Július 16.
Ragaszkodjunk a legjobbhoz!
A legjobbat érdemeljük, amit csak az élet és a szeretet kínálhat, de meg kell tanulnunk azonosítani, ez mit jelent életünkben. Pontosan meg kell határoznunk, mi az, amit hitünk szerint megérdemlünk, mit szeretnénk és megkaphatjuk-e.
Egyetlen kiindulópontunk lehet, éspedig az, ahol most tartunk. Mi bánt? Mi dühít? Mi miatt nyafogunk, és panaszkodunk? Észrevesszük-e mennyire sért bizonyos viselkedés? Mentegetjük-e a másikat, mondván: „túl sokat követelünk”?
Különféle okokból, de legfőképpen félelemből vonakodunk-e attól, hogy megküzdjünk kapcsolatainkban azokkal a problémákkal, melyek bántanak? Egyáltalán tudjuk-e, mi bánt, és hogy ha akarjuk, megszüntethetjük a fájdalmat?
Belevághatunk a megfosztottságtól a megérdemelésig tartó utazásba. Akár már ma is. Legyünk türelmesek és gyengédek magunkhoz, míg onnan, hogy azt hisszük, csak a második legjobbat érdemeljük, eljutunk oda, ahol szívünk mélyén tudjuk, a legeslegjobbat érdemeljük, és teszünk róla, hogy meg is kapjuk.
Ma odafigyelek arra, mit engedek meg az embereknek velem szemben, és mit érzek közben. Odafigyelek arra is, hogy én hogyan bánok másokkal. Nem esem túlzásba, és nem veszem túl komolyan a dolgot, nem teszek úgy, mintha mi sem történt volna, ha bizonyos viselkedést nem tartok helyesnek, és nem fogadok el.
Hát igen, a legjobbat érdemlem...
Tegnap hallgattam, ma azért elmondtam az exnek, hogy számomra fontos nap volt a tegnapi. A nagy jelenet elmaradt, viszont nem bírtam kibújni a bőrömből, az orra alá dörgöltem, hogy remélem, megéri a következő születésnapját, aztán még azt mondtam, igaz, a rokonsága közül senki sem köszönti fel, amíg élt az anyja, ő sem tette, a záró monológom meg ez volt, nem fogok a szintjére süllyedni, sütök tortát csak magamban majd olyan céllal fogom tenni, hogy a gyerekekkel MI akarunk tortát enni... ja, és még annyit fűztem hozzá, hogy nálánál önzőbb emberrel még nem találkoztam, mert dühített, hogy két doboz sörrel azért tudott gondoskodni magáról... Igen, akartam, hogy fájjon neki, nekem is fájt tegnap és még ma is. Annyit mondott az egészhez, hogy elfelejtette, DE! az már nem jött ki a száján, hogy ne haragudj... hát igen, a "legjobbat" érdemlem...
Amúgy jobb lett volna, ha tegnap mondom ezeket el neki, ugyanis ma, a monológom közben vettem azt észre, hogy mekkora indulat van bennem ezzel kapcsolatban, amire szépen ráültem, elnyomtam magamban. A jó pap is holtig tanul, tartja a mondás, én is így vagyok ezzel.
Régebben azzal ütöttem el az ilyen dolgokat, nem baj, majd megadom én magamnak azt, amire szükségem van vagy amire éppen vágyom és ráfogtam az elvárásaimra az egészet. De kérem, egy születésnappal kapcsolatban annyit nem várhatok el, hogy legalább felköszöntsön?! Ez nem elvárás, hanem teljesen természetes emberi gesztus kell hogy legyen. Legalábbis én így élem meg. És a gyerekeim is így élik meg és a volt pasijaim is így élték meg és körülöttem mindenki így éli meg csak ő nem...
Talán mégis sikerült a gombjaimat nyomogatnia, talán mégis sikerült valamelyest játszmáznia velem?
Tegnap hallgattam, ma azért elmondtam az exnek, hogy számomra fontos nap volt a tegnapi. A nagy jelenet elmaradt, viszont nem bírtam kibújni a bőrömből, az orra alá dörgöltem, hogy remélem, megéri a következő születésnapját, aztán még azt mondtam, igaz, a rokonsága közül senki sem köszönti fel, amíg élt az anyja, ő sem tette, a záró monológom meg ez volt, nem fogok a szintjére süllyedni, sütök tortát csak magamban majd olyan céllal fogom tenni, hogy a gyerekekkel MI akarunk tortát enni... ja, és még annyit fűztem hozzá, hogy nálánál önzőbb emberrel még nem találkoztam, mert dühített, hogy két doboz sörrel azért tudott gondoskodni magáról... Igen, akartam, hogy fájjon neki, nekem is fájt tegnap és még ma is. Annyit mondott az egészhez, hogy elfelejtette, DE! az már nem jött ki a száján, hogy ne haragudj... hát igen, a "legjobbat" érdemlem...
Amúgy jobb lett volna, ha tegnap mondom ezeket el neki, ugyanis ma, a monológom közben vettem azt észre, hogy mekkora indulat van bennem ezzel kapcsolatban, amire szépen ráültem, elnyomtam magamban. A jó pap is holtig tanul, tartja a mondás, én is így vagyok ezzel.
Régebben azzal ütöttem el az ilyen dolgokat, nem baj, majd megadom én magamnak azt, amire szükségem van vagy amire éppen vágyom és ráfogtam az elvárásaimra az egészet. De kérem, egy születésnappal kapcsolatban annyit nem várhatok el, hogy legalább felköszöntsön?! Ez nem elvárás, hanem teljesen természetes emberi gesztus kell hogy legyen. Legalábbis én így élem meg. És a gyerekeim is így élik meg és a volt pasijaim is így élték meg és körülöttem mindenki így éli meg csak ő nem...
Talán mégis sikerült a gombjaimat nyomogatnia, talán mégis sikerült valamelyest játszmáznia velem?
Megjegyzés küldése