A gyógyulásról szólva, sokat beszélgetünk az új viselkedésmódokról, a kapcsolatainkban: hagyjuk, hogy mások önmaguk lehessenek anélkül, hogy erre túlzottan reagálnánk, és saját erőnk birtokában óvjuk magunkat. Beszélünk arról, hogy engedjük el a mások fölötti uralom igényét, összpontosítsunk saját felelősségeinkre, és ne tegyük áldozattá magunkat azzal, hogy a másikra koncentrálunk, s közben elhanyagoljuk magunkat. Beszéljünk arról, hogy egészséges határokat akarunk kijelölni. Beszéljünk róla nyíltan, és vállaljuk felelősséggel.
Ezek a viselkedési módok biztosan segítenek abban, hogyan bánjunk azokkal, akikkel valamilyen függőségi viszonyban vagyunk, de mégsem csak arra valók, hogy rosszul működő kapcsolatokban alkalmazzuk őket. Ezek a viselkedési módok, a mi új viselkedési módjaink minden kapcsolatunkban.
Segítenek azokban, amelyek feszültségekkel terhesek. Az egészségesekben pedig segítenek átvészelni az elkerülhetetlen feszült periódusokat. Tulajdonképpen minden kapcsolatunk minőségén javíthatnak.
A gyógyulás az önmagunkról való gondoskodás elsajátítása.
Ma nem felejtem el, hogy új viselkedésmódjaimat minden kapcsolatomban alkalmazzam – barátaim és munkatársaim esetében éppúgy, mint szerelmi kapcsolataimban. Keményen megdolgozom azért, hogy megóvjam magam a problémás kapcsolatokban, megkeressem, melyik új készségem alkalmazása a legjobb megoldás. Azon is gondolkodom, hogy egészséges kapcsolataim mivel gazdagíthatók.
"A gyógyulásról szólva, sokat beszélgetünk az új viselkedésmódokról, a kapcsolatainkban: hagyjuk, hogy mások önmaguk lehessenek anélkül, hogy erre túlzottan reagálnánk, és saját erőnk birtokában óvjuk magunkat."
Számomra a túlzottan a kulcs szó ebben a mondatban.
A túlzott maximálisan az én akaratomat jelenti, azt, hogy a másik embernek még picike mozgásteret sem engedek. Így működtem a gyerekeimmel, amikor még kicsik voltak.
Mert én vagyok az anyjuk és én tudom mi a jó nekik - ebben hittem, ezt vallottam.
Ilyen otthonban nőttem fel és ahogy nekem apu levágta a szárnyaimat, én is lenyestem a gyerekeimét. Mást nem tudtam átadni, mint azt a mintát, amiben nekem is részem volt, amit megismertem, a függő gondolkodással együtt.
Ilyenkor hálásan megköszönöm a függéseimet, hiszen ezek nélkül talán sosem ismerhetném a 12 Lépéses Programot, amelynek ajánlásait követve felismerhetem és beismerhetem a tévedéseimet, túlzásaimat.
A fiammal teljesen egyetértünk, megbeszéljük a dolgokat, úgy érzem Ő tényleg két lábbal a földön áll. Természetesen nem angyal, csak már érti a szavam, belátóbb, elfogadóbb... Vele sokkal könnyebb, mint a lányommal. A lányommal kemény csatákat vívunk, többször megígértem magamnak és neki is az elmúlt egy hónap során, hogy inkább nem szólok hozzá, csakis a nyugalmam érdekében, DE! nem lehet egy családban némán közlekedni, nem szólni a másikhoz... nekem legalábbis nem sikerült eddig és kezdem belátni, nem is fog...
Még nem tudtam a visszaköltözése óta kialakítani vele kapcsolatban az új viselkedésmódomat. A határaimat kő keményen tartom, ebből nem engedek, nekem nagyon fontosak. Úgy gondolom, több idő elteltével csak összerázódunk, amennyiben még sem, majd ott és akkor gondolkodni fogok a megoldáson. Addig meg igyekszem és nagyon, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon...
Számomra a túlzottan a kulcs szó ebben a mondatban.
A túlzott maximálisan az én akaratomat jelenti, azt, hogy a másik embernek még picike mozgásteret sem engedek. Így működtem a gyerekeimmel, amikor még kicsik voltak.
Mert én vagyok az anyjuk és én tudom mi a jó nekik - ebben hittem, ezt vallottam.
Ilyen otthonban nőttem fel és ahogy nekem apu levágta a szárnyaimat, én is lenyestem a gyerekeimét. Mást nem tudtam átadni, mint azt a mintát, amiben nekem is részem volt, amit megismertem, a függő gondolkodással együtt.
Ilyenkor hálásan megköszönöm a függéseimet, hiszen ezek nélkül talán sosem ismerhetném a 12 Lépéses Programot, amelynek ajánlásait követve felismerhetem és beismerhetem a tévedéseimet, túlzásaimat.
A fiammal teljesen egyetértünk, megbeszéljük a dolgokat, úgy érzem Ő tényleg két lábbal a földön áll. Természetesen nem angyal, csak már érti a szavam, belátóbb, elfogadóbb... Vele sokkal könnyebb, mint a lányommal. A lányommal kemény csatákat vívunk, többször megígértem magamnak és neki is az elmúlt egy hónap során, hogy inkább nem szólok hozzá, csakis a nyugalmam érdekében, DE! nem lehet egy családban némán közlekedni, nem szólni a másikhoz... nekem legalábbis nem sikerült eddig és kezdem belátni, nem is fog...
Még nem tudtam a visszaköltözése óta kialakítani vele kapcsolatban az új viselkedésmódomat. A határaimat kő keményen tartom, ebből nem engedek, nekem nagyon fontosak. Úgy gondolom, több idő elteltével csak összerázódunk, amennyiben még sem, majd ott és akkor gondolkodni fogok a megoldáson. Addig meg igyekszem és nagyon, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon...
Megjegyzés küldése