Nem vagy áldozat! Mégis mélyen belénk vésődött ez a kép magunkról! Mennyire megszoktuk a nyomorúságot és elesettséget! Ez az áldozatszerep afféle szürke köpönyegként burkol be, s szinte magához vonzza azt, ami csakugyan áldozattá tesz, befelé pedig az áldozatszerep tudatát sulykolja.
Lehet, hogy már annyira megszoktuk, hogy akkor is áldozatnak érezzük magunkat, ha jó dolgok történnek velünk.
Új kocsid van? Igen, sóhajtunk, de nem megy olyan jól, mint vártam, meg aztán olyan sokba került…
Milyen szép családod van! Igen, sóhajtunk, de vannak gondjaink. És olyan nehéz időket éltünk át…
Te aztán igazán szép karriert futottál be! Ó, sóhajtunk, de a sikernek nagy az ára. Az a rengeteg papírmunka…
Megtanultam, hogyha erre állunk rá, hihetetlen, majdhogynem félelmetes képességünk van arra, hogy bármilyen helyzetben, még a legcsodálatosabb körülmények között is találjunk okot a boldogtalanságra.
Vállunkat leejtve, fejünket lehorgasztva fogadjuk az ökölcsapásokat; így vánszorgunk végig az egész életünkön.
Hagyd abba! Vesd le a kétségbeesés, a negatív beállítottság, az áldozatszerep szürke köpönyegét! Hajítsd el jó messzire, hadd fújja el a szél!
Nem vagyunk áldozatok! Lehet, hogy azelőtt áldozattá tettek, mert hagytuk, hogy ezt tegyék velünk. Lehet, hogy magunk kerestük, teremtettük, és mindig újrateremtettük azokat a helyzeteket, amelyek áldozatszerepbe taszítottak. De nem vagyunk áldozatok!
Erőnk tudatában meg tudunk állni a lábunkon. Nem muszáj hagynunk, hogy áldozattá tegyenek. Nem kell a boldogságra okot keresnünk sem a nagyon jó helyzetekben, sem a rosszakban.
Húzd meg a határaidat! Mondj nemet valakinek, vagy hagyd abba a dolgot! Lépj ki a kapcsolatból! Kérd azt, amire szükséged van! Hozz döntéseket, és vállald értük a felelősséget! Alaposan vizsgáld meg a választási lehetőségeket! Add meg magadnak, amire szükséged van! Állj egyenesen, emeld fel a fejed, és használd az erődet! Élj a felelősséggel, amellyel magadnak tartozol!
És tanuld meg élvezni azt, ami jó.
Ma megtagadom, hogy áldozatként gondolkodjam, szóljak, beszéljek, cselekedjem. Ehelyett örömmel vállalok felelősséget magamért, és arra összpontosítok, ami jó az életemben.
A régi életemben folyton áldozatnak és mártírnak éreztem magam, holott erről tudomásom sem volt. Azért, mert nem voltam kapcsolatban a saját érzéseimmel.
Az áldozatszerepemre a 12 Lépéses Program világított rá és Kati könyve - Kati vagyok alkoholista - .
Elesettnek nem éreztem magam, számomra az áldozat és mártír szerep inkább látszólagos erővel, határozottsággal, rengeteg fizikai munkával járt és nem utolsósorban önmagam megerőszakolásával, mert nem tudtam, nem mertem másoknak nemet mondani.
Ma már nem mentegetőzök az elért sikereimért. És most nem is anyagi sikerekre gondolok elsősorban, inkább lelki előre lépésekre. Megdolgoztam/megdolgozom értük, sokszor vért izzadva és amikor valaki elismeri, egy jóleső köszönömmel nyugtázom. Mert a mások elismerése - valljuk be - jól esik.
Az áldozatszerepet és a mártírszerepet már jó korán megtanultam, szinte gyerekként. Mindent elkövettem azért, hogy a szüleim szeretetét, elismerését kivívjam. Mivel nem kaptam meg, ezért folyton magamat okoltam. Magamat okoltam az apám rossz kedve miatt, azért, mert anyám sírt, DE! az okát sosem tudtam, csak okoltam magam. Engem választott ki a szüleim betegsége az áldozat, mártír szerepre.
Meg voltam győződve arról, hogy én nem vagyok elég jó, én nem teszek meg mindent az elismerésükért. Ma már tisztában vagyok azzal, hogy elég jó vagyok és az elismerést, dicséretet elsősorban saját magamtól, saját magamnak adom.
Ezek a szerepek majdnem megöltek. Akkora súllyal nehezedtek rám, hogy a pohárhoz nyúltam, mivel nem mertem önmagam lenni, azt sem tudtam, hogyan lehetnék az.
A 12 Lépéses Program felnevelt/felnevel engem és Égi Apuba nyugodtan belekapaszkodhatok, hiszen Ő sosem csap be, sosem hagy el, Ő mindig velem van és úgy szeret engem, amilyen vagyok. A hibáimmal, az erényeimmel együtt.
Az áldozatszerep alól való kibújáshoz az első és a legfontosabb lépcső a nemet mondás elsajátítása. Enélkül nem működik. Megkérdezem magamtól, jó e az nekem, van e rá elég időm, energiám, amire mondjuk megkér valaki, hogy tegyem meg. Amennyiben a válasz nem, akkor nemet kell mondanom a saját belső békém, fejlődésem érdekében. Mindegy, hogy ő mit szól, vagy gondol, az első és a legfontosabb a gyógyulásom, csakis ezután jöhet minden más.
Az áldozatszerepemre a 12 Lépéses Program világított rá és Kati könyve - Kati vagyok alkoholista - .
Elesettnek nem éreztem magam, számomra az áldozat és mártír szerep inkább látszólagos erővel, határozottsággal, rengeteg fizikai munkával járt és nem utolsósorban önmagam megerőszakolásával, mert nem tudtam, nem mertem másoknak nemet mondani.
Ma már nem mentegetőzök az elért sikereimért. És most nem is anyagi sikerekre gondolok elsősorban, inkább lelki előre lépésekre. Megdolgoztam/megdolgozom értük, sokszor vért izzadva és amikor valaki elismeri, egy jóleső köszönömmel nyugtázom. Mert a mások elismerése - valljuk be - jól esik.
Az áldozatszerepet és a mártírszerepet már jó korán megtanultam, szinte gyerekként. Mindent elkövettem azért, hogy a szüleim szeretetét, elismerését kivívjam. Mivel nem kaptam meg, ezért folyton magamat okoltam. Magamat okoltam az apám rossz kedve miatt, azért, mert anyám sírt, DE! az okát sosem tudtam, csak okoltam magam. Engem választott ki a szüleim betegsége az áldozat, mártír szerepre.
Meg voltam győződve arról, hogy én nem vagyok elég jó, én nem teszek meg mindent az elismerésükért. Ma már tisztában vagyok azzal, hogy elég jó vagyok és az elismerést, dicséretet elsősorban saját magamtól, saját magamnak adom.
Ezek a szerepek majdnem megöltek. Akkora súllyal nehezedtek rám, hogy a pohárhoz nyúltam, mivel nem mertem önmagam lenni, azt sem tudtam, hogyan lehetnék az.
A 12 Lépéses Program felnevelt/felnevel engem és Égi Apuba nyugodtan belekapaszkodhatok, hiszen Ő sosem csap be, sosem hagy el, Ő mindig velem van és úgy szeret engem, amilyen vagyok. A hibáimmal, az erényeimmel együtt.
Az áldozatszerep alól való kibújáshoz az első és a legfontosabb lépcső a nemet mondás elsajátítása. Enélkül nem működik. Megkérdezem magamtól, jó e az nekem, van e rá elég időm, energiám, amire mondjuk megkér valaki, hogy tegyem meg. Amennyiben a válasz nem, akkor nemet kell mondanom a saját belső békém, fejlődésem érdekében. Mindegy, hogy ő mit szól, vagy gondol, az első és a legfontosabb a gyógyulásom, csakis ezután jöhet minden más.
Megjegyzés küldése