„Megtanultam, hogy minél nagyobb sebezhetőséget engedélyezek magamnak, annál jobban óvhatom azt, aki vagyok.”
(Név nélkül)
Sokan érezhetjük úgy, hogy csak erős, bizakodó oldalunkat mutathatjuk mások előtt. Azt hisszük, hogy a világ felé mutatott arcunknak mindig udvariasnak, tökéletesnek, higgadtnak, erősnek és ellenőrzöttnek kell lennie.
Biztos jó, és gyakran megfelelő, ha kézben tartjuk magunkat, ha nyugodtak és erősek vagyunk, mégis mindnyájunknak van egy másik oldala – az a részünk, amelyik elesett, könnyen megijed, kételkedik, és időnként dühbe gurul; amelyiknek szüksége van törődésre, szeretetre, és amelyiket mindig biztosítani kell arról, hogy a dolgok jól fognak alakulni. Ha ezeknek hangot adunk, sebezhetőek leszünk és persze kevésbé tökéletesek, de ezt az oldalunkat is el kell fogadnunk.
Ha megengedjük magunknak, hogy sebezhetőek legyünk, ez tartós kapcsolatokhoz segít hozzá. Sebezhetőségünknek másokkal való megosztása révén közelebb érezzük magunkat az emberekhez, és ez kölcsönös. Jobban szerethetjük, és könnyebben elfogadhatjuk magunkat. Gyógyító erővé válhatunk mások számára, s ez által is teljesebbek leszünk.
Ma megengedem magamnak, hogy másokkal szemben sebezhető legyek, amikor úgy érzem, megfelelő és biztonságos.
A sebezhetőséggel kapcsolatban eszembe jutott kedvenc szlogenem:"Gyengeségem az erősségem."
Amikor belátó/belátóbb lettem, egy idő után már meg merem mutatni a sebezhetőségemet. Legelőször ezt a 12 Lépéses Csoportok gyűlésein tettem. Ott szereztem gyakorlatot ahhoz, hogy meg merjem mutatni azt, aki valójában vagyok. Megmutattam és sokat beszéltem is a félelmeimről, szorongásaimról, a dacról, bűntudataimról és a szégyeneimről. Megértettem azt, hogy csakis az őszinte beszéd által tudom elkoptatni magamból ezeket, az évek alatt összegyűlt és már, már felemésztő érzéseket. Minden gyűlésen eleinte megküzdöttem ezzel, még sem nyomtam el magamban, beszéltem róluk. Aztán kicsit kijjebb merészkedtem, beszéltem a szponzoromnak is. Neki viszont már olyan tetteimről és azokat kísérő érzéseimről, amit a nagyközönség elé nem akartam kivinni.
(azt mondják a 12 Lépéses gyűléseken, hogy képzelj el egy A4-es lapot, ezen található az összes tetted, érzésed, szégyened, bűntudatod, félelmed, melynek körülbelül 50%-át osztod meg gyűléseken, aztán még 30%-ot a szponzoroddal és 20%-ot megtartasz magadnak... nekem ez a 20% is nagyon veszélyesnek tűnt, ezért körülbelül 70%-80%-ot osztottam meg gyűléseken, a fennmaradót elmondtam a szponzoromnak.)
Sebezhetőségemet vállalom az ex férjemmel kapcsolatban is. Elmondom adott helyzetben és eseménynél, hogy mi bánt, mi az ami fáj, és mi az ami nem tetszett. Észrevettem sok évvel ezelőtt, ettől lettem erősebb, ettől lett tartásom és önbizalmam is. És nem utolsósorban az önmegismerés útján is sokat segített.
Eleinte nagyon furcsa volt, mert itthon nem hallottam olyasmit gyerekkoromban a szüleimtől, hogy megbeszélték volna a félelmeiket, fájdalmukat, bánatukat, esetleges szégyenüket, hibáikat. Abban a családban ahol én felnőttem, ezek az érzések mind szégyenteljesek voltak, a gyengeség jelei. Lenézték őket.
Eleinte bizonyos külső, nem Programbeli beszélgetések kapcsán, még azt is furcsa volt kimondanom, hogy "én ezzel a dologgal kapcsolatban ezt érzem...". Aztán egy idő után megszoktam. Rájöttem, senki sem nevet ki miatta és közben figyeltem a normikat (ők azok az emberek, akik nem függők) és felfedeztem, hogy nekik teljesen természetes a beszélgetésekbe beleszőni az érzéseiket.
Szeretem ezeket a szavakat használni, "én úgy gondolom", "úgy érzem". Ezek a szavak ahhoz is hozzásegítenek, hogy ne feledkezzek meg saját magamról, a saját gondolataimról és érzéseimről. Régebben úgy fogalmaztam, "az ember/emberek", szinte sosem úgy, hogy "én így gondolom". Folyton általánosítottam, ami valahol illúzió is volt, hiszen honnan tudhatnám én azt, hogy egyes helyzetekben az "emberek", miképpen gondolkodnak, mit is érezhetnek? Csakis abban lehetek biztos, hogy én mit érzek, mit gondolok.
Amikor belátó/belátóbb lettem, egy idő után már meg merem mutatni a sebezhetőségemet. Legelőször ezt a 12 Lépéses Csoportok gyűlésein tettem. Ott szereztem gyakorlatot ahhoz, hogy meg merjem mutatni azt, aki valójában vagyok. Megmutattam és sokat beszéltem is a félelmeimről, szorongásaimról, a dacról, bűntudataimról és a szégyeneimről. Megértettem azt, hogy csakis az őszinte beszéd által tudom elkoptatni magamból ezeket, az évek alatt összegyűlt és már, már felemésztő érzéseket. Minden gyűlésen eleinte megküzdöttem ezzel, még sem nyomtam el magamban, beszéltem róluk. Aztán kicsit kijjebb merészkedtem, beszéltem a szponzoromnak is. Neki viszont már olyan tetteimről és azokat kísérő érzéseimről, amit a nagyközönség elé nem akartam kivinni.
(azt mondják a 12 Lépéses gyűléseken, hogy képzelj el egy A4-es lapot, ezen található az összes tetted, érzésed, szégyened, bűntudatod, félelmed, melynek körülbelül 50%-át osztod meg gyűléseken, aztán még 30%-ot a szponzoroddal és 20%-ot megtartasz magadnak... nekem ez a 20% is nagyon veszélyesnek tűnt, ezért körülbelül 70%-80%-ot osztottam meg gyűléseken, a fennmaradót elmondtam a szponzoromnak.)
Sebezhetőségemet vállalom az ex férjemmel kapcsolatban is. Elmondom adott helyzetben és eseménynél, hogy mi bánt, mi az ami fáj, és mi az ami nem tetszett. Észrevettem sok évvel ezelőtt, ettől lettem erősebb, ettől lett tartásom és önbizalmam is. És nem utolsósorban az önmegismerés útján is sokat segített.
Eleinte nagyon furcsa volt, mert itthon nem hallottam olyasmit gyerekkoromban a szüleimtől, hogy megbeszélték volna a félelmeiket, fájdalmukat, bánatukat, esetleges szégyenüket, hibáikat. Abban a családban ahol én felnőttem, ezek az érzések mind szégyenteljesek voltak, a gyengeség jelei. Lenézték őket.
Eleinte bizonyos külső, nem Programbeli beszélgetések kapcsán, még azt is furcsa volt kimondanom, hogy "én ezzel a dologgal kapcsolatban ezt érzem...". Aztán egy idő után megszoktam. Rájöttem, senki sem nevet ki miatta és közben figyeltem a normikat (ők azok az emberek, akik nem függők) és felfedeztem, hogy nekik teljesen természetes a beszélgetésekbe beleszőni az érzéseiket.
Szeretem ezeket a szavakat használni, "én úgy gondolom", "úgy érzem". Ezek a szavak ahhoz is hozzásegítenek, hogy ne feledkezzek meg saját magamról, a saját gondolataimról és érzéseimről. Régebben úgy fogalmaztam, "az ember/emberek", szinte sosem úgy, hogy "én így gondolom". Folyton általánosítottam, ami valahol illúzió is volt, hiszen honnan tudhatnám én azt, hogy egyes helyzetekben az "emberek", miképpen gondolkodnak, mit is érezhetnek? Csakis abban lehetek biztos, hogy én mit érzek, mit gondolok.
Megjegyzés küldése