Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

Július 13.

Isten, amilyennek ismerjük.

„Isten ravasz, de nem rosszindulatú.”

(Albert Einstein)

A gyógyulás igen intenzíven spirituális folyamat, amely azt igényli, hogy értsük meg Istent. Lehet, hogy Isten-képünket korai vallásos élményeink vagy a körülöttünk élők hite alakította ki. Lehet, hogy eltöprengünk azon, Isten ugyanolyan megszégyenítő és ijesztő lehet-e, mint bizonyos emberek. Úgy érezhetjük, Isten ugyanúgy elhagyott, vagy áldozattá tett, ahogy bizonyos emberek tették velünk a múltban.

Bármit gondolunk, megtanulhatunk bízni Istenben.

Magam is fejlődtem és változtam atekintetben, ahogy ezt a nálam nagyobb erőt képzelem. Ez a fejlődés nem intellektuális szinten zajlott, hanem a miatt következett be, amit megtapasztaltam, mióta életemet és akaratomat Isten gondoskodására bíztam – arra az istenre, amilyennek ismertem, illetve sokkal inkább nem ismertem.

Isten valóságos. Szerető. Jó. Gondoskodó. Isten nekünk akarja adni mindazt a jót, amivel bánni tudunk. Minél jobban áthatja gondolkodásunkat és szívünket a róla kialakított pozitív kép, annál jobban megerősít.

Minél többször mondunk köszönetet Istennek azért, aki valójában, azért, akik mi vagyunk, azért, amilyen körülmények között jelenleg élünk, Ő annál inkább javunkra cselekszik.

Valójában Isten mindig azt akarja, hogy amit tesz, a javunkat szolgálja.

Isten a teremtő, a jótevő, és a forrás. Isten többek között azt értette meg velem, hogy közel sem olyan fontos, milyennek látom Őt, mint az, hogy tudom, Ő megért engem.

Ma nyitott leszek arra, hogy Felsőbb Erőmet jobban megértsem. Nyitott leszek arra, hogy elengedjem Istenről kialakított régi, korlátozó, negatív hiedelmeimet. Függetlenül attól, hogyan értelmezem Őt, hálás leszek azért, hogy megért engem.

Régebben nem is gondolkoztam el azon, hogy milyennek látom Istent. Rendeltem Tőle és Ő megadta nekem. Ennyi volt részemről a kapcsolatunk.
Amikor már az életem volt a tét és a mindennapokkal való küzdelem - az első időkben bizony sokat küzdöttem - csakis ekkor tudtam Őt komolyan venni és ténylegesen hinni a létezésében, foggal és körömmel belekapaszkodni...
Azt bátran állíthatom, valamilyen csoda folytán sosem féltem az Istent, én, a megfelelési kényszeres, a kodependens. Égi Apunak valahogy mégsem akartam megfelelni. Zsigerből éreztem, hogy Ő jó, megbocsátó, és olyannak szeret engem, amilyen vagyok. Előtte sokkal könnyebb felvállalnom a jellembéli hiányosságaimat, mint saját magam előtt. Persze először magam előtt szükséges, fordítva nem működik.
Azt tudom, ha nehéz időszak van az életemben csakis értem történik és nem ellenem. Bármennyire nehezen fogadom is el, ezzel mindenképpen tisztában vagyok. Azt mondják, ami nem öl meg az erősít. Teljesen egyet értek. Isten mindig olyan feladatok elé állított, amelyek megoldásával növelhettem az önbecsülésemet, önbizalmamat. Nekem közben semmi másra nem kellett ügyelnem, csakis az érzéseim megzabolázására. Ne szaladjak bele a már jól ismert önbizalom hiányos félelmekbe, hanem bízzam az egészet Istenre. Ha Tőle kaptam, egész biztos vagyok abban meg is fogom tudni oldani, mert a mai napon nem rak rám nagyobb terhet, mint amit elbírok.

 Ez így olyan egyszerűen hangzik, számomra még sem az, mert ott ólálkodik folyton az a fránya szabad akarat és az ego. Akkor biztosan nem térek le a gyógyulás útjáról, amikor arra a halk, határozott belső hangra figyelek és hallgatok. Csakis ezzel tudom megfékezni az egot, ugyanis az alázatot nem tűri, amint megérzi azonnal elillan.
Ezt a meditációt egy mondatban is összefoglalhatnám, ami a saját felfogásomat illeti:
Isten, jó, kegyes, szeretettel teli, megbocsátó.