Engedd meg, hogy elvezessenek az igazsághoz!
Tudni fogjuk, amit tudnunk kell, ha eljön az ideje, hogy tudjuk. Nem kell elkeserednünk amiatt, hogy eltart egy ideig, amíg felismeréseinkhez eljutunk. Nem kell erőltetnünk ezeket a felismeréseket, mielőtt eljön az idejük.
Igen! Lehet, hogy az egész világ látja már életünkben azt a bizonyos igazságot, mi mégis letagadjuk, egészen addig, amíg fel nem készültünk arra, hogy foglalkozzunk vele. Ez a mi dolgunk, a mi jogunk. Ha eljön az ideje, ha felkészültünk rá, ha a tanulási folyamat végére értünk, föl fogjuk ismerni a magunk igazságát.
Leginkább azzal segíthetünk magunknak és másoknak, ha hagyjuk, hogy belső folyamataink a maguk igénye szerint haladjanak. Adhatunk és kaphatunk támogatást és bátorítást, miközben ez a folyamat zajlik. Meghallgathatunk műsorokat, elmondhatjuk, mit gondolunk mi. De tartsuk fenn azt a jogunkat – és másokét is -, hogy mindenki a saját tempója szerint haladjon, ítélkezés nélkül, és abban bízva, hogy így van jól.
Amikor készen állunk, amikor itt az ideje, és amikor Felsőbb Erőnk is készen áll, tudni fogjuk, amit tudnunk kell.
Ma hagyom, hogy én is, és mások is a saját tempójuk és időzítésük szerint fejlődhessenek, és változhassanak. Bízom abban, hogy a megfelelő időben birtokomban lesznek azok a felismerések, amelyek megerősítenek, és az alkalmazkodáshoz szükséges eszközök is.
Ezt a legnehezebb, megengedni másoknak, azt, hogy a fától ne lássák az erdőt. Hogy miért?
Mert ÉN már tudom és azt akarom, hogy ő is tudja és ÉN azt akarom, hogy mielőbb jobban legyen és villogtassam a tudásomat... ez semmi más, mint az ego műve. Az alázaté a megengedő. Hiába tudom én azt, ami a másik javára szolgál, meg kell tudnom állni és lakatot kell tennem a számra, kivéve, amikor ő kéri, hogy nyissam fel a szemét. Sok kárt tehetek azzal, hogyha erőszakolom más emberek gyógyulását.
A volt szponzorom - Isten áldja meg - nagyon vigyázott magára és rám. Ugyanis egyik AA gyűlésen a Negyedik Lépés volt a téma. (Negyedik Lépés - Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.) Szóba került, hogy az ivászat alatt, kiket bántottunk meg. Én nagyon törtem a fejem, nagyon gondolkodtam, még este is azon, hogy kiket bántottam meg és senki sem jutott az eszembe. Hozzá kell tennem, akkor még csak 2-3 hónapja nem ittam alkoholt, AA gyűlésre meg talán hat hete járhattam. Másnap a szokott időben felhívtam a szponzoromat és elmondtam neki, hogy hiába töröm a fejem, én senkit sem bántottam meg az ivászatom alatt. Nem oktatott ki, nem hozta tudomásomra, márpedig ezt és ezt és a családodat, a gyerekeidet... stb, hanem azt felelte, akkor nem. Benne hagyott és ezzel a legjobbat tette velem, ugyanis én még akkor nem voltam arra készen, hogy azt a nagy terhet a vállamra vegyem, hogy mit műveltem a családommal, amíg ittam. Isten áldja meg érte, mert lehet, hogyha engem bármilyen módon rávezet a bűneimre, talán ma már nem élnék, lehet, újból a pohárhoz nyúlok. Természetesen elérkezett az az időpont amikor rádöbbentem mennyi embernek okoztam fájdalmat a betegségemből eredően és számot vetettem ezzel.
Régebben pár Társam gyűlések után egy-egy felszólalóra megjegyzéseket tett, ez ennyi idős józanodó és még csak itt tart... bevallom, egy darabig követtem a példájukat, és azt is el kell mondanom, míg ezt tettem nem éreztem jól magam. Hogy miért? Mert engedtem, hogy a megfelelésem, az egom irányítson, elhallgattatva bennem az alázatot. Azóta nagyon figyelek erre és senki felett sem török pálcát a gyógyulási tempóját illetően. Igyekszem nagyon, hogy az alázat legyen a barátom, az egot mellőzve.
Mert ÉN már tudom és azt akarom, hogy ő is tudja és ÉN azt akarom, hogy mielőbb jobban legyen és villogtassam a tudásomat... ez semmi más, mint az ego műve. Az alázaté a megengedő. Hiába tudom én azt, ami a másik javára szolgál, meg kell tudnom állni és lakatot kell tennem a számra, kivéve, amikor ő kéri, hogy nyissam fel a szemét. Sok kárt tehetek azzal, hogyha erőszakolom más emberek gyógyulását.
A volt szponzorom - Isten áldja meg - nagyon vigyázott magára és rám. Ugyanis egyik AA gyűlésen a Negyedik Lépés volt a téma. (Negyedik Lépés - Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.) Szóba került, hogy az ivászat alatt, kiket bántottunk meg. Én nagyon törtem a fejem, nagyon gondolkodtam, még este is azon, hogy kiket bántottam meg és senki sem jutott az eszembe. Hozzá kell tennem, akkor még csak 2-3 hónapja nem ittam alkoholt, AA gyűlésre meg talán hat hete járhattam. Másnap a szokott időben felhívtam a szponzoromat és elmondtam neki, hogy hiába töröm a fejem, én senkit sem bántottam meg az ivászatom alatt. Nem oktatott ki, nem hozta tudomásomra, márpedig ezt és ezt és a családodat, a gyerekeidet... stb, hanem azt felelte, akkor nem. Benne hagyott és ezzel a legjobbat tette velem, ugyanis én még akkor nem voltam arra készen, hogy azt a nagy terhet a vállamra vegyem, hogy mit műveltem a családommal, amíg ittam. Isten áldja meg érte, mert lehet, hogyha engem bármilyen módon rávezet a bűneimre, talán ma már nem élnék, lehet, újból a pohárhoz nyúlok. Természetesen elérkezett az az időpont amikor rádöbbentem mennyi embernek okoztam fájdalmat a betegségemből eredően és számot vetettem ezzel.
Régebben pár Társam gyűlések után egy-egy felszólalóra megjegyzéseket tett, ez ennyi idős józanodó és még csak itt tart... bevallom, egy darabig követtem a példájukat, és azt is el kell mondanom, míg ezt tettem nem éreztem jól magam. Hogy miért? Mert engedtem, hogy a megfelelésem, az egom irányítson, elhallgattatva bennem az alázatot. Azóta nagyon figyelek erre és senki felett sem török pálcát a gyógyulási tempóját illetően. Igyekszem nagyon, hogy az alázat legyen a barátom, az egot mellőzve.
Megjegyzés küldése