Ne keress folyton mentségeket másoknak! Ne keress örökké mentségeket magadnak!
Bár az a célunk, hogy kifejlesszük magunkban az együttérzést, és eljussunk a megbocsátáshoz, elfogadáshoz és szeretethez, ugyanúgy célunk az, hogy elfogadjuk a valóságot, és másokat felelősnek tartsunk a viselkedésükért.
Felelősnek tartjuk magunkat is a viselkedésünkért, ugyanakkor együttérzéssel, és megértéssel vagyunk magunk iránt.
Ha jogot formálunk a gyöngeségre, ezzel még nem a felelőtlenségre szavazunk. Nem áll hatalmunkban megszabni mások életét, cselekedeteit sem a jelenben, sem a jövőben. Kijelentjük, hogy hajlandók vagyunk véget vetni az olyan magatartásnak, melynek alapja az erőszak és mások manipulálásának igénye. Hiszen úgyis hatástalannak bizonyult. És olyan spirituális, emocionális és mentális utazásra vállalkozunk, melynek során elsősorban magunkért vállalunk felelősséget…
Nem vagyunk áldozatok. Nem vagyunk tehetetlenek. Ha elfogadjuk erőtlenségünket, amikor ezt kell tennünk, képessé válunk arra, hogy birtokba vegyünk valós erőnket, és gondoskodjunk magunkról.
Ma elkerülöm azt, hogy mentséget keressek a magam vagy mások viselkedésére. Hagyom, hogy a felelősséget és a következményeket az viselje, akire tartozik.
Régebben a család dolgaiért egy személyben én vállaltam felelősséget. A bevásárlásért, a pénz beosztásáért, a számlák kifizetéséért, a gyerekek ruházkodásáért, bármilyen program megszervezéséért, mi legyen a kaja másnap... és sorolhatnám tovább. Észre sem vettem ezt, úgy hittem, ez egyedül az én dolgom, sőt, kötelességem. Nem csoda, hogy összeroppantam a súlya alatt. (kedves egyedülálló anyukák, nők, asszonyok, tudom, sokan nem roppantatok ebbe bele, nap, nap után húzzátok az igát és sokszor felneveltek egyedül, önerőből, egy-kettő-három gyereket, minden tiszteletem és elismerésem a Tiétek)
Aztán a 12 Lépéses Program felnyitotta a szememet. Rádöbbentem, egyedül vagyok a kettőnk házasságába. Fájdalmas felismerés volt. A következő időszakom - és itt nyugodtan beszélhetek évekről - azzal telt, hogy sírtam, kértem, mondtam, hisztiztem az akkor még férjemnek, hogy segítsen, egyedül húzom érzelmileg a családunk szekerét, a teljes felelősség rajtam van. Füle botját sem mozgatta. Mondjuk meg is értem, ez volt a legkényelmesebb a számára. A munka mögé bújva vívta és vívja ki ma is a többi ember elismerését, én meg hagyom, ugyanis ÉN tudom mi a valóság és senkit sem akarok meggyőzni az ellenkezőjéről. Minek? Ők nem élnek ebben a családban és ma már úgy érzem - egy ideje így van ez - hogy gusztustalan dolog a másik ember hátán előrébb jutni. Családokba nem lehet belelátni - nagyon kevés kivételtől eltekintve - csakis azok az emberek tudják a valóságot, akik benne élnek, a kívülállók számára látszat, feltételezés csupán az egész.
Szóval első körben próbáltam belátásra bírni, nem riadva vissza az eszközöktől sem. Fenyegetőztem, kiabáltam, játszmáztam... és jól belefáradtam. Feladtam. Nem tudtam, hogyan érhetném el, hogy ő is felelősséget vállaljon a családért, hiszen a számlák kifizetését nem bojkottálhattam, azokat fel kellett/kell adni, főzni is kellett/kell, a gyerekeknek is meg kellett venni a ruhákat, a tankönyveiket ki kellett fizetni... stb. mígnem eljött a pillanat, amin keresztül úgy gondoltam, talán most... ! Elveszítette a kedvenc játékszerét - én csak úgy hívtam az első felesége, ugyanis legalább hússzor többet simogatta, mint engem, ezért nekem a másod hegedűs szerep jutott csak - az autóját. Meg volt a törlesztő részletre a pénz, mégsem fizette ki, ezért a bank visszavette a kocsit. Sajnáltam, persze hogy sajnáltam az autót, DE! azt is megtanultam az évek alatt, valamit valamiért, mindennek ára van. És a nyugalmamnak is. Túl nagy teher volt számomra, feladtam, nem vittem tovább és el is veszett.
Ma már tudom, amit magamért megteszek, a családért is teszem - itt a család felé való felelősségvállalásról beszélek - viszont egy jottányit sem vagyok hajlandó többet vinni.
Magamért kifizetem a számlákat, magamért főzök meleg ételt, magamért mosom ki a ruhákat, magamért takarítok... mert nyugodt vagyok, amikor tiszta a lakás, igényem van a tisztaságra, nyugodt vagyok, amikor a számlák rendezve vannak, szeretem a főtt ételt, és a tiszta ruhákat.
Sokáig tartott, amíg magamban külön tudtam választani a fent említett dolgokat érzelmileg, viszont sikerült. Hálás vagyok érte, mert azóta nyugodtabb vagyok és sokkal kevesebbet mutogatok. Ezzel nem azt mondom, hogy nem teszem, csak kevesebbszer.
Aztán a 12 Lépéses Program felnyitotta a szememet. Rádöbbentem, egyedül vagyok a kettőnk házasságába. Fájdalmas felismerés volt. A következő időszakom - és itt nyugodtan beszélhetek évekről - azzal telt, hogy sírtam, kértem, mondtam, hisztiztem az akkor még férjemnek, hogy segítsen, egyedül húzom érzelmileg a családunk szekerét, a teljes felelősség rajtam van. Füle botját sem mozgatta. Mondjuk meg is értem, ez volt a legkényelmesebb a számára. A munka mögé bújva vívta és vívja ki ma is a többi ember elismerését, én meg hagyom, ugyanis ÉN tudom mi a valóság és senkit sem akarok meggyőzni az ellenkezőjéről. Minek? Ők nem élnek ebben a családban és ma már úgy érzem - egy ideje így van ez - hogy gusztustalan dolog a másik ember hátán előrébb jutni. Családokba nem lehet belelátni - nagyon kevés kivételtől eltekintve - csakis azok az emberek tudják a valóságot, akik benne élnek, a kívülállók számára látszat, feltételezés csupán az egész.
Szóval első körben próbáltam belátásra bírni, nem riadva vissza az eszközöktől sem. Fenyegetőztem, kiabáltam, játszmáztam... és jól belefáradtam. Feladtam. Nem tudtam, hogyan érhetném el, hogy ő is felelősséget vállaljon a családért, hiszen a számlák kifizetését nem bojkottálhattam, azokat fel kellett/kell adni, főzni is kellett/kell, a gyerekeknek is meg kellett venni a ruhákat, a tankönyveiket ki kellett fizetni... stb. mígnem eljött a pillanat, amin keresztül úgy gondoltam, talán most... ! Elveszítette a kedvenc játékszerét - én csak úgy hívtam az első felesége, ugyanis legalább hússzor többet simogatta, mint engem, ezért nekem a másod hegedűs szerep jutott csak - az autóját. Meg volt a törlesztő részletre a pénz, mégsem fizette ki, ezért a bank visszavette a kocsit. Sajnáltam, persze hogy sajnáltam az autót, DE! azt is megtanultam az évek alatt, valamit valamiért, mindennek ára van. És a nyugalmamnak is. Túl nagy teher volt számomra, feladtam, nem vittem tovább és el is veszett.
Ma már tudom, amit magamért megteszek, a családért is teszem - itt a család felé való felelősségvállalásról beszélek - viszont egy jottányit sem vagyok hajlandó többet vinni.
Magamért kifizetem a számlákat, magamért főzök meleg ételt, magamért mosom ki a ruhákat, magamért takarítok... mert nyugodt vagyok, amikor tiszta a lakás, igényem van a tisztaságra, nyugodt vagyok, amikor a számlák rendezve vannak, szeretem a főtt ételt, és a tiszta ruhákat.
Sokáig tartott, amíg magamban külön tudtam választani a fent említett dolgokat érzelmileg, viszont sikerült. Hálás vagyok érte, mert azóta nyugodtabb vagyok és sokkal kevesebbet mutogatok. Ezzel nem azt mondom, hogy nem teszem, csak kevesebbszer.
Megjegyzés küldése