A sértődöttség vagy a harag olyasmi, amivel nagyon nehéz szembenézni. Hiszen amikor felfedezzük magunkban, sebezhetőnek, rémültnek és gyengének hihetjük magunkat. Ráadásul ezek az érzelmek más, hasonló emlékeket aktivizálhatnak bennünk, s ettől újraéljük korábbi erőtlenségünket.
Előfordul, hogy úgy próbáljuk kézbe venni a dolgokat, hogy megbüntetjük a körülöttünk lévőket, akár őket okoljuk ezekért
Az érzésekért, akár ártatlan kívülállók. Megpróbáljuk „kiegyenlíteni a számlát”, vagy úgy manipulálni az embereket, hogy a helyzet urának higgyük magunkat.
Ezek a hadműveletek ideiglenesen kielégíthetnek, de csak elodázzuk a szembesülést fájdalmunkkal.
A sértődöttségtől nem kell olyan nagyon félnünk. Nem kell annyira erőlködnünk, hogy elkerüljük. Habár nem olyan kellemes, mint teszem azt, a boldogság, de érzelem ez is.
Átadhatjuk magunkat neki – azután továbbmehetünk.
Persze, nem kell folyton keresgélni magunkban, vagy túlságosan belelovallni magunkat. Üljünk le, érezzük át, gondolkodjunk el, hogy kell-e valamit tennünk azért, hogy a továbbiakban megóvhassuk magunkat tőle – aztán lépjünk tovább.
Nem kell elsietnünk a döntést. Nem kell másokat büntetnünk azért, hogy így tartsuk kordában a saját érzelmeinket. Kezdjük azzal, hogy megosztjuk őket másokkal. Ettől megkönnyebbülünk, és nem csak mi gyógyulhatunk meg, hanem ők is.
Végül megtanuljuk, hogy az igazi erő abban nyilvánul meg, hogy akár meg is sértődhetünk, ha úgy alakul, és ha tudjuk, hogy akkor is megóvhatjuk magunkat, ha fájó érzelmeket fedezünk fel magunkban. Az igazi erő jele, ha saját fájdalmunkért nem másokat hibáztatunk, és vállaljuk a felelősséget negatív érzelmeinkért is.
Ma akkor is átadom magam érzéseimnek, ha fájdalmasak. Ahelyett, hogy sietősen cselekednék vagy megpróbálnék valaki mást megbüntetni, vállalom a sebezhetőséget, hogy átérezzem érzelmeimet.
Nekem éppen tegnapelőtt volt aktuális ez a meditáció, de mint olyan, a mai napon is értékes.
A lányommal volt egy kemény csatám. Hasonlóan éltem meg az elmúlt fél évet, amióta újból nálunk lakik, mint anno az apámmal kapcsolatosakat, bármit teszek, bármit mondok, az nem jó. Meguntam, hogy foghegyről válaszol nekem, amikor kérdezem, meguntam, hogy ilyenkor szó nélkül ott hagyom, meguntam, hogy lekezelő velem szemben, tiszteletlen és végül, de nem utolsó sorban nagyon meguntam és belefáradtam az ezzel járó fájdalomba, szorongásba és tehetetlenségbe.
Elmondtam neki, amit akartam, hogy tudjon és azt is, egy hónapja van, keressen magának albérletet vagy egy helyet, ahová elköltözhet. Amikor ezek után elment itthonról, csak álltam a szoba közepén és izzadt a tenyerem, a hónom alja, viszont megkönnyebbültem. A megkönnyebbülés mellett, megéltem már ezredszerre is a tehetetlenség fájdalmát és elfogadtam, hiába én szültem, hiába az én gyerekem szót nem értettünk sosem. És én azzal a jelszóval, amit olyan sok anya emleget, hogy "kutya köteles vagyok segíteni, kiállni mellette, mert az én gyerekem, bárhol, bármi áron, bárkivel szemben" már nem tudok mit kezdeni. Túlléptem ezen. Nem az enyém, csak kölcsön kaptam egy időre.
Tegnapelőtt óta csend van. Nem kaffog, rendesen válaszol. Nem keresem az okát mitől változott, csak azt tudom, hogy az elköltözésről nagyokat hallgat. Lehet ez térítette észhez... nem tudom...
Azon gondolkodom, hogy miért éltem meg ennyire intenzíven a lányommal való veszekedést, annyira, hogy testi tünetek is jelentkeztek és arra a következtetésre jutottam, talán a régmúltból engedtem el egy darabot, azokból a fájdalmakból, amit az apámmal kapcsolatos, számos veszekedésekkel és megaláztatásokkal kapcsolatban éltem meg és feldolgozatlanul lapultak bennem.
"Megpróbáljuk „kiegyenlíteni a számlát”, vagy úgy manipulálni az embereket, hogy a helyzet urának higgyük magunkat."
Erről is gondolkoztam és arra jutottam, hogy nem hinném azt, hogy a helyzet urának akartam tetszelegni, inkább komoly önvédelem volt, határozottan kiálltam saját magamért, megmutattam, eddig és nem tovább. Persze ez már többször előfordult, viszont úgy érzem és reménykedek is ebben, hogy talán most vett életében először komolyan engem a lányom. Az idő majd meghozza erre is a választ.
És kedves anyukák, nem szükségszerű belepusztulni a gyerekünk önzésébe, tiszteletlenségébe azzal a jelszóval, "én szültem". Fájdalmas dolog ez tudom, benne élek és eldöntöttem, végig fogok menni ezen az úton, szembenézek a fájdalommal, szomorúsággal, csalódottsággal... az érzéseimmel.
A lányommal volt egy kemény csatám. Hasonlóan éltem meg az elmúlt fél évet, amióta újból nálunk lakik, mint anno az apámmal kapcsolatosakat, bármit teszek, bármit mondok, az nem jó. Meguntam, hogy foghegyről válaszol nekem, amikor kérdezem, meguntam, hogy ilyenkor szó nélkül ott hagyom, meguntam, hogy lekezelő velem szemben, tiszteletlen és végül, de nem utolsó sorban nagyon meguntam és belefáradtam az ezzel járó fájdalomba, szorongásba és tehetetlenségbe.
Elmondtam neki, amit akartam, hogy tudjon és azt is, egy hónapja van, keressen magának albérletet vagy egy helyet, ahová elköltözhet. Amikor ezek után elment itthonról, csak álltam a szoba közepén és izzadt a tenyerem, a hónom alja, viszont megkönnyebbültem. A megkönnyebbülés mellett, megéltem már ezredszerre is a tehetetlenség fájdalmát és elfogadtam, hiába én szültem, hiába az én gyerekem szót nem értettünk sosem. És én azzal a jelszóval, amit olyan sok anya emleget, hogy "kutya köteles vagyok segíteni, kiállni mellette, mert az én gyerekem, bárhol, bármi áron, bárkivel szemben" már nem tudok mit kezdeni. Túlléptem ezen. Nem az enyém, csak kölcsön kaptam egy időre.
Tegnapelőtt óta csend van. Nem kaffog, rendesen válaszol. Nem keresem az okát mitől változott, csak azt tudom, hogy az elköltözésről nagyokat hallgat. Lehet ez térítette észhez... nem tudom...
Azon gondolkodom, hogy miért éltem meg ennyire intenzíven a lányommal való veszekedést, annyira, hogy testi tünetek is jelentkeztek és arra a következtetésre jutottam, talán a régmúltból engedtem el egy darabot, azokból a fájdalmakból, amit az apámmal kapcsolatos, számos veszekedésekkel és megaláztatásokkal kapcsolatban éltem meg és feldolgozatlanul lapultak bennem.
"Megpróbáljuk „kiegyenlíteni a számlát”, vagy úgy manipulálni az embereket, hogy a helyzet urának higgyük magunkat."
Erről is gondolkoztam és arra jutottam, hogy nem hinném azt, hogy a helyzet urának akartam tetszelegni, inkább komoly önvédelem volt, határozottan kiálltam saját magamért, megmutattam, eddig és nem tovább. Persze ez már többször előfordult, viszont úgy érzem és reménykedek is ebben, hogy talán most vett életében először komolyan engem a lányom. Az idő majd meghozza erre is a választ.
És kedves anyukák, nem szükségszerű belepusztulni a gyerekünk önzésébe, tiszteletlenségébe azzal a jelszóval, "én szültem". Fájdalmas dolog ez tudom, benne élek és eldöntöttem, végig fogok menni ezen az úton, szembenézek a fájdalommal, szomorúsággal, csalódottsággal... az érzéseimmel.
Megjegyzés küldése