A napokban láttam a Betépve (Blow)című, megtörtént eseményeket feldolgozó filmet. A fiam ajánlására néztem meg, akire nagy hatással volt. Eddig elkerült ez a film, bevallom nem igazán érdekel a drogdíler karrier, holott életemből és - mondhatni - egyik szakmámból eredően érint engem is a dolog. Mégis nagy hatással volt rám... Főleg a díler, George Jung (Johnny Deep) apját megformáló Fred Jung (Ray Liotta) és anyját Ermine Jung (Rachel Griffiths) alakításai hagytak bennem mély nyomot. Az apa elfogadó, szeretetteljes megnyilvánulásai és az anya hideg, elutasításai. Szinte vártam a film alatt azokat a jeleneteket, amikor a családot mutatják, a többi események nem hagytak bennem mély nyomot.
Számomra példaértékű és mindenképpen csak legekben tudok arról az emberről beszélni, aki tisztában van gyereke viselt dolgaival, mégis megmaradhatott neki az, hogy az ő a fia. Csak így egyszerűen. Nem a drogdílert látta benne, hanem azt, hogy igen, ő a kisfia és mindig is az lesz, akinek meg ő az apja. Családban maradhattak, nem szakíthatta őket szét a drog, a bűnözés. Azt mondják, hogy a gyermek-szülő kapcsolat soha sem szétszakítható kötelék. És most kérdezem én, nem jobb, - holott egyáltalán nem könnyebb - szeretni a gyerekünket annak, ami és elfogadni, mint ellökni magunktól, tele fájdalommal leélni nélküle a további napjainkat?! (természetesen vannak kirívó esetek, most ezekbe mégsem mennék bele, csakis a filmre koncentrálok és a megélt érzéseimre vele kapcsolatban)
Az apa maradéktalan alázata és bölcsessége szembe van állítva a filmben az anya szögletességével, sznobizmusával, a pénztől, mint hatalomtól való függésével. És az apa őt is szerette, mert el tudta fogadni olyannak, amilyen. Lehet, hogy nem illettek össze... csak úgy szerette.
Számomra példaértékű és mindenképpen csak legekben tudok arról az emberről beszélni, aki tisztában van gyereke viselt dolgaival, mégis megmaradhatott neki az, hogy az ő a fia. Csak így egyszerűen. Nem a drogdílert látta benne, hanem azt, hogy igen, ő a kisfia és mindig is az lesz, akinek meg ő az apja. Családban maradhattak, nem szakíthatta őket szét a drog, a bűnözés. Azt mondják, hogy a gyermek-szülő kapcsolat soha sem szétszakítható kötelék. És most kérdezem én, nem jobb, - holott egyáltalán nem könnyebb - szeretni a gyerekünket annak, ami és elfogadni, mint ellökni magunktól, tele fájdalommal leélni nélküle a további napjainkat?! (természetesen vannak kirívó esetek, most ezekbe mégsem mennék bele, csakis a filmre koncentrálok és a megélt érzéseimre vele kapcsolatban)
Az apa maradéktalan alázata és bölcsessége szembe van állítva a filmben az anya szögletességével, sznobizmusával, a pénztől, mint hatalomtól való függésével. És az apa őt is szerette, mert el tudta fogadni olyannak, amilyen. Lehet, hogy nem illettek össze... csak úgy szerette.
Megjegyzés küldése