Előfordul néha, hogy akiket szeretünk, olyasmit tesznek, amit nem helyeslünk, vagy nincs ínyünkre. Reagálunk rá. Ők is. Kis idő múlva ide-oda dobjuk a labdát, a probléma meg egyre duzzad.
Mikor távolodjunk el a másiktól? Ha a harag, a félelem, a bűntudat vagy a szégyen csapdájába estünk. Ha valamilyen hatalmi játék csapdájába estünk, és megkíséreltünk másokat rávenni vagy kényszeríteni olyasmire, amit ők nem akarnak. Ha reagálásunk nem segít a másiknak, és nem segíti elő a probléma megoldását sem. Ha reagálásunk minket, magunkat sért.
Gyakran épp olyankor jön el a távolabbra helyezkedés ideje, amikor legkevésbé látszik lehetségesnek vagy valószínűnek.
A távolabbra helyezkedés első lépése, annak belátása, hogy az adott reagálás nem segít. A következő lépés a megnyugvás: gondolkodjunk összeszedetten, és nyerjük vissza egyensúlyunkat.
Sétálj egyet! Menj ki a szobából! Menj el egy csoport összejövetelre! Végy egy kiadós forró fürdőt!
Hívd fel egy barátodat! Beszélgess Istennel! Lélegezz mélyeket! Találd meg a békét magadban! És ebből a békés, összeszedett állapotból egyszer csak felbukkan a válasz, a megoldás.
Ma megadom magam, és bízom abban, hogy a válasz közel van.
Az apámmal - most már úgy hiszem tisztábban látom - nem a távolabb helyezkedés működött nálam és főleg nem szeretettel, hanem inkább egyfajta védelmet alakítottam ki, mondhatni, elzárkóztam előle. Néha megnyitottam magam, kicsivel közelebb engedtem magamhoz, ő erre azonnal ráérzett és mart. Aztán újból bezárkóztam.
A lányommal kapcsolatban - és pontosan ez a meditáció világít rá - lassan, szinte észrevétlenül alakult ki a távolabbra helyezkedés SZERETETTEL. Ugye, már az is nagy dolog volt a részéről, hogy a családjához költözött vissza - hozzám, akivel igen csak döcögős volt a kapcsolata - viszont megmaradt a bizalma. Talán valamit mégis jól csinálhattam a nevelése alatt. Beláttam, beismertem és el is fogadtam, hogy tehetetlen vagyok az ő nézeteivel, hozzáállásaival, választásaival kapcsolatban és lassan alakulgat a távolabbra helyezkedés és csodák, csodájára működik, hogy szeretettel tehessem ezt meg. Szinte semmivel kapcsolatban sem papolok már neki. Néha bekérdezek, ő ilyenkor sündisznó állásba helyezkedik, felháborodik, tagad és nekem már nincsen ingerem arra, hogy ezredszerre is elmagyarázzam a döntése helytelenségét. Rá bízom, az ő élete, hagyom, hogy megélje, hogy hibázzon és mindezt úgy teszem - még egyszer mondom, nem volt ez nálam egészen tudatos - hogy közben nem lököm el magamtól, szeretem olyannak, amilyen. Már nem veszek részt a megszokott játszmákban, előfordult az is a minap, hogy lelkizés helyett inkább ott hagytam. Nem kivonultam a helyzetből, sértetten és megbántva - mert én jobban tudom - hanem egyszerűen elmentem onnan.
Nagyon hosszú folyamat volt ez nálam, nehezen ment az én akaratom feladása úgy, hogy közben ne essek a ló másik oldalára, a nemtörődömség felé. Éreztetem vele, igen, én itt vagyok, ha szüksége lenne rám és közben neki és magamnak is sokkal nagyobb érzelmi szabadságot adtam. Ez valami csoda! Észrevétlenül mászott be ez az állapot az életembe. Az is igaz, hogy ezt megelőzte a teljes tehetetlenség állapota a felismeréssel és beismeréssel együtt, amit követett egy lelki békésebb szakasz, egy sokkal nyugodtabb, megengedőbb, és nem utolsó sorban szeretőbb. Most ebben úszkálok még csak nagyon óvatos tempókkal, lubickolni nem is merek benne még. Figyelem, ízlelgetem és nagyon hálás vagyok érte. Köszönöm!
A lányommal kapcsolatban - és pontosan ez a meditáció világít rá - lassan, szinte észrevétlenül alakult ki a távolabbra helyezkedés SZERETETTEL. Ugye, már az is nagy dolog volt a részéről, hogy a családjához költözött vissza - hozzám, akivel igen csak döcögős volt a kapcsolata - viszont megmaradt a bizalma. Talán valamit mégis jól csinálhattam a nevelése alatt. Beláttam, beismertem és el is fogadtam, hogy tehetetlen vagyok az ő nézeteivel, hozzáállásaival, választásaival kapcsolatban és lassan alakulgat a távolabbra helyezkedés és csodák, csodájára működik, hogy szeretettel tehessem ezt meg. Szinte semmivel kapcsolatban sem papolok már neki. Néha bekérdezek, ő ilyenkor sündisznó állásba helyezkedik, felháborodik, tagad és nekem már nincsen ingerem arra, hogy ezredszerre is elmagyarázzam a döntése helytelenségét. Rá bízom, az ő élete, hagyom, hogy megélje, hogy hibázzon és mindezt úgy teszem - még egyszer mondom, nem volt ez nálam egészen tudatos - hogy közben nem lököm el magamtól, szeretem olyannak, amilyen. Már nem veszek részt a megszokott játszmákban, előfordult az is a minap, hogy lelkizés helyett inkább ott hagytam. Nem kivonultam a helyzetből, sértetten és megbántva - mert én jobban tudom - hanem egyszerűen elmentem onnan.
Nagyon hosszú folyamat volt ez nálam, nehezen ment az én akaratom feladása úgy, hogy közben ne essek a ló másik oldalára, a nemtörődömség felé. Éreztetem vele, igen, én itt vagyok, ha szüksége lenne rám és közben neki és magamnak is sokkal nagyobb érzelmi szabadságot adtam. Ez valami csoda! Észrevétlenül mászott be ez az állapot az életembe. Az is igaz, hogy ezt megelőzte a teljes tehetetlenség állapota a felismeréssel és beismeréssel együtt, amit követett egy lelki békésebb szakasz, egy sokkal nyugodtabb, megengedőbb, és nem utolsó sorban szeretőbb. Most ebben úszkálok még csak nagyon óvatos tempókkal, lubickolni nem is merek benne még. Figyelem, ízlelgetem és nagyon hálás vagyok érte. Köszönöm!
Megjegyzés küldése