Gyógyulásunk folyamán egy olyan új viselkedésmódot tanulunk, amelynek az a neve. Légy az, aki vagy.
Biztos akadnak, akik megijednek ettől. Mi lenne, ha igazán átéreznénk, amit érzünk, kimondanánk, amit akarunk, határozottan képviselnénk nézeteinket, és fontosnak tartanánk, mire van szükségünk? Mi lenne, ha egyszerűen eldobnánk az alkalmazkodás álcáját? Mi lenne, ha élnénk erőnkkel, és végre önmagunk lennénk?
Akkor is szeretnének? Vagy elhagynának? Haragudnának ránk?
Eljön az idő, amikor hajlandók és készek leszünk vállalni ezt a kockázatot. Rájövünk: ahhoz, hogy továbbfejlődhessünk, és békében élhessünk önmagunkkal, fel kell szabadítanunk magunkat. Eljön az ideje, amikor nem hagyjuk, hogy mások és az ő igényeik írják elő, mit tegyünk, és – mások reakcióitól függetlenedve – végre hűek leszünk magunkhoz.
Lehet, hogy egyesek elpártolnak mellőlünk, de az ilyen kapcsolat amúgy is véget ért volna. Mások viszont mellettünk maradnak, és jobban szeretnek és tisztelnek azért, mert vállaltuk a kockázatot, és vállaltuk önmagunkat. Őhozzájuk sokkal közelebb kerülünk, kapcsolatunk meghittebb lesz és működik. És rájövünk, hogy eddig is tökéletesen elég volt, hogy azok vagyunk, akik vagyunk. Hiszen ilyennek szántak.
Ma élek erőmmel, és végre önmagam leszek.
Féltem megmutatni azt, aki valójában vagyok. Ez a félelem leginkább a családomra vonatkozott. Mivel gyerekként, amikor kezdtem felvállalni magam, a véleményemet, igényeimet, folyton elutasításba ütköztem. Egy idő után feladtam saját magam és olyan lettem, amilyennek szerintem a szüleim akartak. Így, ezzel a szereppel legalább közéjük tartozónak érezhettem magam. Csakis így fogadtak be a családba.
A saját családomnak, a gyógyulásom első tíz évében nem mutattam meg magam. Erre csak akkor döbbentem rá, amikor újból visszaköltözött hozzánk az ex férjem. Azóta megmutatom, a gyengeségeimet, az erősségeimet, a határozatlanságomat és a határozottságomat, amikor szomorú vagyok, amikor csalódott, mérges vagy éppen dacos...
Visszafelé vizsgálva az életemet, arra jöttem rá, hogy gyógyulásom első tíz évét még igencsak az egom irányította. Meglegyintett ugyan az alázat szele - hiszen enélkül nem tehettem volna szert tartós józanodásra - rengeteget tanultam, ismerkedtem magammal, mégis az egomé volt a vezető szerep jobbára. Időszakosan kissé hátrébb húzódott, máskor meg koronával a fején utasított, rendelkezett és én, mint egy szófogadó gyerek, engedelmeskedtem neki.
Egy ideje nagyon figyelek rá. A félelmem figyelmeztet, amikor a porondra készül ismét. Amikor félek, előkúszik az egom. Amikor nem félek, az alázat az irányítóm. Az ego nem tűri az alázatot, érzi ő jól, erősebb nála.
A szüleimnek volt nehéz megmutatnom azt, aki valójában vagyok. Nem ismertek, olyan voltam nekik, mint egy idegen. Elutasítóak voltak, hidegek, merevek. Mégsem beszéltek az érzéseikről. Nehéz időszak volt ez nekem is, viszont vállaltam, mert nem kisebb, mint az életem volt a tét.
Idegen emberekkel kapcsolatban nem nagyon izgatott a dolog, a kinti világban sokkal könnyebben működött. DE! a családban, amikor megismernek valakit - vagy azt hiszik ismerik - aztán az a valaki egyszer csak megunja saját maga lassú öngyilkolását és a gyógyulás útjára lép és szép lassan, mégis biztosan kezd kibontakozni a valódi énje és ezt meg is meri mutatni, az a kunszt és nem lesz más, mint a régi időkben, csakis azért hogy szeressék. Megtanultam, a legnagyobb dolog a világon saját magam elfogadása és szeretete. Ez igen, ez már a gyógyulás.
A saját családomnak, a gyógyulásom első tíz évében nem mutattam meg magam. Erre csak akkor döbbentem rá, amikor újból visszaköltözött hozzánk az ex férjem. Azóta megmutatom, a gyengeségeimet, az erősségeimet, a határozatlanságomat és a határozottságomat, amikor szomorú vagyok, amikor csalódott, mérges vagy éppen dacos...
Visszafelé vizsgálva az életemet, arra jöttem rá, hogy gyógyulásom első tíz évét még igencsak az egom irányította. Meglegyintett ugyan az alázat szele - hiszen enélkül nem tehettem volna szert tartós józanodásra - rengeteget tanultam, ismerkedtem magammal, mégis az egomé volt a vezető szerep jobbára. Időszakosan kissé hátrébb húzódott, máskor meg koronával a fején utasított, rendelkezett és én, mint egy szófogadó gyerek, engedelmeskedtem neki.
Egy ideje nagyon figyelek rá. A félelmem figyelmeztet, amikor a porondra készül ismét. Amikor félek, előkúszik az egom. Amikor nem félek, az alázat az irányítóm. Az ego nem tűri az alázatot, érzi ő jól, erősebb nála.
A szüleimnek volt nehéz megmutatnom azt, aki valójában vagyok. Nem ismertek, olyan voltam nekik, mint egy idegen. Elutasítóak voltak, hidegek, merevek. Mégsem beszéltek az érzéseikről. Nehéz időszak volt ez nekem is, viszont vállaltam, mert nem kisebb, mint az életem volt a tét.
Idegen emberekkel kapcsolatban nem nagyon izgatott a dolog, a kinti világban sokkal könnyebben működött. DE! a családban, amikor megismernek valakit - vagy azt hiszik ismerik - aztán az a valaki egyszer csak megunja saját maga lassú öngyilkolását és a gyógyulás útjára lép és szép lassan, mégis biztosan kezd kibontakozni a valódi énje és ezt meg is meri mutatni, az a kunszt és nem lesz más, mint a régi időkben, csakis azért hogy szeressék. Megtanultam, a legnagyobb dolog a világon saját magam elfogadása és szeretete. Ez igen, ez már a gyógyulás.
Megjegyzés küldése