A neheztelés olyan akadály, amely meggátolja, hogy magunkat és másokat szeressünk. Nem a másikat büntetjük vele, hanem magunkat. A neheztelésünk nem hagyja, hogy jól érezzük magunkat, és élvezzük az életet, hogy harmóniában éljünk a világgal. Megannyi megkeményedett dühgombóc szorítja a torkunkat. A megbocsátás és az elengedés fellazítja és szétoszlatja őket.
Ha elengedjük a neheztelést, ez nem jelenti azt, hogy megengedjük a másiknak, nyugodtan tegyen velünk bármit. Azt jelenti, hogy elfogadjuk, ami a múltban történt, és kijelöljük a határokat a jövőre nézve.
Lássuk meg a jót a másikban, vagy azt a jót, ami végül abból sült ki, amiért neheztelünk rá.
Aztán pihentessük az egészet.
Segít, ha imádkozunk azért, akire neheztelünk. Segít, ha megkérjük Istent, hogy vegye el tőlünk a neheztelést. Van-e jobb módja annak, hogy nekivágjunk az újesztendőnek, mint az, hogy letöröljük a múlt palatábláját, és neheztelés nélkül kezdünk hozzá ehhez az évhez?
Felsőbb Erőm, kérlek, hozd felszínre a bennem megbúvó nehezteléseket, és segíts elhatároznom magam az elengedésükre. Azután abban segíts, hogy meg is tegyem.
A régi életemben a neheztelés szó, mint olyan, nem létezett. Volt harag, düh és ezekkel azt hiszem ki is merült a dolog.
Az AA-ban ülve, figyelmesen hallgatva a Társaimat és történeteiket, érzéseiket, tapasztalataikat magamra szabva tudatosodtak bennem az érzéseim megfogalmazása, az érzéseim árnyalatainak beazonosítása és nevükön nevezése.
A nehezteléssel kapcsolatban, felismertem, hogy saját magamra nehezteltem a legjobban és legtovább. Először amiatt, mert a függőségeim aktív idejében olyan sok embernek, - magamat is bele értve - okoztam fájdalmat, bánatot, csalódást. Mégis sokkal könnyebb - még a mai napon is ezt tapasztalom - másoknak megbocsátanom adott helyzetben és eseménynél, mint saját magamnak.
Felismertem, ez nem más, mint az ego műve, a hamis büszkeségé.
Az egot oldja az alázat, elfogadás, elengedés. Amikor alázattal élem meg a jelenemet és elfogadom azt, hogy ember vagyok és mint olyan, nem tökéletes, olyankor könnyebb. Amikor ezt elfelejtem - és bizony hajlamos vagyok erre - akkor megfeszülök, ÉN akarok és az életemet az ego irányítja. Tehát, amikor sokáig neheztelek magamra, egy idő után ráeszmélek erre és visszamegyek a kályhához, az alázathoz, a beismeréshez, elfogadáshoz, elengedéshez. Igen, ebben a sorrendben és ekkor és csakis ekkor vagyok képes már nem neheztelni az éppen elkövetett hibámért, hanem beismerem és elfogadom és igyekszem, hogy a jövőben ennek a jellembéli fogyatékosságomnak a kijavítására nagyobb hangsúlyt fektessek.
A régi életemben a neheztelés szó, mint olyan, nem létezett. Volt harag, düh és ezekkel azt hiszem ki is merült a dolog.
Az AA-ban ülve, figyelmesen hallgatva a Társaimat és történeteiket, érzéseiket, tapasztalataikat magamra szabva tudatosodtak bennem az érzéseim megfogalmazása, az érzéseim árnyalatainak beazonosítása és nevükön nevezése.
A nehezteléssel kapcsolatban, felismertem, hogy saját magamra nehezteltem a legjobban és legtovább. Először amiatt, mert a függőségeim aktív idejében olyan sok embernek, - magamat is bele értve - okoztam fájdalmat, bánatot, csalódást. Mégis sokkal könnyebb - még a mai napon is ezt tapasztalom - másoknak megbocsátanom adott helyzetben és eseménynél, mint saját magamnak.
Felismertem, ez nem más, mint az ego műve, a hamis büszkeségé.
Az egot oldja az alázat, elfogadás, elengedés. Amikor alázattal élem meg a jelenemet és elfogadom azt, hogy ember vagyok és mint olyan, nem tökéletes, olyankor könnyebb. Amikor ezt elfelejtem - és bizony hajlamos vagyok erre - akkor megfeszülök, ÉN akarok és az életemet az ego irányítja. Tehát, amikor sokáig neheztelek magamra, egy idő után ráeszmélek erre és visszamegyek a kályhához, az alázathoz, a beismeréshez, elfogadáshoz, elengedéshez. Igen, ebben a sorrendben és ekkor és csakis ekkor vagyok képes már nem neheztelni az éppen elkövetett hibámért, hanem beismerem és elfogadom és igyekszem, hogy a jövőben ennek a jellembéli fogyatékosságomnak a kijavítására nagyobb hangsúlyt fektessek.
Megjegyzés küldése