„Okosabb vagyok annál, hogy ne bízzam Istenben.
De néha elfeledkezem erről.”
(Név nélkül)
Amikor éppen valamilyen élmény kellős közepén vagyunk, könnyen elfeledkezhetünk a terv létezéséről. Néha csak a mai napot látjuk.
Ha csak két percet látnánk valamilyen televíziós műsorból, nem sokat tudnánk kihámozni belőle. Kiragadott epizód lenne. Ha csak néhány percig figyelnénk azt, aki egy textilképet sző, és munkájából csak egy kis részletet látnánk, nem vennénk észre szépségét. Csak különböző szálak kusza együttesét látnánk.
Milyen gyakran alkalmazzuk életünkben ezt a szűkített látásmódot! Különösen olyankor, amikor nehéz időket élünk át.
Megtanulhatjuk, hogy ezekben a zavaros, nehéz tanulóidőkben is meglássuk a távlatot. Ha az események hatására valamilyen heves érzelem támad bennünk, ha gondolkodóba esünk vagy megkérdőjelezzük eddigi álláspontunkat, akkor egészen biztos valami fontos lecke kellős közepén vagyunk.
Bízhatunk abban, hogy valami értékes ölt formát bennünk, még ha nehezen mennek is a dolgok, még ha nem is látjuk az egésznek az értelmét. Addig nem ragyog fel a fény, amíg meg nem tanuljuk a leckét.
A hit olyan, mint egy izom. Edzenünk kell, hogy megerősödhessen. Hitbéli izmaink megerősödését úgy érhetjük el, ha újra és újra bízunk abban, amit még nem látunk, és újra és újra bízunk abban, hogy a dolgok jól fognak alakulni.
Ma bízom abban, hogy az események nem véletlen szerűen alakulnak éppen az életemben. Nem tévedésből élem át őket. Az univerzum, Felsőbb Erőm, és az élet nem packázik velem. Most olyan élményeket élek át, amelyeket meg kell tapasztalnom ahhoz, hogy megtanuljak valami értékeset, olyasvalamit, ami felkészít arra az örömre és szeretetre, amire vágyom.
Amit ehhez a meditációhoz írnék, már leírtam és többször az előzőekben. Nem ismételgetném magam.
A lényege számomra egy-egy nehezebb élethelyzetnél ne szűküljek rá a problémára, hanem bizalommal és hittel nézzek előre. Tanulom folyamatosan. Edzem a hitet, a bizalmat, a reményt.
Megjegyzés küldése