Sokunkkal megesett, hogy túl keményen küzdöttünk azért, hogy kapcsolataink jól működjenek; néha e kapcsolatoknak nem volt semmi esélyük, mert a másik fél megtagadta a részvételt. Ekkor, hogy ezt ellensúlyozzuk, teljes erőből bedobtuk magunkat. Mi végeztük el a munka oroszlánrészét. Vagy az egészet. Ez egy ideig leplezheti a helyzetet, de többnyire belefáradunk. Aztán amikor felhagyunk a küzdelemmel, észrevesszük, hogy a kapcsolat nem is létezik, vagy úgy elfáradtunk, hogy nem érdekel ez az egész.
Ha egy kapcsolatban mi végzünk el minden munkát, akkor az nem szeretetteljes, adást és törődést nyújtó kapcsolat, hanem önpusztító, magát a kapcsolatot is romboló. A kapcsolat illúzióját teremti meg, amikor lehet, hogy nincs is semmilyen kapcsolat. A másik felet pedig mintegy feljogosítja arra, hogy ne vállaljon benne részt. És mert így nem elégül ki az igényünk, végül áldozatnak érezzük magunkat.
Még a legjobb kapcsolatban is vannak átmeneti időszakok, amikor az egyik fél aktívabban vesz részt benne, mint a másik. Ez normális dolog. De ha állandósul, belefáradunk, kifacsart citromnak érezzük magunkat, szeretethiányban szenvedünk, és megharagszunk a másikra.
Meg lehet tanulni, hogy egy ésszerű határig vegyünk részt a kapcsolatban, azután hagyjuk, hogy élje a saját életét. Mindig mi telefonálunk? Mindig mi kezdeményezünk? Mindig mi adunk? Mindig csak mi beszélünk érzelmeinkről, vágyunk meghittségre?
Mindig mi vagyunk az, aki vár, reménykedik és küzd a kapcsolatért?
Engedjük el az egészet. Ha a kapcsolat életrevaló, élni fog és olyan lesz, amilyennek lennie kell. Ezt a folyamatot nem segítjük azzal, ha megpróbáljuk kézbe venni. Se magunknak, se a másiknak nem segítünk, ha erőltetjük a dolgot, vagy mi végezzük el az összes munkát.
Hagyd, hogy létezzen a kapcsolat! Várj és figyeld, mi lesz belőle. Figyeld meg, mi történik és igyekezz kideríteni, hogy csakugyan ezt akarod-e.
Ma felhagyok azzal, hogy kapcsolataimban én végezzek el minden munkát. Megajándékozom magam és a másikat azzal, hogy elvárom mindkét fél részvételét. Elfogadom azt a természetes szintet, amely akkor érhető el, ha én elvégzem a magam részét, és hagyom, hogy a másik eldöntse, mennyit vállal ő. Nem kell minden munkát nekem elvégeznem, csak annyit, amennyi az én részem.
Ahogy írja a meditáció, az elejétől a végéig teljesen illik rám. Ugye erről már többször beszéltem, kifejtettem, más meditációk során.
Rengeteget kínlódtam, szenvedtem amiatt, mert nem értettem miért zárt a másik, miért csak én adok, miért csak én húzom teljes gőzzel a kapcsolatunk szekerét. A 12 Lépéses Program nyitotta fel a szememet és hosszú évek alatt sikerült odáig eljutnom, hogy végre megértettem, nincsen velem semmi baj, szerethető ember vagyok, a másik fél nem képes az őszinte kapcsolatra, a meghittségre. Ez a felismerés felmentett a bűntudat, a szégyen, a sosem vagyok elég jó érzések alól.
Hálás vagyok érte, azóta sokkal egyszerűbb és átláthatóbb az életem és sokkal több energiám marad saját magamra, a tanulásra, a kedvteléseimre, a fejlődésemre.
Megjegyzés küldése