Soha semmit nem kell jobban csinálnunk, mint ahogy tőlünk telik. Soha.
Tegyük meg a maximumát annak, amire pillanatnyilag képesek vagyunk, azután engedjük el. Ha újra meg kell tennünk, később ugyanúgy megtehetjük a legjobbat, ami akkor telik tőlünk. Soha nem tehetünk többet vagy jobbat, mint amire az adott pillanatban képesek vagyunk. Ha többet várunk el magunktól, mint amennyit az ésszerűség határain belül elvárhatunk, ezzel csak büntetjük, és az őrületbe kergetjük magunkat.
A kiválóságra törekvés pozitív tulajdonság.
A tökéletességre törekvés önpusztító.
Mondta nekünk valaki vagy elvárta tőlünk, hogy többet tegyünk, többet adjunk, többek legyünk, mint akik vagyunk? Valaki mindig megtagadta tőlünk az elismerést?
Eljön az idő, amikor úgy érezzük, megtettük a maximumot, ami tőlünk telt. Ha eljön, engedjük el!
Vannak napok, amikor ez a maximum kevesebb, mint amit reméltünk. Engedjük el ezeket a napokat is. Kezdjük újra holnap! Addig próbálkozzunk, amíg a tőlünk telhető legjobb még jobb lesz. A konstruktív kritikának is megvan az ideje, de ha örökké kritizáljuk magunkat, előbb-utóbb bedobjuk a törölközőt.
Ha erővel ruházzuk fel és megdicsérjük magunkat, ettől még nem fogunk ellustulni. Inkább táplál, és képessé tesz arra, hogy a legjobb formánkat adjuk, és lényünk legjava szerint éljünk.
Ma a tőlem telhető maximumot produkálom, azután elengedem. Istenem, segíts felhagynom a folytonos önkritikával, hogy méltányolhassam, milyen messzire jutottam.
A 12 Lépéses Programban tanultam meg dicsérni magam. Azelőtt sosem tettem, mindig más emberektől vártam.
Például elvártam a gyerekeim apjától, hogy megdicsérje a főztömet, a sütiket amiket sütöttem, aztán egy idő múlva rájöttem, nem szükséges harapófogóval kihúznom senkiből sem a dicséretet, majd én elismerem magam, amikor úgy érzem. És így is tettem és azóta is így teszek.
Emlékszem, még gyerekkoromban történt egyik vasárnapi ebéd után, anyu megkérdezte aputól, hogy finom volt az ebéd? A válasz, megettem nem?!
Sok ember azt hiszi, ha megdicséri a párját vagy a gyerekét, ettől kevesebb lesz, pedig ez nem így van. Az elismerés mindig többé tesz, akár saját magamat ismerem el, akár másokat. Mások elismerését is szükséges volt megtanulnom.
Nehezen állok be a középútra a saját magam elvárásaival kapcsolatban. Többször még mindig a múlttal ütöm magam, amikor a jelenben nem olyan jól sikerül véghezvinnem valamit, amit a múltban már jobban kiviteleztem.
Reménykedek abban, lassan megértem azt, mélyebben és jobban, hogy nem mindegyik napom egyforma így a teljesítményeim sem. Hiába, a fejemtől a szívemig vezet a leghosszabb út.
Például elvártam a gyerekeim apjától, hogy megdicsérje a főztömet, a sütiket amiket sütöttem, aztán egy idő múlva rájöttem, nem szükséges harapófogóval kihúznom senkiből sem a dicséretet, majd én elismerem magam, amikor úgy érzem. És így is tettem és azóta is így teszek.
Emlékszem, még gyerekkoromban történt egyik vasárnapi ebéd után, anyu megkérdezte aputól, hogy finom volt az ebéd? A válasz, megettem nem?!
Sok ember azt hiszi, ha megdicséri a párját vagy a gyerekét, ettől kevesebb lesz, pedig ez nem így van. Az elismerés mindig többé tesz, akár saját magamat ismerem el, akár másokat. Mások elismerését is szükséges volt megtanulnom.
Nehezen állok be a középútra a saját magam elvárásaival kapcsolatban. Többször még mindig a múlttal ütöm magam, amikor a jelenben nem olyan jól sikerül véghezvinnem valamit, amit a múltban már jobban kiviteleztem.
Reménykedek abban, lassan megértem azt, mélyebben és jobban, hogy nem mindegyik napom egyforma így a teljesítményeim sem. Hiába, a fejemtől a szívemig vezet a leghosszabb út.
Megjegyzés küldése