Az önmagunkért való felelősségvállalás része az is, hogy vállaljuk azt, amire vágyunk, és amire szükségünk van, s tudjuk, hogy helyesen tesszük.
Valóságos művészet megtanulnunk figyelni és ráhangolódni magunkra. Ezt sokat kell gyakorolni. Bevethetjük azt a már meglévő képességünket, hogy kitaláljuk, mit szeretnének mások, s ezt alkalmazhatjuk magunkra is.
Mit szeretnénk, és mire van szükségünk? Kitaláljuk-e, mitől éreznénk jobban magunkat? Mit árulnak el erről az érzéseink? Mit mond a testünk? Az elménk? Az intuíciónk?
Kérdezzük még és figyeljük a választ – biztos meg fogjuk hallani.
Bölcsebbek vagyunk, mint hinnénk, és bízhatunk magunkban.
Fontos, hogy mit szeretnénk, hogy mire van szükségünk. Helyes, ha megtanuljuk, hogyan vehetjük ki a részünket vágyaink és szükségleteink kielégítéséből.
Ma odafigyelek arra, mit szeretnék, és mire van szükségem. Nem megyek el vakon a vágyaim mellett.
"Valóságos művészet megtanulnunk figyelni és ráhangolódni magunkra."
A saját magamra való figyelést, ráhangolódást érdekes módon a félelem beismerése segítette. Nem volt elég beazonosítanom a félelmemet, be is kellett ismernem ahhoz, hogy a magamhoz vezető ajtót ki tudjam nyitni. Szükséges volt beismernem magamnak, Istennek és egy másik személynek egyaránt, ugyanis ezt az érzést titkoltam, szégyelltem a legjobban. Betegségemből eredően és a szülői házban tanultak alapján úgy gondoltam és hittem is abban, aki fél, gyenge ember és én semmilyen körülmények között sem akartam lelepleződni.
Aztán a második érzés, ami segítette az önmagamhoz vezető ajtó szélesebbre tárását, az önsajnálat volt. Ezzel az érzéssel is ugyanúgy jártam el, mint a félelemmel, beismertem saját magamnak, Istennek és egy másik embernek. A másik ember az elején az AA gyűlésen ülő Társaim voltak. Hányszor, de hányszor tettem fel az első hónapokban a kezemet gyűlésen, hogy elmondjam mennyire félek és mivel a szembesítést nem tűri, azonnal elmúlt. Aztán persze újból visszavettem, DE! legalább már egy pillanatig nem féltem.
Szép lassan az összes érzésemet a nevükön tudtam nevezni és megtapasztaltam ezek segítségével, hogy mik is az én vágyaim. Először úgy gondoltam majd mások kitalálják őket és kielégítik, aztán rájöttem, szóból ért az ember, senkitől sem várhatom azt el, hogy az én vágyaimat csak úgy kitalálja, mivel senki sem gondolatolvasó. Ez nem ment ennyire könnyen, mivel itthon apu arra tanított, mondjuk akkor leginkább, amikor csalódást okoztam neki, hogy gondolkodjak a másik ember fejével. Próbálkoztam is ezzel jó sokáig, aztán az AA-ban azt is megtanultam, a saját magammal való barátkozás, ismerkedés alatt, hogy a másik ember feje az ő nyakán van és nem az enyémen. Tehát, csakis a sajátoméval vagyok képes gondolkodni. (tudom erről írtam már, most mégis kikivánkozott belőlem)
Nehezen adtam hangot az én vágyaimnak eleinte, mivel féltem attól, hogy akkor leönzőznek, mert egyáltalán vannak vágyaim, aztán mégis nekiveselkedtem és láss csodát, semmi ilyesmi nem történt.
Valahogy a szűk családom tagjai mintha még a mai napon sem akarnák meghallani az én vágyaimat. Magam sem értem miért van ez így, egyedül a fiammal beszélünk egy nyelvet, a lányom és az exem nem érti a szavam. Ebből olykor adódnak konfliktusok - írtam is ezekről már többször - mégsem fogom feladni, mert nekem fontosak a saját szükségleteim és vágyaim.
A saját magamra való figyelést, ráhangolódást érdekes módon a félelem beismerése segítette. Nem volt elég beazonosítanom a félelmemet, be is kellett ismernem ahhoz, hogy a magamhoz vezető ajtót ki tudjam nyitni. Szükséges volt beismernem magamnak, Istennek és egy másik személynek egyaránt, ugyanis ezt az érzést titkoltam, szégyelltem a legjobban. Betegségemből eredően és a szülői házban tanultak alapján úgy gondoltam és hittem is abban, aki fél, gyenge ember és én semmilyen körülmények között sem akartam lelepleződni.
Aztán a második érzés, ami segítette az önmagamhoz vezető ajtó szélesebbre tárását, az önsajnálat volt. Ezzel az érzéssel is ugyanúgy jártam el, mint a félelemmel, beismertem saját magamnak, Istennek és egy másik embernek. A másik ember az elején az AA gyűlésen ülő Társaim voltak. Hányszor, de hányszor tettem fel az első hónapokban a kezemet gyűlésen, hogy elmondjam mennyire félek és mivel a szembesítést nem tűri, azonnal elmúlt. Aztán persze újból visszavettem, DE! legalább már egy pillanatig nem féltem.
Szép lassan az összes érzésemet a nevükön tudtam nevezni és megtapasztaltam ezek segítségével, hogy mik is az én vágyaim. Először úgy gondoltam majd mások kitalálják őket és kielégítik, aztán rájöttem, szóból ért az ember, senkitől sem várhatom azt el, hogy az én vágyaimat csak úgy kitalálja, mivel senki sem gondolatolvasó. Ez nem ment ennyire könnyen, mivel itthon apu arra tanított, mondjuk akkor leginkább, amikor csalódást okoztam neki, hogy gondolkodjak a másik ember fejével. Próbálkoztam is ezzel jó sokáig, aztán az AA-ban azt is megtanultam, a saját magammal való barátkozás, ismerkedés alatt, hogy a másik ember feje az ő nyakán van és nem az enyémen. Tehát, csakis a sajátoméval vagyok képes gondolkodni. (tudom erről írtam már, most mégis kikivánkozott belőlem)
Nehezen adtam hangot az én vágyaimnak eleinte, mivel féltem attól, hogy akkor leönzőznek, mert egyáltalán vannak vágyaim, aztán mégis nekiveselkedtem és láss csodát, semmi ilyesmi nem történt.
Valahogy a szűk családom tagjai mintha még a mai napon sem akarnák meghallani az én vágyaimat. Magam sem értem miért van ez így, egyedül a fiammal beszélünk egy nyelvet, a lányom és az exem nem érti a szavam. Ebből olykor adódnak konfliktusok - írtam is ezekről már többször - mégsem fogom feladni, mert nekem fontosak a saját szükségleteim és vágyaim.
Megjegyzés küldése