Hosszú évek óta járom a gyógyulás útját. Sokszor alkalmaztam eközben a tagadást. Védekezési mód volt, a túlélést szolgáló eszköz, amely segített, hogy feladataimmal megbirkózzam, néha pedig majdnem a vesztembe sodort. Egyszerre volt barát és ellenség.
Gyermekként magam és családom védelmében használtam a tagadást. Megóvtam magam attól, hogy észrevegyek bizonyos túl fájdalmas dolgokat, átérezzek olyan érzelmeket, amelyek maguk alá temettek volna. A tagadás sok traumán átsegített, amikor nem volt más eszközöm a túléléshez.
A tagadás negatív oldala az volt, hogy elvesztettem a kapcsolatot önmagammal és az érzelmeimmel. Képes voltam ártalmas helyzetekben részt venni úgy, hogy nem is tudtam, hogy bántanak. Nagy fájdalmakat és sok-sok bántást tudtam elviselni, és halvány fogalmam sem volt róla, hogy ez nincs rendjén.
Részese lettem annak, hogy mások bántanak.
A tagadás megvédett a fájdalomtól, ugyanakkor vakká tett az érzelmeimmel, szükségleteimmel és önmagammal szemben. Mint aki egy vastag pokróc alá bújt, hogy ne lásson, ne érezzen semmit.
Aztán végre elindultam a gyógyulás útján. Tudatosan érzékeltem a fájdalmaimat, érzelmeimet, viselkedésemet. Olyannak kezdtem látni magamat és a világot, amilyen. Oly sok tagadás volt a múltamban, hogy ha azt a pokrócot hirtelen lerántják rólam, belehalok a lelepleződés sokkjába. Emlékképekre, felismerésekre, bizonyosságra, és fokozatos gyógyulásra volt szükségem.
Az élet elkísért ezen az úton. Az élet gyöngéd tanító.
Gyógyulás közben olyan emberekkel találkoztam, akik felismertették velem, mi az, amit még mindig tagadok, s elmondták, miből kell kigyógyulnom. S mindezt szépen sorjában, ahogy képessé váltam a felismerések kezelésére.
Ma is használom a tagadást, de ki is török belőle, ha erre van szükség. Amikor a változás szelei fújni kezdenek, és elsöpörnek egy régi, ismerős rendszert, hogy felkészítsenek az újra, előveszem pokrócomat s elbújok egy időre. Néha olyankor is pokrócom melegében keresek menedéket, ha olyasvalakinek van problémája, akit szeretek. Régen megtagadott dolgok emlékei bukkannak fel, melyekre emlékeznem kell, és el kell fogadnom őket, hogy meggyógyulhassak, egészséges, és erős lehessek.
Néha szégyellem magam, milyen sokáig tart, mire odáig küzdöm magam, hogy elfogadjam a valóságot. Zavarban jövök, amikor újra beburkol a tagadás köde.
Aztán történik valami, és látom, hogy megyek tovább. Szükségem volt erre a tapasztalatra, része volt a láncnak. Nem hiba volt, hanem a gyógyulásom fontos része.
Izgalmas folyamat ez a gyógyulásnak nevezett utazás!
Nem baj, ha a különösen nehéz szakaszon a tagadást hívom segítségül. Tudom, hogy a tagadás barátom és ellenségem. Résen vagyok, hogy észrevegyem a vészjeleket: azokat a ködös, zavaros érzéseket… azt a lomha energiát… a kényszeres gondolatokat… az olykor túl gyors, túl megerőltető rohanást… a segítő mechanizmusok elutasítását.
Immár tiszteletben tartom azt a szükségletünket, hogy a tagadást ilyen pokrócként tekerjük magunk köré, amikor túlságosan fázunk. Nem az én dolgom, hogy lerántsam másokról, vagy megszégyenítsem őket azért, mert a pokróc alá bújnak. A szégyentől még jobban fáznának, és még szorosabbra csavarnák maguk köré a pokrócot. Bele is halhatnak a lelepleződésbe, ahogy velem is majdnem megtörtént.
Megtanultam, hogy a legjobb, amit tehetek, az, ha éreztetem velük, hogy jó melegben, és biztonságban vannak. Minél jobban érzékelik ezt a meleget és biztonságot, annál hamarabb lesznek képesek eldobni a pokrócukat. Tagadásukat nem kell támogatnom vagy bátorítanom. Lehetek őszinte. Ha a tagadásuk rám nézve ártalmas, nem muszáj ott maradnom. Minden jót kívánhatok nekik, és nyugodtan törődhetek saját magammal. Hiszen, ha túl sokáig maradok olyasvalaki mellett, aki bánt, óhatatlanul újra a pokrócom alá bújok.
A meleget árasztó emberek vonzanak. Ha ilyenek között vagyok, nincs szükségem pokrócra.
Megtanultam tisztelni azt, aki meleget árasztó környezetet tud teremteni, ahol senkinek sincs szüksége pokrócra, vagy ha néha mégis, nem sokáig. És most már bízom abban, ahogy az emberek gyógyulnak, és a saját életükkel foglalkoznak.
Istenem, segíts, hogy nyitott legyek, és bízzam abban a folyamatban, mely kigyógyít mindabból, amit a múltamban tagadtam. Segíts, hogy tudatosságra és elfogadásra törekedhessem, de abban is, hogy gyöngéden és együtt érzően bánjak magammal – és másokkal – azokat az időszakokat illetően, amikor a tagadást használtam védekezésül.
Nem is tudok semmit sem hozzáfűzni ehhez a meditációhoz csak annyit, hogy igen, én is, nálam is ugyanígy működött/működik. Érdekes a pokróc megfogalmazás és nagyon találó. Kegyetlen emberek és azok akiket az egojuk irányít (vagy a kettő egy és ugyanaz?) megpróbáltak engem is többször kihúzni a védelme alól, olyankor, amikor a pokróc alatt éreztem biztonságban magam. Ezektől az embertelen emberektől elfordultam. Azok társaságában érzem biztonságban magam, akik a pokróc alatt hagynak (elfogadnak), mellém ülnek és úgy beszélgetünk.
(számomra ez a meditáció a legszeretetteltelibb az összes közül)
Öröm hír!
A lányom ma volt vizsgálaton és hála Istennek egészséges!
A csomó a mellében egy nagyobb zsírmirigy, megnyugtatott bennünket a Főorvosnő, aki a vizsgálatot elvégezte.
Nem volt leányálom az eddig eltelt időszak, elengedtem, visszavetem... így "játszottam", amikor engedtem, hogy a gondolataim fokozatosan besötétüljenek...
Istennek hála, túl vagyok/vagyunk rajta és ezt nagyon köszönöm!
Megjegyzés küldése