Sokunk gondolkodását fertőzték meg azzal, hogy azt hisszük, nem kaphatjuk meg, amit szeretnénk. Ez a mártírokra jellemző hiedelem. A hiányérzet és a félelem szüli.
Ha beazonosítjuk, mit szeretnénk és mire van szükségünk – és ezt leírjuk – erőteljesen mozgásba lendítjük az események egész láncolatát. Azt jelezzük vele, hogy felelősséget vállalunk önmagunkért, és engedélyt adunk Istennek és az univerzumnak, hogy kielégítsék ezeket a vágyainkat és szükségleteinket.
Ha hiszünk abban, hogy megérdemeljük személyiségünk változását, egy kapcsolatot, vagy hogy egy már létező kapcsolat új dimenzióval gazdagodjék, megérdemeljük, hogy egészségesek legyünk, bizonyos színvonalon élhessünk, szerethessünk, sikeresek legyünk, maga a hit óriási erőként mozdítja elő vágyaink beteljesedését.
Amikor rájövünk, hogy szeretnénk valamit, gyakran úgy érezzük, Isten ezzel már arra készít fel, hogy megkapjuk.
Figyelj! Bizakodj! Erősítsd meg életed pozitívumait azzal, hogy figyelsz vágyaidra és szükségleteidre! Írd le őket! Erősítsd meg gondolatban! Imádkozz értük! Azután engedd el! Tedd Isten kezébe, és figyeld, mi történik!
Az eredmény esetleg jobb lesz, mint gondoltad.
Ma nem felejtek el vágyaimra és szükségleteimre odafigyelni. Időt szánok arra, hogy leírjam őket, azután elengedem. Hinni fogok abban, hogy a legjobbat érdemlem.
Még sosem írtam le a vágyaimat, csak vágyakoztam értük. Hol megkaptam őket, máskor meg nem. Előfordult, hogy kierőszakoltam, ezzel bajba sodorva magamat, máskor meg egy idő után már nem törődtem velük.
Elizabeth Gilbert - Ízek, imák, szerelmek c. könyvében így ír erről:
"2003 tavaszán a fordulópontjához ért az ügy: másfél évvel azután, hogy elhagytam, a férjem végre hajlandó volt tárgyalásokba bocsátkozni a megegyezés feltételeiről. Igen, igényt tartott a készpénzre, a házra, a manhattani lakásunk bérleti szerződésére – ezeket kezdettől fogva fel is ajánlottam neki. De emellett olyan követelésekkel is előállt, amiktől teljesen ledöbbentem: részt kért a házasságunk alatt írt műveim jogdíjából, a könyveim esetleges megfilmesítésekor kapott honoráriumból, a magánnyugdíjpénztárba befizetett pénzemből stb. Na, ennél a pontnál aztán besokalltam. Az ügyvédeink több hónapos tárgyalásba merültek, és végre sikerült létrehoznunk egyfajta kompromisszumot, amely lassanként aláírásra kész állapotba került, és úgy tűnt, a férjem hajlandó lesz belemenni egy módosított egyezségbe. Tudtam, hogy a gatyám is rámegy erre, de azt is tudtam, ha bíróságra visszük a dolgot, az sokkal többe kerülne – nemcsak pénzben, de időben is, a procedúra lélekroncsoló hatásáról nem is beszélve. Ha aláírja az egyezséget, akkor csak annyi a dolgom, hogy kifizetem, és szabadon elsétálok. Ennél a pontnál már ennyi is elég lett volna. A kapcsolatunk olyan mértékben megromlott, hogy még az elemi udvariasság is megszűnt köztünk, nekem pedig nem volt más vágyam, csak hogy vehessem végre a kalapom.
A kérdés csak az volt, aláírja-e. Múltak a hetek, és ő még mindig apró részleteken szőrözött. Ha nem fogadja el ezt az egyezséget, bíróságra kell vinnünk a dolgot. A bírósági tárgyalás pedig azt jelenti, hogy az utolsó garasunkat is ügyvédi díjakra fogjuk költeni. Ami pedig ennél is rosszabb, legalább még egy évig elhúzódna ez a kínlódás. A férjem döntése tehát (mert, ugyebár, még mindig a férjem volt) meghatározza, hogy mivel töltöm el a következő évet az életemből. Itália, India, és Indonézia lesz az életem színtere? Vagy egy alagsori bírósági tárgyalóteremben, keresztkérdések tüzében kell majd ücsörögnöm, a tanúvallomásom során?
Mindennap vagy tizennégyszer zaklattam az ügyvédemet: Nincs valami hír?, amire ő mindennap azt válaszolta, hogy minden tőle telhetőt megtesz, és abban a pillanatban fel fog hívni, amint a férjem aláírja a papírokat. Olyan ideges voltam ebben az időszakban, mint egy diák, akit mindjárt behívnak az igazgatói irodába, vagy egy páciens, aki a szövettani vizsgálat eredményét várja.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy sikerült nagyon nyugodtnak és zennek maradnom, de sajna, ennek még csak a közelében sem jártam. Voltak esték, amikor olyan dühös voltam, hogy softballütővel csépeltem a kanapémat, de leginkább csak sajgó depressziót éreztem.
Közben David és én megint szakítottunk. Ez alkalommal úgy tűnt, hogy örökre. Vagy talán mégsem? Sosem bírtunk elszakadni egymástól teljesen. Néha úgy éreztem, mindent feláldoznék a szerelméért, máskor meg éppen ellenkezőleg, a lehető legmesszebb akartam kerülni tőle, annak reményében, hogy akkor sikerül majd lenyugodnom, és visszakapnom a lelki békémet.
Az arcom megráncosodott: az örökös sírás és aggódás mély, maradandó árkokat ásott a homlokom közepén.
Mindennek a tetejébe az egyik könyvem, amelyet néhány évvel korábban írtam, megjelent puhafedeles kiadásban, amit egy rövid reklámkampány követett. Barátnőmet, Ivát kértem meg, hogy kísérjen el az útra. Iva egyidős velem, de Libanonban, Bejrútban nőtt fel. Ami azt jelenti, hogy miközben én középiskolás koromban mindenféle sportjátékokat űztem, meg zenés színpadi produkciók válogatására jártam, addig ő a hét öt napját azzal töltötte, hogy egy menedékhelyen kucorgott, és megpróbált életben maradni. Fogalmam sincs, hogyan lesz valakiből ennyire kiegyensúlyozott felnőtt, aki gyerekkorában ennyi erőszakos cselekményt élt át, de Iva az egyik legnyugodtabb lélek, akit csak ismerek. Sőt, nekem úgy tűnik, hogy napi huszonnégy órás speciális összeköttetésben áll az univerzummal.
Szóval éppen Kansason át repesztettünk, és az agyam szokás szerint szakadatlanul a válóperes megegyezés témája körül forgott: „Aláírja? Nem írja alá?” – Nem hiszem, hogy képes leszek még egy évet kibírni a bíróságon – jelentettem ki. – Valami isteni beavatkozásra lenne szükségem. Bárcsak benyújthatnék egy kérvényt a Mindenhatónak, hogy tegyen végre pontot ennek az egésznek a végére! – mondtam Ivának.
– És mi akadályoz meg ebben?
Elmagyaráztam Ivának az imádsággal kapcsolatos személyes véleményem, miszerint nem szeretek speciális dolgokért könyörögni, mert az amolyan kishitűségnek tűnik a szememben. Nem akarom azzal zaklatni Istent, hogy „légy szíves, változtasd meg ezt vagy azt a nehéz helyzetet az életemben”, mert – ki tudja? – lehet, hogy oka van annak, hogy az Úr kirótta rám azt a feladatot. Inkább azért szoktam imádkozni, hogy legyen bátorságom szembenézni azzal, amit elém sodor az élet, és hogy nyugodtan el tudjam viselni, bárhogy alakul is a sorsom.
Iva udvariasan végighallgatott, majd megkérdezte:
– Honnan szedted ezt a marhaságot?
– Hogy érted ezt?
– Miből gondolod, hogy nem illik az imádságoddal az univerzumhoz folyamodnod? Liz, te is része vagy ennek az univerzumnak. Választópolgárként tehát fel vagy hatalmazva arra, hogy részt vegyél a működésében, és hogy kinyilvánítsd a véleményed. Szólalj fel! Add elő az ügyedet! Hidd el, ha más hasznod nem is lesz belőle, de legalább meghallgatásra találsz.
– Tényleg? – Ez újdonság volt számomra.
– Aha. Figyelj, ha most kéne benyújtanod egy kérvényt a Mindenhatónak, mégis mi állna benne?
Ezen gondolkoztam egy darabig, majd előhúztam egy jegyzetfüzetet, és lekörmöltem a következő, személyes hangvételű folyamodványt:
Kedves Isten!
Kérlek, lépj közbe, és segíts befejezni ezt a válást. A férjemmel nemcsak a házasságunkat szúrtuk el, de még a válást sem tudjuk tisztességesen lebonyolítani. Ez a pereskedés pedig megmérgezi nemcsak a kettőnk életét, hanem mindazokét, akik közel állnak hozzánk.
Tisztában vagyok vele, hogy rendesen el vagy havazva mindenféle háborúkkal és tragédiákkal, és más, a miénknél jóval nagyobb horderejű konfliktusokkal. De hiszek abban, hogy az egyes emberek egészsége hatással van az egész bolygó egészségére. Amíg csak létezik két olyan ember, aki konfliktusban áll egymással, addig a viszályuk az egész földet megfertőzi. És ez fordítva is igaz: ha két embernek sikerül abbahagynia a civódást, akkor ez az eredmény az egész világ általános jólétét növeli, miképp néhány egészséges sejt is képes az egész szervezet állapotának javítására.
Épp ezért azzal a szerény kéréssel fordulok Hozzád, hogy segíts, hadd zárjuk le végre ezt a vitát, hadd legyen még két embernek esélye a szabad és egészséges életre, hadd legyen így egy kicsit kevesebb ellenségeskedés és keserűség ezen az amúgy is szenvedésekkel teli világon.
Nagyon köszönöm a szíves figyelmed.
Tisztelettel:
Elizabeth M. Gilbert
Felolvastam az irományt Ivának, aki egyetértése jeléül bólintott.
– Én aláírnám – jelentette ki.
Odanyújtottam neki a folyamodványt egy tollal egyetemben, de el volt foglalva a vezetéssel, és azt mondta:
– Nem, mondjuk inkább azt, hogy már aláírtam. A szívem írta alá.
– Kösz, Iva. Igazán díjazom a támogatásod.
– Lássuk csak, ki más írná még alá? – kérdezte.
– A családom. Anyám és apám. A húgom.
– Rendben. Ok is aláírták. Számítsd be őket is. De tényleg, éreztem, ahogy aláírják. Vedd úgy, hogy az ő nevük is rajta van a listán. Oké, ki írná még alá? Sorold a neveket.
Így hát elkezdtem felsorolni mindazoknak a nevét, akikről úgy gondoltam, hogy aláírnák ezt a petíciót. Megneveztem az összes közeli barátomat, aztán néhány családtagot és munkatársat. Iva mindegyik név után mély meggyőződéssel kijelentette: – Aha, ő is aláírta. –Néha ő is bedobott néhány nevet: – A szüleim is aláírták. A háború alatt nevelték fel a gyerekeiket. Ki nem állhatják a vég nélküli háborúskodást. Örömükre szolgálna, ha a válóperednek vége lenne.
Becsuktam a szemem, és vártam, hogy további nevek jussanak az eszembe.
– Azt hiszem, Bill és Hillary Clinton is aláírta – mondtam.
– Semmi kétség – felelte. – Figyelj rám, Liz: bárki aláírhatja ezt a petíciót. Érted? Kérj fel bárkit, élőket vagy holtakat, és gyűjtsd az aláírást.
– Assisi Szent Ferenc is aláírta!
– Hát persze; ő is! – Iva a kormányra csapta a kezét bizonyossága jeléül.
Megállíthatatlan voltam:
– Abraham Lincoln is aláírta! És Gandhi, meg Mandela, meg az összes békeharcos! Eleanor Roosevelt, Teréz anya, Bono, Jimmy Carter, Muhammad Ali, Jackie Robinson, a dalai láma… és a nagyanyám, aki 1984-ben halt meg, és a másik nagymamám, aki még mindig él… és az olasztanárom, a terapeutám, az ügynököm… és ifjabb Martin Luther King, és Kathrine Hepburn… és Martin Scorsese (erre nyilván nem számítottunk, de azért kedves tőle!)… és természetesen a Gurum… és
Joanna Woodward, és az orléans-i szűz, és a negyedikes tanítónőm, Ms. Carpenter, és Jim Henson…
Csak úgy ömlöttek belőlem a nevek, vagy egy órán keresztül, ahogy Kansason át hajtottunk, és a békefolyamodványom végén számtalan láthatatlan oldalnyira nőtt a támogatóim aláírása. Iva továbbra is megerősítette az aláírások tényét: – Igen, ő is aláírta! – Engem pedig elöntött egy érzés, hogy ez a rengeteg nagyszerű lélek mind jóakarattal figyeli a sorsom alakulását, és vigyáz rám. Lassan végére értem a felsorolásnak, és ezzel együtt az aggodalmam is alábbhagyott. Elálmosodtam. – Szunyókálj egy kicsit – ajánlotta fel Iva. – Szólok, ha odaértünk. – Becsuktam a szemem. Még egy név felbukkant lelki szemeim előtt: – Michael J. Fox is aláírta – motyogtam, aztán álomba merültem. Nem tudom, mennyi ideig aludhattam, lehet, hogy csak tíz percig, de az álmom mély volt. Amikor felébredtem, még mindig úton voltunk. Iva egy kis dalt dudorászott magában. Ásítottam.
Megcsörrent a mobilom.
Rámeredtem arra az őrült kis telefoninóra., ahogy izgatottan rezgett a bérelt kocsi hamutartójában. Össze voltam zavarodva, bódult voltam a szunyókálástól, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy működik egy telefon.
– Gyerünk – mondta Iva, aki rögvest ráérzett arra, mi a helyzet. – Vedd már fel!
Felvettem a telefont. – Halló! – suttogtam.
– Nagyszerű hír! – jelentette be a távoli New Yorkból az ügyvédem. – A férjed aláírta!"
Ez a könyv részlet sokszor eszembe jut és igen, elhiszem, hiszek benne.
Megjegyzés küldése