges. Látszólag minden nagy rendben volt körülötte. Azaz majdnem minden. Egy kicsi hibája azért neki is akadt: nem tudott várni. Amit akart, azt azonnal meg akarta kapni...
 

Ezúttal is így volt. Egy verőfényes tavaszi napon Kedvese után sóhajtozott. Nem látta a napot a kék égbolton, nem vette észre a virágokat a fán, és nem hallotta a madarak vidám csiripelését, hanem csak morgott és mormogott. Mindenre és mindenkire neheztelt, mert nem láthatta azonnal Kedvesét.
Hirtelen egy kis szürke gnómszerű lény állt előtte és minden bevezető nélkül azt mondta neki: „Tudom, hogy mi a bajod és hogy hol szorít a cipő. Vedd ezt a gombot és varrd a zakódra. Valahányszor valamire vagy valakire vársz és az idő szerinted ólomlábakon jár, csak fordítsd el jobbra a gombot. Akkor majd átugrod a holtidőt, és ott leszel, ahova eljutni szeretnél.”

Még jóformán be sem fejezte mondandóját, azonnal el is tűnt. A fiatalember azt hihette volna, hogy csupán álom volt az egész, ha a kezében nem lapult volna ott egy érdekes, különleges gomb. Mivel a szürke emberke a szívéből beszélt, nem gondolkodott hát sokat, hanem azonnal ki is próbálta a gomb varázserejét. Egyet fordított rajta, és lám, azonnal ott állt előtte a mosolygó Kedves.

„Jaj, de jó”, - gondolta fiatalemberünk, „de még jobb lenne, ha már meg is esküdtünk volna.” Megforgatta hát a gombot. Egy szempillantás alatt lakodalmas közönség kellős közepén találta magát, pompás ételek előtt, vidám zene fűtötte a hangulatot, mellette a Kedves mosolygott. Szeméből fiatalemberünk azt olvasta ki: „Milyen jó lenne, ha már egyedül lennénk...” Titokban ismét megforgatta hát a gombot, és úgy is lett: kettesben voltak egy luxushotelben...

Még jóformán nem is tudtak egymásnak örvendeni, ő Kedvesének máris terveiről beszélt. „Ha majd új házunk készen lesz...” – közben megforgatta a gombot a zakóján, mire nyár lett, s ők egy üres házban üldögéltek, „gyermekeink lesznek...” – titokban ismét forgatott egyet a varázsgombon, mire térdén két gyermek hintázott, s míg felesége a takarítással volt elfoglalva, ő az ablakon fiatal szőlőskertjében gyönyörködött... „Milyen kár, hogy nincs még termés a venyigéken!” – sóhajtott, és újfent fordított egyet a gombon... Az idő pedig engedelmesen ugrott egy pár esztendőt...

Nap, mint nap újabb és újabb gondolatok jutottak eszébe, amelyek aztán – egy gombnyomásra – mind valósággá váltak... Addig forgatta egyre a varázsgombot, míg észre sem vette, hogy egy hónap alatt hosszú éveket öregedett... Mire észbe kapott, már késő volt: a halottas ágyon találta magát.

Szomorúan nézett vissza elmúlt életére és azt kellett kétségbeesetten megállapítania, hogy rosszul gazdálkodott az idővel. Mert miközben kiiktatta belőle a várakozást, épp a legfontosabb összetevőjétől fosztotta meg azt. A várakozás ugyanis a beteljesült élet fűszere.

„Istenem”, - gondolta magában, „mit nem adnék azért, hogy az elveszített időt csak kissé is visszahozhatnám!” Noha nem hitt benne, azért mégis megpróbálta: óvatosan fordított egyet – balra - a varázsgombon. Még egyet és utoljára... Testén egy erős rántást érzett – mire felébredt.

Ugyanaz alatt a virágzó fa alatt találta magát, ahol évekkel azelőtt a Kedvesre várt.
Most azonban egyszer s mindenkorra megtanulta a várakozás értékét. Minden idegességet és türelmetlenséget egycsapásra lefújtak róla. Tág tüdővel szívta magába a virágok illatát, szeme nem kapott eleget az ég szép kékjéből, szíve pedig dalra gyulladt a madarak vidám csiripelésére. És örvendett annak, hogy van kire várnia!