A tagadás a társfüggőséghez tartozó viselkedésmódok termékeny táptalaja. Ebből a talajból fakadhatnak betegségeink és különböző kényszeres vagy függő viselkedésmódjaink is.
A tagadás az alvásra emlékeztet, ezért zavaró. Nem tudjuk, mit teszünk, amíg ki nem mászunk belőle. Nem segít, ha kényszerítjük magunkat – vagy bárki mást – arra, hogy nézzen szembe az igazsággal. Addig nem fogunk szembenézni a tényekkel, amíg nem állunk készen rá. És mások is így vannak vele. Lehet, hogy egy pillanatra bevalljuk az igazságot, de egészen addig tagadjuk, hogy tudjuk, amit tudunk, amíg nem érezzük magunkat biztonságban, amíg fel nem készültünk arra, hogy megbirkózzunk vele.
Segíthet, ha beszélünk róla azokkal a barátainkkal, akik ismernek, szeretnek, támogatnak és erősítenek. Segíthet, ha tapintatosak vagyunk, szeretjük és erősíteni tudjuk magunkat. Segíthet, ha megkérjük magunkat és Felsőbb Erőnket, hogy vezessen el a változáshoz és segítsen át rajta.
Az elfogadás felé az első lépés a tagadás. A tagadásból valókikeveredés első lépése pedig annak elfogadása, hogy tagadunk valamit, azután, pedig hagyjuk, hogy túllépjünk rajta.
Istenem, segíts, hogy elég biztonságban érezzem magam ma, elfogadjam, amit el kell fogadnom.
A tagadás bármelyik függőség legjellemzőbb velejárója.
Tagadtam, hogy alkoholista vagyok, egészen addig, amíg inni akartam és még azután is. Nálam a tagadást egyetlen egy dolog tudta feloldani, amikor már végképp és ténylegesen elhittem azt, ha úgy folytatom tovább, bele fogok halni az ivásba. A tagadás falát az élni akarásom volt képes áttörni. Mondhatom, talán szerencsés helyzetben voltam, ugyanis nekem senki sem mondta, tőlem senki sem kérdezte, hogy miért iszol, már megint iszol, abba kéne hagyni az ivást... stb. Hagytak. A családom, az ismerőseim is, mindenki. Talán a béke kedvéért tették ezt... nem tudom, viszont azzal tisztában vagyok, ezzel megkönnyítették az ivászatomat, nem szorítottak sarokba, nem vontak felelősségre, nem címkéztek... nem volt szükséges naponta vagy időközönként védekeznem vagy veszekednem. Ettől függetlenül mielőtt bárki is úgy hinné, nem volt fáklyás menet az ivászatom, tele volt bűntudattal, szégyennel, önostorozással, saját magam megvetésével.
Szóval, amikor készen lettem arra, hogy ténylegesen szembenézzek ezzel a halálos és nem gyógyítható betegséggel, csakis akkor lettem képes arra, hogy segítséget kérjek. Egészen addig meg futottam a köröket magamban, éltem a belső játszmáimat. Az alkoholizmusom beismerése és felvállalása nyitotta meg a valósághoz vezető ajtót. Aztán egy másikat a társfüggésem beismerése és felvállalása nyitott ki. És ez így folytatódik a mai napon is, amikor észreveszem, hogy bárakármiből túl sokat csinálok, magyarul, az élet elöl belemenekülök bizonyos tevékenységekbe. Ilyenek pl: evés, kötés, régebben a sok netezés... stb. Mégis úgy érzem a lényeg az, amit nem győzök hangsúlyozni, képes lettem arra, hogy ezeket felismerjem, beismerjem, belássam és ezzel az alázattal már meg is tudom állítani.
Bármilyen függőségről is legyen szó, az érzés mindig ugyanaz, a menekülés. Ezzel kezdődik. Aztán következik a tagadás és az egyezkedés, hogy á én nem is használom a tevékenységemet a világ és a saját érzéseim elől való elszökéshez, aztán dühös leszek, mert már megint ugyanabba a gödörbe estem bele, aztán az elfogadás, hogy igen, bizony ez van, bármennyire is nem tetszik, mégis előbb szabadulok, ha belátom és végül az elengedés. Mennyiszer átéltem ezt már a gyógyulásom alatt.
Ahogy Kati is írja a könyvében - Kati vagyok alkoholista - vigyáznom kell, mert ha kétszer, háromszor próbálok valamit, könnyen rászokhatok.
Tagadtam, hogy alkoholista vagyok, egészen addig, amíg inni akartam és még azután is. Nálam a tagadást egyetlen egy dolog tudta feloldani, amikor már végképp és ténylegesen elhittem azt, ha úgy folytatom tovább, bele fogok halni az ivásba. A tagadás falát az élni akarásom volt képes áttörni. Mondhatom, talán szerencsés helyzetben voltam, ugyanis nekem senki sem mondta, tőlem senki sem kérdezte, hogy miért iszol, már megint iszol, abba kéne hagyni az ivást... stb. Hagytak. A családom, az ismerőseim is, mindenki. Talán a béke kedvéért tették ezt... nem tudom, viszont azzal tisztában vagyok, ezzel megkönnyítették az ivászatomat, nem szorítottak sarokba, nem vontak felelősségre, nem címkéztek... nem volt szükséges naponta vagy időközönként védekeznem vagy veszekednem. Ettől függetlenül mielőtt bárki is úgy hinné, nem volt fáklyás menet az ivászatom, tele volt bűntudattal, szégyennel, önostorozással, saját magam megvetésével.
Szóval, amikor készen lettem arra, hogy ténylegesen szembenézzek ezzel a halálos és nem gyógyítható betegséggel, csakis akkor lettem képes arra, hogy segítséget kérjek. Egészen addig meg futottam a köröket magamban, éltem a belső játszmáimat. Az alkoholizmusom beismerése és felvállalása nyitotta meg a valósághoz vezető ajtót. Aztán egy másikat a társfüggésem beismerése és felvállalása nyitott ki. És ez így folytatódik a mai napon is, amikor észreveszem, hogy bárakármiből túl sokat csinálok, magyarul, az élet elöl belemenekülök bizonyos tevékenységekbe. Ilyenek pl: evés, kötés, régebben a sok netezés... stb. Mégis úgy érzem a lényeg az, amit nem győzök hangsúlyozni, képes lettem arra, hogy ezeket felismerjem, beismerjem, belássam és ezzel az alázattal már meg is tudom állítani.
Bármilyen függőségről is legyen szó, az érzés mindig ugyanaz, a menekülés. Ezzel kezdődik. Aztán következik a tagadás és az egyezkedés, hogy á én nem is használom a tevékenységemet a világ és a saját érzéseim elől való elszökéshez, aztán dühös leszek, mert már megint ugyanabba a gödörbe estem bele, aztán az elfogadás, hogy igen, bizony ez van, bármennyire is nem tetszik, mégis előbb szabadulok, ha belátom és végül az elengedés. Mennyiszer átéltem ezt már a gyógyulásom alatt.
Ahogy Kati is írja a könyvében - Kati vagyok alkoholista - vigyáznom kell, mert ha kétszer, háromszor próbálok valamit, könnyen rászokhatok.
Megjegyzés küldése