Sokféle módja van annak, hogy megküzdjünk a családunkkal. Egyesek azt választják, hogy egy időre elvágnak minden kapcsolatot családtagjaikkal. Mások fenntartják a kapcsolatot, s közben másfajta viselkedési módot próbálnak elsajátítani. Megint mások egy ideig távol tartják magukat családjuk tagjaitól, majd lassan visszatérnek hozzájuk, de már másfajta alapokon.
Nincs egyetlen és tökéletes megoldás. Tőlünk függ, melyik utat választjuk, melyik felel meg mindenkori szükségletünknek.
A lényeg az, hogy választhatunk. Meghúzhatjuk a határokat családunk irányában is. Olyan megoldás mellett köthetünk ki, amely a legjobb nekünk, és szükségtelen emiatt bűntudatot éreznünk.
Az a célunk, hogy megfelelő távolságot tudjunk tartani családunk tagjaitól úgy, hogy közben továbbra is szeretjük őket. Az a célunk, hogy egészségesen élhessünk, attól függetlenül, hogy mit tesznek vagy nem tesznek családtagjaink. Mi döntjük el, hogy ehhez milyen lépéseket kell tennünk.
Nem baj, ha valakinek nemet mondunk, ha így akarjuk. Mint ahogy az sem, ha igent mondunk, ha ezt látjuk helyénvalónak.
Istenem, segíts, hogy a megfelelő utat válasszam a családommal való kapcsolattartásban. Segíts belátnom, hogy itt nincs helyes, vagy helytelen. Segíts, hogy megbocsássak, és megtanuljak szeretettel leválni róluk. Tudom, hogy ez nem jelenti azt, hogy a rendszer működése kedvéért le kell mondanom önmagamról, a saját egészséges életmódomról.
Amikor az alkoholfüggőségemmel elmentem egy Kedves Orvos Ismerősömhöz segítséget kérni - már nem bírtam többet inni, féltem élni és meghalni is - elirányított az AA-ba (Névtelen Alkoholisták) és még egy ideig jártam hozzá is terápiára.
Az utolsó ülésünk alkalmával megkérdezte tőlem, hogy az apámmal kapcsolatban hogy gondolom védeni magam. Meglepett a kérdése, holott teljesen helyénvaló volt, kicsit elgondolkoztam rajta és ezt feleltem. Egy falat húzok kettőnk közé. Rábólintott, azt felelte, végül is ez is egy megoldás. És a fal felépült. Amint kicsit elkezdtem lebontani, közelebb akartam magamhoz engedni apámat, azonnal ráérzett és a betegségéből adódóan akkorát rúgott belém, hogy hetekig sajgott a lelkem. Ezután jó sokáig stabilizáltam a falat. Aztán pár alkalommal, melyek között hosszú idő telt el, mondhatom, évek, megint megpróbálkoztam, újból megtörtént a szóbeli bántalmazása, mígnem a legutolsó próbálkozásomnál, aminél nem is én kezdtem lebontogatni a közénk emelt falat, hanem olyan kettős megrázkódtatásban volt részem egy időben, amelyek következtében egyszerűen leomlott a fal, nem volt védelmem, akkor adta meg apu a kegyelemdöfést. Teljesen elborult az elméje a betegségétől - ép elméjű ember, amikor a lánya és az unokái bajban vannak, nem rúg hanem segít - és én teljesen elfordultam tőle. Beismertem a teljes tehetetlenségemet az ő betegségével szemben is. Csakis akkor engedtem kicsit közelebb magamhoz, amikor utoljára láttam, akkor amikor vitték ki a mentősök ülőhordágyon a szobájából, a vállára tettem a kezem, kicsit megszorítottam és elköszöntem tőle. Éreztem, ebben az életben többé mi már nem találkozunk. Két nap múlva meghalt.
Akinek a szeretetéért a legtöbbet harcoltam, tettem és bizonyítottam az enyémet az apám volt. Nem tudtam különválasztani sokáig őt a betegségétől. Amíg élt, semmiképpen. Öt éve múlt, hogy elment és én csak nagyon rövid ideje értettem meg, holott már sokkal előbb felfogtam ésszel, csak nem éreztem, hogy nagyon régóta az apám már nem volt ura a gondolatainak, gondolkozásának, az alkoholizmusa irányította.
Az utolsó ülésünk alkalmával megkérdezte tőlem, hogy az apámmal kapcsolatban hogy gondolom védeni magam. Meglepett a kérdése, holott teljesen helyénvaló volt, kicsit elgondolkoztam rajta és ezt feleltem. Egy falat húzok kettőnk közé. Rábólintott, azt felelte, végül is ez is egy megoldás. És a fal felépült. Amint kicsit elkezdtem lebontani, közelebb akartam magamhoz engedni apámat, azonnal ráérzett és a betegségéből adódóan akkorát rúgott belém, hogy hetekig sajgott a lelkem. Ezután jó sokáig stabilizáltam a falat. Aztán pár alkalommal, melyek között hosszú idő telt el, mondhatom, évek, megint megpróbálkoztam, újból megtörtént a szóbeli bántalmazása, mígnem a legutolsó próbálkozásomnál, aminél nem is én kezdtem lebontogatni a közénk emelt falat, hanem olyan kettős megrázkódtatásban volt részem egy időben, amelyek következtében egyszerűen leomlott a fal, nem volt védelmem, akkor adta meg apu a kegyelemdöfést. Teljesen elborult az elméje a betegségétől - ép elméjű ember, amikor a lánya és az unokái bajban vannak, nem rúg hanem segít - és én teljesen elfordultam tőle. Beismertem a teljes tehetetlenségemet az ő betegségével szemben is. Csakis akkor engedtem kicsit közelebb magamhoz, amikor utoljára láttam, akkor amikor vitték ki a mentősök ülőhordágyon a szobájából, a vállára tettem a kezem, kicsit megszorítottam és elköszöntem tőle. Éreztem, ebben az életben többé mi már nem találkozunk. Két nap múlva meghalt.
Akinek a szeretetéért a legtöbbet harcoltam, tettem és bizonyítottam az enyémet az apám volt. Nem tudtam különválasztani sokáig őt a betegségétől. Amíg élt, semmiképpen. Öt éve múlt, hogy elment és én csak nagyon rövid ideje értettem meg, holott már sokkal előbb felfogtam ésszel, csak nem éreztem, hogy nagyon régóta az apám már nem volt ura a gondolatainak, gondolkozásának, az alkoholizmusa irányította.
Megjegyzés küldése