„A kapcsolat egyszerűen nem működött, pedig annyira akartam! Azt hittem, ha csinosabban nézek ki, ha megpróbálok kedvesebb lenni, és jobban szeretni, ő is szeretne engem. Majd kibújtam a bőrömből, hogy jobb legyek. Egyszerűen nem láttam, mit művelek, amíg nem jutottam el odáig, hogy elfogadjam a valóságot."
(Név nélkül)
Az elfogadáshoz vezető út egyik legnehezebb szakasza az alkudozás fázisa. A tagadásban kegyelem rejlik. A düh az erő érzetét kelti bennünk. Az alkudozás során viszont tétovázunk, vajon mégis tudunk változtatni a dolgon, vagy rá kell jönnünk, hogy nem.
Reményeink újra és újra felélednek, hogy aztán ismét semmivé váljanak.
Sokan majd kibújnak a bőrükből, miközben alkudozni próbálnak a valósággal. Egyesek olyasmikre voltak hajlandók, ami utólag, az elfogadás perspektívájából nézve, teljesen abszurdnak látszik.
„Ha megpróbálok jobb emberré válni, nem fog bekövetkezni… Ha csinosabb leszek, ha jobban rendben tartom a házat, ha lefogyok, ha gyakrabban mosolygok, ha elengedem, ha szorosabb pórázon tartom, ha behunyom a szemem és tízig számolok, ha kiabálok, nem fogom elveszíteni…”
A felnőtt gyerekek is alkudoznak veszteségeikkel: „Ha mintagyerek leszek, anyu és apu szeretni fog, és abbahagyják az ivást, és olyanok lesznek, mint szeretném.” Megteszünk mindenféle, kicsi, nagy és köztes dolgot, néha őrültségeket is, hogy elhárítsuk, megszüntessük vagy elhalasszuk a valóság elfogadásával együtt járó fájdalmat. A valóság elfogadását nem helyettesítheti semmi. Utunkon néha mégis megpróbálunk alkudozni. Ha felismerjük, hogy az ilyen alkudozási kísérleteink hozzátartoznak a veszteségek feldolgozási folyamatához, kezelhetőbbé válik az életünk.
Ma megadom magamnak és másoknak azt a lehetőséget, hogy veszteségeiket teljesen feldolgozzák. Továbbra is felelősséget vállalok magamért, ugyanakkor megengedem, hogy emberi módon viselkedjem.
Hányszor, de hányszor átéltem a reményteli alkudozás fázisát a párkapcsolatomat illetően!
Aztán, amikor Isten már elég erősnek látott hozzá, felnyitotta a szememet. Mennyire sokkolt, hogy akivel együtt élek, az az ember a valóságban közel sem olyan, mint azt én hittem róla. Emlékszem, el sem hittem, egészen addig, amíg egyszer annyira meg voltunk szorulva anyagilag, hogy azt sem tudtam, a hétvégén miből lesz ennivalónk. Sosem kutattam a zsebeiben - azóta sem teszem, eddig, ha kétszer fordult elő - ... elmentem a téli kabátja mellett, ami az előszobafalon lógott és egy hirtelen indíttatás belecsúsztatta a kezemet az egyik zsebébe. Hatezer forintot találtam. Teljesen ledöbbentem. Bementem a szobába és megmutattam neki. Természetesen még ő volt felháborodva, hogy milyen jogon kutatok. Egyáltalán nem szégyelltem magam emiatt és tudtam, a saját sarát akarja a felháborodásával rám nyomni. Nem engedtem. Az övé, vigye ő. És viszi azóta is... szóval ez az esemény térített teljesen észhez, ekkor már elhittem azt, amit az egyik volt kollégája mesélt róla, akivel hosszú ideig külföldön dolgoztak együtt. Elhittem mindent, amit mondott róla és utólag már látom, egészen a kabátos akciómig csak labdáztam a dologgal, hittem is olykor, máskor meg nem.
„Ha megpróbálok jobb emberré válni, nem fog bekövetkezni… Ha csinosabb leszek, ha jobban rendben tartom a házat, ha lefogyok, ha gyakrabban mosolygok, ha elengedem, ha szorosabb pórázon tartom, ha behunyom a szemem és tízig számolok, ha kiabálok, nem fogom elveszíteni…”
Ugyanezen mentem évekig keresztül. Folyton úgy éreztem, azért nem ad nekem szeretetet, mert valamit rosszul csinálok. Majd meg feszültem sokszor. Azt sem tudtam már ki is vagyok valójában. Csak húztam egyedül a kettőnk szekerét, amibe én vetettem neki, kipárnázott kényelmes fekhelyet. Ma már nem teszem. Hagyom. Nem húzom. Megteszek olyasmiket, amiket saját magamért amúgy is megtennék és nem erőlködöm. És már nem félek amiatt, hogy elhagy, mert szerintem nem olyan vagyok, amilyennek ő elképzelt.
Aztán, amikor Isten már elég erősnek látott hozzá, felnyitotta a szememet. Mennyire sokkolt, hogy akivel együtt élek, az az ember a valóságban közel sem olyan, mint azt én hittem róla. Emlékszem, el sem hittem, egészen addig, amíg egyszer annyira meg voltunk szorulva anyagilag, hogy azt sem tudtam, a hétvégén miből lesz ennivalónk. Sosem kutattam a zsebeiben - azóta sem teszem, eddig, ha kétszer fordult elő - ... elmentem a téli kabátja mellett, ami az előszobafalon lógott és egy hirtelen indíttatás belecsúsztatta a kezemet az egyik zsebébe. Hatezer forintot találtam. Teljesen ledöbbentem. Bementem a szobába és megmutattam neki. Természetesen még ő volt felháborodva, hogy milyen jogon kutatok. Egyáltalán nem szégyelltem magam emiatt és tudtam, a saját sarát akarja a felháborodásával rám nyomni. Nem engedtem. Az övé, vigye ő. És viszi azóta is... szóval ez az esemény térített teljesen észhez, ekkor már elhittem azt, amit az egyik volt kollégája mesélt róla, akivel hosszú ideig külföldön dolgoztak együtt. Elhittem mindent, amit mondott róla és utólag már látom, egészen a kabátos akciómig csak labdáztam a dologgal, hittem is olykor, máskor meg nem.
„Ha megpróbálok jobb emberré válni, nem fog bekövetkezni… Ha csinosabb leszek, ha jobban rendben tartom a házat, ha lefogyok, ha gyakrabban mosolygok, ha elengedem, ha szorosabb pórázon tartom, ha behunyom a szemem és tízig számolok, ha kiabálok, nem fogom elveszíteni…”
Ugyanezen mentem évekig keresztül. Folyton úgy éreztem, azért nem ad nekem szeretetet, mert valamit rosszul csinálok. Majd meg feszültem sokszor. Azt sem tudtam már ki is vagyok valójában. Csak húztam egyedül a kettőnk szekerét, amibe én vetettem neki, kipárnázott kényelmes fekhelyet. Ma már nem teszem. Hagyom. Nem húzom. Megteszek olyasmiket, amiket saját magamért amúgy is megtennék és nem erőlködöm. És már nem félek amiatt, hogy elhagy, mert szerintem nem olyan vagyok, amilyennek ő elképzelt.
Megjegyzés küldése