Egy nap elhatároztam, hogy kipróbálok valami újat. Tízéves kisfiammal kimentünk a St. Croix folyóra egy hullámrobogón. A hullámrobogó egy kis vízi jármű, leginkább egy motorbiciklire emlékeztet. Felvettük a mentőmellényt, és olyan kalandba vágtunk bele, amelyről kiderült, hogy egyszerre izgalmas és félelmetes. Fantasztikusan izgalmas volt, amikor hagytam, hogy élvezzem, és félelmetesen ijesztő, amikor túl sokat gondoltam arra, mit csinálok, és elképzeltem mindazt a szörnyűséget, ami megtörténhet velünk.
Körülbelül az út felénél lehettünk, amikor legrémesebb félelmem valósággá változott: felbuktunk. Ott kapálóztunk a harminc láb mély vízben. A hullámrobogó ott bukdácsolt előttem a hullámokon, mint egy hanyatt esett motorizált teknősbéka.
- Ne ess pánikba! – mondta a fiam teljes nyugalommal,.
Mi van, ha megfulladunk? – ellenkeztem.
- Nem tudunk – felelte – Mentőmellény van rajtunk. Nézd csak! Lebegünk.
- A motor fejre állt – aggodalmaskodtam. – Hogy fordítjuk vissza?
Ahogy elmagyarázták – felelte a fiam. – A nyíl erre mutat.
És egy könnyed mozdulattal visszafordítottuk a gépet.
Mi van, ha nem tudunk rá felmászni? – kérdeztem.
Dehogynem – válaszolta a fiam. – Pont erre van kitalálva. Hogy föl lehessen rá mászni a vízben.
Miközben továbbhajtottunk, lassan megnyugodtam, és azon tanakodtam, mitől rémültem meg annyira. Talán, mert nem bízom a problémamegoldó képességemben? Vagy, mert egyszer már majdnem megfulladtam, amikor nem volt rajtam mellény?
De akkor sem fulladtál meg, mondta bennem egy hangocska. Túlélted.
Ne ess pánikba!
A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. Az élet azért van, hogy éljük. Lehet, hogy néha majdnem elborítanak a hullámok, sőt, akár el is merülhetünk egy röpke pillanatra, és nyelünk egy kis vizet, de nem fulladunk meg. Mentőmellény van rajtunk. Ezt a megnyugtató mellényt Istennek nevezik.
Ma nem felejtek el vigyázni magamra. Ha mégis összecsapnának fölöttem a hullámok, Isten velem van, hogy segítsen, akkor is, ha erről félelmemben elfeledkezem.
A félelmet nagyon korán megismertem, három éves koromban, amikor a szüleim egy balatonfüredi nyaralás alkalmával, éjszaka egyedül hagytak az üdülő szobájában. Azt hitték, hogy nem fogok felébredni - mesélte anyám, amikor egyszer rákérdeztem arra, miért tették.
Emlékszem, felébredtem a sötét, idegen szobában és egyszer csak arra eszméltem, hogy egyedül vagyok. Nem akartam elhinni. Ma is a szemem előtt látom, ahogy felemelem a hamutartót, hogy még abban is megnézzem, nincsenek-e ott a szüleim. Nem voltak, rettenetesen megrémültem. Emlékszem, sikítottam, kiabáltam, üvöltöttem és vertem az ajtót, ahogy csak tudtam. Egyszer csak kinyílt és a következő emlékem az, hogy fekszem egy ágyon, kedves fiatal nő vigasztal, érzem a heverő durva szövetét az arcomon, amire lefektettek, világos van, ég a lámpa, biztonságban érzem magam és elalszom.
Úgy gondolom, ettől a pillanattól kezdve volt egymaga a lelkem, ettől a pillanattól kezdve volt utamon kísérőm a félelem és ettől a pillanattól kezdve vesztettem el a szüleimet lélekben.
Féltem az óvodában, féltem az iskolában, féltem sokat a volt munkahelyeimen és féltem különböző élethelyzetekben, féltem emberektől, helyzetektől, eseményektől, míg nem rátaláltam az alkohol adta hamis nyugalomra. Nem tudtam már elviselni azt a belső magányt, amit előtte sok évig cipeltem, sem a félelmet, sem a szorongást. Innom kellett. Hamis barát volt az alkohol. Az ivászatom vége felé már inni is féltem. Abba hagyni is féltem, mígnem eljött az a pillanat, nem én leszek az az ember, aki nem fog belehalni az ivásba. Abba akartam hagyni. Nagyon féltem mi lesz velem nélküle, mégis letettem a poharat és elindultam egy számomra teljesen ismeretlen úton. Bementem a Névtelen Alkoholistákhoz, ahol megismerkedtem a 12 Lépéses Programmal. Ezt kaptam az alkohol helyett. Egy másfajta gondolkodás módot, kiegyensúlyozottabb életet és nem utolsósorban azt, hogy kapcsolatom lett Istennel.
Megtanultam felismerni az érzéseimet és kezelni őket a 12 Lépéses Program segítségével. Megtanultam és tanulom ma is kezelni, feloldani a félelmeimet, átadni Istennek őket, mert Ő elbírja, és rábízni magam és az életemet. Hol sikerül, hol meg nem, a lényeg mégis az, hogy ma sem felejtettem el honnan jöttem és hogy próbálkozom, nem adom fel.
Persze, hogy szoktam félni, viszont amikor előjön bennem a félelem, már tudom, hogy nincsen meg a ráhagyatkozásom, életem irányítását visszavettem. Ilyenkor többnyire imádkozom és nagyon igyekszem újból Istenre hagyatkozni.
Emlékszem, felébredtem a sötét, idegen szobában és egyszer csak arra eszméltem, hogy egyedül vagyok. Nem akartam elhinni. Ma is a szemem előtt látom, ahogy felemelem a hamutartót, hogy még abban is megnézzem, nincsenek-e ott a szüleim. Nem voltak, rettenetesen megrémültem. Emlékszem, sikítottam, kiabáltam, üvöltöttem és vertem az ajtót, ahogy csak tudtam. Egyszer csak kinyílt és a következő emlékem az, hogy fekszem egy ágyon, kedves fiatal nő vigasztal, érzem a heverő durva szövetét az arcomon, amire lefektettek, világos van, ég a lámpa, biztonságban érzem magam és elalszom.
Úgy gondolom, ettől a pillanattól kezdve volt egymaga a lelkem, ettől a pillanattól kezdve volt utamon kísérőm a félelem és ettől a pillanattól kezdve vesztettem el a szüleimet lélekben.
Féltem az óvodában, féltem az iskolában, féltem sokat a volt munkahelyeimen és féltem különböző élethelyzetekben, féltem emberektől, helyzetektől, eseményektől, míg nem rátaláltam az alkohol adta hamis nyugalomra. Nem tudtam már elviselni azt a belső magányt, amit előtte sok évig cipeltem, sem a félelmet, sem a szorongást. Innom kellett. Hamis barát volt az alkohol. Az ivászatom vége felé már inni is féltem. Abba hagyni is féltem, mígnem eljött az a pillanat, nem én leszek az az ember, aki nem fog belehalni az ivásba. Abba akartam hagyni. Nagyon féltem mi lesz velem nélküle, mégis letettem a poharat és elindultam egy számomra teljesen ismeretlen úton. Bementem a Névtelen Alkoholistákhoz, ahol megismerkedtem a 12 Lépéses Programmal. Ezt kaptam az alkohol helyett. Egy másfajta gondolkodás módot, kiegyensúlyozottabb életet és nem utolsósorban azt, hogy kapcsolatom lett Istennel.
Megtanultam felismerni az érzéseimet és kezelni őket a 12 Lépéses Program segítségével. Megtanultam és tanulom ma is kezelni, feloldani a félelmeimet, átadni Istennek őket, mert Ő elbírja, és rábízni magam és az életemet. Hol sikerül, hol meg nem, a lényeg mégis az, hogy ma sem felejtettem el honnan jöttem és hogy próbálkozom, nem adom fel.
Persze, hogy szoktam félni, viszont amikor előjön bennem a félelem, már tudom, hogy nincsen meg a ráhagyatkozásom, életem irányítását visszavettem. Ilyenkor többnyire imádkozom és nagyon igyekszem újból Istenre hagyatkozni.
Megjegyzés küldése