Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

Július 5.

A túlélők bűntudata.

Kezdünk gyógyulni. Kezdünk gondoskodni magunkról. Gyógyulási programunk eredményeket hoz életünkbe, és kezdjük jól érezni magunkat a bőrünkben.

Ekkor, mint a villám, csap le ránk a bűntudat.

Valahányszor kezdjük átélni életünk teljességét, és örömét, bűnösnek érezhetjük magunkat azok miatt, akiket hátrahagytunk: akik nem gyógyulnak, akik most is szenvednek. Ez a bűntudat a kapcsolati függőség egyik tünete.

Esetleg volt férjünk jut eszünkbe, aki még mindig iszik.

Vagy már felnőtt gyermekünkre gondolunk, aki most is szenved. Vagy felhív telefonon nem gyógyuló szülőnk, és elpanaszolja nyomorúságát. És úgy érezzük, fájdalma beszippant minket is. Hogy lehetünk ilyen boldogok, hogy érezhetjük magunkat ilyen jól, amikor szeretteink még mindig kínlódnak? Szabad elszakadnunk tőlük, és boldogan élnünk az ő keserves körülményeik ellenére?

Igen, szabad?

És az is igaz, hogy fáj magunk mögött hagyni, akiket szeretünk. De menjünk tovább! Legyünk türelmesek! Mások gyógyítása nem a mi feladatunk. Nem kényszeríthetjük rájuk. Mi nem tehetjük őket boldoggá.

Feltehetjük magunknak a kérdést, miért minket választottak ki arra, hogy teljesebb életet éljünk? Lehet, hogy sosem tudjuk meg a választ. Egyesek utolérhetnek bennünket, ha itt az ideje, de az ő gyógyulásuk nem a mi dolgunk. Igazából csak saját gyógyulásunkért felelhetünk.

Ma megpróbálom átküzdeni magam szomorúságom és bűntudatom falán. Megengedem magamnak, hogy akkor is egészséges és boldog legyek, ha valaki, akit szeretek, nem ezt az utat választotta.

A gyerekeimmel kapcsolatban szokott a bűntudat jelezni, amikor más, újabb, gyógyuló viselkedésformákat veszek fel vagy határozottabban megmutatom a határaimat. A bűntudat jelez nekem, hogy a gyógyulás útján járok.
Eleinte a volt férjemmel kapcsolatban is volt bűntudatom. Nekem egyre több barátom lett, neki egy sem, azaz az én barátaim lettek az ő új ismerősei. Elkezdtem utazgatni az országban az AA-s, Al-Anonos, ACA-s barátaimmal, ő meg itthon maradt. Nem engedtem a bűntudatnak, azt mondtam magamnak, igen, ez egy önző Program, elsődleges a gyógyulásom, hiszen nem kisebb a tét, mint az életem.
Nehéz volt a szüleimmel kapcsolatban is, amikor ideköltöztünk hozzájuk. Kicsit feszengtem, szorongtam az első időkben, amikor megmutattam nekik a határaimat, aztán belerázódtam. Ők nem, hiszen valójában nem is ismertek engem, a függőségük nem engedte meg nekik. Egyre távolabb kerültünk egymástól, mert már nem akartam részt venni a beteges játszmákba. Sokat fáztam abban az időben, a szó szoros értelmében jeges volt a légkör. Túléltem és úgy, hogy közben nem veszítettem el saját magamat és őket sem bántottam meg. Azt, hogy ők hogy élték meg ezt az időszakot nem tudom, csak sejtéseim vannak erről. Egyet tudtam, nem akartam már a JÓ kislányuk lenni. Nem akartam a béke kedvéért feláldozni magamat, az életemet. Mert a JÓ gyerekek áldozatok, áldozatok a beteg szüleik, egy beteg otthon oltárán.