Szerethetjük az embereket, és bízhatunk bennük, mégsem kell hagynunk, hogy bántsanak vagy kihasználjanak. Nem kell megengednünk másoknak, hogy azt tegyenek velünk, amit akarnak. Nem minden követelésük jogos! Nem kell mindegyikre igent mondani!
Az élet vizsgáztathat. Az emberek kikutatják a gyenge pontjainkat. Természetesen mi magunk is megtehetjük ezt. S ha bizonyos területen gyenge pontra bukkanunk, észre fogjuk venni, hogy családunk tagjai, barátaink, munkatársaink, szomszédaink, ismételten éppen ott tesznek próbára. Az élet, felebarátaink, Felsőbb Erőnk talán így próbál belénk verni valamit.
Ha megtanuljuk ezt a leckét, egyre kevesebb ilyen problémát észlelünk. Éltünk erőnkkel, meghúztuk a határt. Mostanra megtanultuk a leckét. Esetleg egy ideig haragudnunk kell bizonyos emberekre – azokra, akik túlfeszítették a húrt. Ez rendjén való. Hamarosan elengedhetjük a haragot, és hálával helyettesíthetjük. Hiszen ezek az emberek segítették elő, hogy megtudjuk, mi az, amit nem akarunk, amit nem fogunk tolerálni.
Mondjunk köszönetet azért, amit tanultunk.
Mennyit vagyunk hajlandóak eltűrni? Mit engedhetünk meg másoknak? Mennyire engedhetjük szabadjára indulatainkat? Hol húztuk meg a határt? Meghúztuk egyáltalán? Ha nem, baj van.
Előfordul, hogy nem szabad megbíznunk másokban, csak magunkban, és meg kell húznunk a határt környezetünk irányába.
Ma tudatosabban érzékelem azokat a területeket, ahol egészségesebb határokra van szükségem. Magam mögött hagyom azt a naiv feltételezést, hogy a másiknak mindig igaza van. Azt a nézetet teszem a helyére, hogy magamban bízom, magamra hallgatok, egészséges határokat jelölök ki, és meg is tartom ezeket.
Alapból naiv vagyok. Valahogy úgy hiszem, akit én szeretek, ő is szeret engem, nem okoz csalódást, nem bánt, főleg így voltam a Társaimmal kapcsolatban és a családtagjaimmal is. Úgy hiszem, mivel én nem bántom őket, ők sem fognak engem, hiszen erős kapocs a szeretet. Úgy gondolom a szeretet óv és véd és semmiképpen sem engedi meg a bántalmazást. Pedig nem így van... és mégis így kellene lennie?! Nagy dilemmában vagyok most, mert tényleg nem tudom, viszont úgy érzem, Pál levele a Korinthusbeliekhez érinti az én naiv/szeretetfogalmamat.A szeretet hosszútűrő, kegyes;
a szeretet nem irigykedik,
a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül,
nem keresi a maga hasznát,
nem gerjed haragra,
nem tartja számon a gonoszt.
Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.
Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek;
vagy akár nyelvek, megszűnnek;
vagy akár ismeret, eltöröltetik.
Szóval a fenti idézet a tökéletes szeretetről szól.
A naivitásom másik arca a bizalom. Nehezen bízom meg emberekben, viszont akinek egyszer sikerült a szívembe lopnia magát csak nagy fájdalmak árán kerülhet ki onnan, DE! akkor végleg.
Voltak események az életemben, olyanok, amikre most, hogy nagyon gondolkozom a saját naivitásomon, visszaemlékezve talán még ma sem tudom elhinni, hogy megtörténtek. Olyan emberekről szól ez az emlék, akiket feltétel nélkül elfogadtam, szerettem, bíztam bennük és ők elárultak engem. Tudom, azért értek ezek a megrázkódtatások, mert az első emberek, akikben csalódtam, a szüleim voltak, éppen ezért ezeket az embereket vonzottam be az életembe, mert ezt ismerem. Mégsem akarom minden nyomorúságomat a szüleim kontójára írni csak hát a példa ragadós és nincsenek véletlenek. (most mi van?! a bűntudatom sugdossa, hogy felmentsem a szüleimet a hibáik alól?!)
A lényeg mégis az számomra, bízzak a saját érzéseimben, azok nem csapnak be és amikor a vészcsengő csilingel, higgyek neki, hallgassak rá. A fent említett embereknél is szólt, csak én nem akartam elhinni, akiket barátaimmá választottam, becsaptak, elárultak. Ezek az emberek is tanítottak engem valamire, mégpedig az egészséges önvédelmem kifejlesztésére. Ezért köszönet jár nekik és magamnak is, hiszen nem volt véletlen a választásom, egyik életfeladatom, nagy valószínűség szerint, saját magam védelmének megtanulása.
a szeretet nem irigykedik,
a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül,
nem keresi a maga hasznát,
nem gerjed haragra,
nem tartja számon a gonoszt.
Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.
Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek;
vagy akár nyelvek, megszűnnek;
vagy akár ismeret, eltöröltetik.
Szóval a fenti idézet a tökéletes szeretetről szól.
A naivitásom másik arca a bizalom. Nehezen bízom meg emberekben, viszont akinek egyszer sikerült a szívembe lopnia magát csak nagy fájdalmak árán kerülhet ki onnan, DE! akkor végleg.
Voltak események az életemben, olyanok, amikre most, hogy nagyon gondolkozom a saját naivitásomon, visszaemlékezve talán még ma sem tudom elhinni, hogy megtörténtek. Olyan emberekről szól ez az emlék, akiket feltétel nélkül elfogadtam, szerettem, bíztam bennük és ők elárultak engem. Tudom, azért értek ezek a megrázkódtatások, mert az első emberek, akikben csalódtam, a szüleim voltak, éppen ezért ezeket az embereket vonzottam be az életembe, mert ezt ismerem. Mégsem akarom minden nyomorúságomat a szüleim kontójára írni csak hát a példa ragadós és nincsenek véletlenek. (most mi van?! a bűntudatom sugdossa, hogy felmentsem a szüleimet a hibáik alól?!)
A lényeg mégis az számomra, bízzak a saját érzéseimben, azok nem csapnak be és amikor a vészcsengő csilingel, higgyek neki, hallgassak rá. A fent említett embereknél is szólt, csak én nem akartam elhinni, akiket barátaimmá választottam, becsaptak, elárultak. Ezek az emberek is tanítottak engem valamire, mégpedig az egészséges önvédelmem kifejlesztésére. Ezért köszönet jár nekik és magamnak is, hiszen nem volt véletlen a választásom, egyik életfeladatom, nagy valószínűség szerint, saját magam védelmének megtanulása.
Megjegyzés küldése