Július 15.
Családi gombok.
„Harmincöt éves voltam, amikor először felemeltem a hangomat anyámmal szemben, és kereken kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó részt venni kisded játékaiban és manipulációiban. Iszonyúan féltem, és szinte el se hittem, hogy tényleg megtettem. Rájöttem, hogy nem, muszáj aljasnak lennem. Vitatkoznom sem kell. De megmondhatom, amit mondani akarok, és, amit muszáj megmondanom, ha gondoskodni akarok végre magamról. Megtanultam, hogy szerethetem és becsülhetem magam, és törődhetek az anyámmal is – nem úgy, ahogy ő akarja, hanem úgy, ahogy én jónak látom.
(Név nélkül)
Ki tudja jobban családunk tagjainál, hogyan kell azokat a bizonyos gombjainkat nyomogatni? Kit ruházunk fel családtagjaikon kívül ekkora hatalommal?
Mindegy, milyen régóta gyógyulunk akár mi, akár családtagjaink, a velük való kapcsolat mindig provokáló lehet. Egyetlen röpke telefonbeszélgetés olyan érzelmi és pszichológiai örvényeket indíthat el bennünk, melynek hatása órákig, sőt napokig eltarthat.
Néha a gyógyulás kezdetén rosszabbodik a helyzet, mert még erősebben átéljük kellemetlen érzéseinket, és reakcióinkat. Ez persze kínos, de jó. Azt jelenti, hogy tudunk változni, fejlődni és gyógyulni.
Évekig eltarthat az a folyamat, melynek során szeretettel eltávolodunk családunk tagjaitól. Ugyanilyen hosszadalmas lehet, amíg megtanulunk hatékonyabban reagálni. Nem szabhatjuk meg, mit tegyenek, és mit ne, de azt többé-kevésbé igen, hogyan reagáljunk rá.
Hagyj fel azzal, hogy megpróbálod rávenni őket, cselekedjenek és kezeljenek másképp, mint addig. Éppen az által szabadulhatsz ki az ő rendszerükből, ha nem próbálod befolyásolni vagy megváltoztatni őket.
Viselkedési sémáik, főleg azok, melyeket velünk szemben alkalmaznak, az ő problémáik, nem a mieink. De az a miénk, hogy mi hogyan óvjuk meg magunkat.
Szerethetjük a családunkat, ugyanakkor nemet mondhatunk arra, hogy részt vegyünk a játékaikban. Szerethetjük családunkat, de visszautasíthatjuk, ha megpróbálnak manipulálni, bűntudatot kelteni bennünk.
Bűntudat nélkül is megóvhatjuk magunkat a családi kapcsolatokban. Megtanulhatjuk, hogyan képviseljük érdekeinket anélkül, hogy agresszívak lennénk. Meghúzhatjuk a kellő határokat anélkül, hogy hátat fordítanánk szeretteinknek.
Megtanulhatjuk úgy szeretni őket, hogy ne kelljen emiatt lemondanunk önmagunk szeretetéről és tiszteletéről.
Ma segíts gyakorolnom az önvédelmet családom tagjaival szemben. Segíts észben tartanom, hogy nem kell megengednem, hogy az ő problémáik uralják az életemet, napjaimat, érzéseimet. Segíts észben tartanom, hogy minden, amit családom tagjaival szemben érzek, helyénvaló, s nem kell vádolnom vagy szégyellnem magam miatta.
Ma vagyok 48 éves. És igen, a mai napra nagyon is ráillik ez a meditáció. Ugyanis családom tagjai vagy akarattal vagy véletlenül DE! elfelejtettek felköszönteni. Talán a határaimat próbálgatják? A régi séma hiányzik nekik? Mert régebben, amikor elfelejtődött a részükről ez a nap, hisztiztem és jelentet rendeztem, én voltam a legnagyobb mártír... Felemlegettem nekik, bezzeg ÉN az övékre mindig sütök tortát, szépen meg van ünnepelve... stb.
Most itt ülök és írok és várok és figyelem az érzéseimet. Nem tudom mit tegyek... mit tennék? Azt hiszem semmit, legalábbis látványosan. Minek játsszam a sértődöttet, amikor nem vagyok megsértődve. Ez már nem az én saram, az övék és náluk is fogom hagyni, mégpedig a hallgatásommal. Nem duzzogok és nem haragszom, azért mégis rosszul esik... mit tehetek, ez van. Elfogadni mégsem tudom, hiszen bánt, viszont a régi sémához sincsen már se kedvem, se erőm, se hangulatom...
Ma inkább a szüleim jutottak eszembe többször. Anyám, ezen a napon hozott a világra és ezt ma gondolatban megköszöntem neki.
Többször elmesélte apám, amikor bevitte anyámat a kórházba, azt mondta neki az orvos, hogy menjen csak nyugodtan haza, még odébb lesz a megszületésem. És ő, a keresztanyámmal, anyám nővérével így is tett. Útközben volt - úgy emlékszem - kettő kocsma, egyiket sem hagyták ki, bementek, hogy a megszületendő első gyereke egészségére igyanak valamit. Aztán amint bandukoltak hazafelé, apu észrevette, hogy a nagyanyám (az ő anyósa) derékig kint van az ablakban (a második emeleten lakott) és integet és kiabálja, lányod született, menj virágért. És apám még bandukolt pár kilométert oda - vissza, ugyanis megválogattam azt a napot, amikor a világra óhajtottam jönni. A vasárnapot választottam erre. A városban nem volt virágbolt nyitva - a szocializmusban nem volt ez divat - ezért egy közeli faluba száműzte az anyósa aput, hogy virággal köszöntse anyámat és engem.
Bármennyire is betegek voltak a szüleim, egyikőnk születésnapját sem felejtették el soha (ezt a szót nagyon ritka esetben használom), se az öcsémét, sem az enyémet és mi sem az övékét.
Virágot mindig kaptam. Amikor lány voltam, anyu annyi szál bordó rózsát hozott nekem, ahány éves éppen voltam. Emlékszem, a 18-ik születésnapomon szó szerint egy bokorral állított haza, ugyanis több olyan szál volt a csokorban, amelyiken kettő vagy három bimbó is nyílt.
Érdekes számomra még az, hogy a józansági születésnapom is 15-re esik. Megtanultam az AA-ban, hogy ez az enyém és ne várjak érte mástól dicséretet, elismerést. Ezen a napon hálával gondolok a volt szponzoromra, Társaimra és Istenre, mert kegyelmet kaptam, segítettek/segítenek a gyógyulás útján.
Az első AA-s születésnapomon kaptam életem első tortáját. Azelőtt eszembe sem jutott, hogy itthon sosem volt torta, ezért megkérdeztem anyut, mi volt ennek az oka. Azt felelte, ő akart venni (tortát sütni nem tudott), de apu nem engedte, azt mondta, felesleges. Ez elszomorított.
A meditáció elején, amikor elkezdtem írni, még úgy gondoltam, írok a családi gombokról bővebben, aztán elgondolkodtam ezen és rájöttem, több másik meditációnál is teszek említést ezekről és inkább maradtam a mai napnál.
(A fiam a városban van éppen és most jött tőle egy sms, amiben felköszöntött.)
Most itt ülök és írok és várok és figyelem az érzéseimet. Nem tudom mit tegyek... mit tennék? Azt hiszem semmit, legalábbis látványosan. Minek játsszam a sértődöttet, amikor nem vagyok megsértődve. Ez már nem az én saram, az övék és náluk is fogom hagyni, mégpedig a hallgatásommal. Nem duzzogok és nem haragszom, azért mégis rosszul esik... mit tehetek, ez van. Elfogadni mégsem tudom, hiszen bánt, viszont a régi sémához sincsen már se kedvem, se erőm, se hangulatom...
Ma inkább a szüleim jutottak eszembe többször. Anyám, ezen a napon hozott a világra és ezt ma gondolatban megköszöntem neki.
Többször elmesélte apám, amikor bevitte anyámat a kórházba, azt mondta neki az orvos, hogy menjen csak nyugodtan haza, még odébb lesz a megszületésem. És ő, a keresztanyámmal, anyám nővérével így is tett. Útközben volt - úgy emlékszem - kettő kocsma, egyiket sem hagyták ki, bementek, hogy a megszületendő első gyereke egészségére igyanak valamit. Aztán amint bandukoltak hazafelé, apu észrevette, hogy a nagyanyám (az ő anyósa) derékig kint van az ablakban (a második emeleten lakott) és integet és kiabálja, lányod született, menj virágért. És apám még bandukolt pár kilométert oda - vissza, ugyanis megválogattam azt a napot, amikor a világra óhajtottam jönni. A vasárnapot választottam erre. A városban nem volt virágbolt nyitva - a szocializmusban nem volt ez divat - ezért egy közeli faluba száműzte az anyósa aput, hogy virággal köszöntse anyámat és engem.
Bármennyire is betegek voltak a szüleim, egyikőnk születésnapját sem felejtették el soha (ezt a szót nagyon ritka esetben használom), se az öcsémét, sem az enyémet és mi sem az övékét.
Virágot mindig kaptam. Amikor lány voltam, anyu annyi szál bordó rózsát hozott nekem, ahány éves éppen voltam. Emlékszem, a 18-ik születésnapomon szó szerint egy bokorral állított haza, ugyanis több olyan szál volt a csokorban, amelyiken kettő vagy három bimbó is nyílt.
Érdekes számomra még az, hogy a józansági születésnapom is 15-re esik. Megtanultam az AA-ban, hogy ez az enyém és ne várjak érte mástól dicséretet, elismerést. Ezen a napon hálával gondolok a volt szponzoromra, Társaimra és Istenre, mert kegyelmet kaptam, segítettek/segítenek a gyógyulás útján.
Az első AA-s születésnapomon kaptam életem első tortáját. Azelőtt eszembe sem jutott, hogy itthon sosem volt torta, ezért megkérdeztem anyut, mi volt ennek az oka. Azt felelte, ő akart venni (tortát sütni nem tudott), de apu nem engedte, azt mondta, felesleges. Ez elszomorított.
A meditáció elején, amikor elkezdtem írni, még úgy gondoltam, írok a családi gombokról bővebben, aztán elgondolkodtam ezen és rájöttem, több másik meditációnál is teszek említést ezekről és inkább maradtam a mai napnál.
(A fiam a városban van éppen és most jött tőle egy sms, amiben felköszöntött.)
Megjegyzés küldése