Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

Július 10.

Kapcsolataink befejezése.

Egy kapcsolat befejezéséhez bátorság, és őszinteség kell, akár barátainkról, akár szeretteinkről, akár kollégáinkról van szó.

Néha könnyebbnek tetszhet hagyni, hogy figyelem hiányában magától meghaljon a kapcsolat, mint megkockáztatni a befejezést. Néha könnyebbnek tetszhet átengedni a másiknak a befejezés felelősségét.

Ez a passzív hozzáállás megkísérthet bennünket. Ahelyett, hogy megmondanánk, mit érzünk, mit akarunk, és mit nem, vagy mit szándékozunk tenni, elkezdhetjük szabotálni a kapcsolatot, azt remélve, hogy a nehezebbjét majd a másik fél végzi el.

Így is be lehet fejezni egy kapcsolatot, de nem ez a legtisztább és legkönnyebb módszer.

Miközben az önvédelem ösvényét tapossuk, megtanuljuk, hogy amikor eljön egy kapcsolat befejezésének az ideje, az egyenesség és az őszinteség a legkönnyebb. Ha tudjuk az igazságot, de kikerüljük, nem vagyunk szeretetteljesek, se gyengédek.

Ha szabotáljuk a kapcsolatot ahelyett, hogy elfogadnánk, hogy itt a vége, és tennénk is valamit, ezzel nem kíméljük a másik érzelmeit. Inkább meghosszabbítjuk, és növeljük a fájdalmat, és a kínos érzést mindkét fél kárára.

Ha nem tudunk dönteni, sokkal több szeretetre, és tisztességre vall, ha őszintén megmondjuk. Ha pedig tudjuk, hogy itt az ideje véget vetni a kapcsolatnak, mondjuk meg ezt.

Egy kapcsolatot sohasem könnyű befejezni, de nem könnyíti meg, ha szabotálunk, nem vagyunk őszinték, és össze-vissza hazudunk szándékainkról.

Ha eljön az ideje, mondd ki őszintén és szeretettel, amit mondanod kell. Ha bízol magadban és figyelsz magadra, tudni fogod, mit mondj és mikor.

Ma észben tartom, hogy az őszinteség és gyengédség növeli önbecsülésemet. Istenem, segíts megszabadulnom attól, hogy ne merjek élni az erőmmel kapcsolataimban.

A 12 Lépéses Program előtti életemben csak partner kapcsolatot fejeztem be és úgy, hogy az illető elé álltam és megmondtam neki nem akarom tovább folytatni. Baráti vagy munkatársi kapcsolatot sosem fejeztem be így. Elkoptak a kislányom születése után a munkatársak (akkoriban még nagyon kevés családnál volt telefon, gondolom ez is belejátszott), a barátnőim is férjhez mentek, gyereket szültek... lettek új barátaim abban a házban, ahová költöztünk és később az AA-ban.
Nagyon új és furcsa volt az nekem, hogy barátságokat befejezzek, mégis megtettem. Megtettem a saját békém érdekében, a gyógyulásomért. Egy idő után már nem akartam a felismert játszmákban részt venni, holott előzőleg felhívtam erre az akkori barátnőm figyelmét. Nem értette amit mondtam neki, elmagyaráztam, és még akkor sem. Nem tudtam mit tenni, az újabb játszma lehetőségénél befejeztem. Aztán volt egy AA-s "barátom", akit én annak hittem. Vele már sokkal megrázóbb volt a befejezés, hiszen akkoriban egyedüli ember volt az életemben, akiben maradéktalanul megbíztam. És mekkorát tévedtem, elárult engem ez az ember. Hónapokig nem beszéltünk (külföldön él), aztán egyik éjszaka felhívott telefonon, azért, hogy hát ha meg tudjuk beszélni a történteket. A beszélgetés alatt rám akarta tolni az ő árulásának felelősségét, amit természetesen nem engedtem. Többször elmagyaráztam neki mivel próbálkozik, nem akarta megérteni vagy tényleg nem tudta miről is beszélek neki. Aztán, már nem emlékszem mit mondott (annyira fájt, ahogy meghallottam, elkezdtem minden ízemben remegni, talán így véd a tudatalattim, hogy ezt a mondatot teljesen elzárta a mai napig előttem), és erre én azt válaszoltam, hogy felejtse el a mailcímemet és a telefonszámaimat is, többet nem akarok vele beszélni és kinyomtam a telefont. Sokáig fájt, mert csalódtam egy olyan emberben, akiben maradéktalanul megbíztam éveken keresztül. Azt viszont nem engedtem, hogy bűntudatom legyen vagy szégyelljem magam a "barátságunk" lezárása miatt. Megtanultam, nem lehet mindenből jól kijönni és ez egy ilyen példa volt. Azóta egyikőjükkel sincsen semmiféle kapcsolatom, amit egyáltalán nem bánok. Azt mondtam magamnak, amennyiben Isten úgy akarja, hogy "csak" egy barátom és pár ismerősöm maradjon, ám legyen. Ez sem véletlen. És nem félek a magánytól, az egyedülléttől, mert Istenhez mindig szólhatok, Vele mindig beszélgethetek, Ő sosem csap be, Benne sosem fogok csalódni.
Eszembe jutott egy érdekes, nem régen történt eset. A lányom panaszkodott, hogy a barátnője miket mondott neki és milyen hangnemben és én csípőből azt vágtam rá, egy ideje már panaszkodsz miatta, ha legközelebb felhív, mondd azt, hogy nem érsz rá és ha azután is hív, akkor se érj rá, legközelebb már nem fog hívni. Rossz tanácsot adtam, tudom, mert inkább azt kellett volna mondanom, tudom, nehéz befejezni egy baráti kapcsolatot, mégis meg kéne tenned úgy, hogy vállalod a sérelmeidet a barátnőd előtt és megmondod, ez így nem megfelelő neked... csodálkozom a fentebb említett tanácsomon, hiszen én nem így jártam el. Gondolkoztam a dolgon, talán azért mondhattam, mert tudom a lányom barátnője a nyárra elköltözött a városból és csak telefonon tudják tartani a kapcsolatot őszig... nem akarnám mentegetni magam, komolyan hiszem, ez vezethetett.
Szóval, könnyebb elkoptatni egy kapcsolatot ahelyett, hogy az érzéseimet  vállalva lezárnám, én mégis az utóbbi mellett döntöttem, úgy éreztem ezzel tartozom magamnak és a másiknak is.  Elsunnyogni, bujkálni, kikerülni a másikat megalázó dolog, nem csak neki, DE! saját magamnak is.