Július 9.
Túl sokat költök vagy túl keveset?
„Tíz évig mindig csak használt holmit vettem magamnak. Még egy pár új cipőt se vásároltam soha. Mindent megtagadtam magamtól, miközben a férjem kártyázott, kockázatos üzleteket kötött, és azt csinált a pénzünkkel, amit akart. Aztán megtanultam, hogy ha egyszer eldöntöttem, hogy megérdemlem, amire vágyom, és elhatározom, hogy meg fogom venni, rendszerint került rá pénz is. Nem takarékosságból tagadtam meg mindent magamtól, hanem azért, hogy mártír lehessek.”
(Név nélkül)
A kényszeres vásárlás vagy túlköltekezés egy pillanatig megajándékozhat a hatalom vagy az elégedettség érzésével, de, mint más viselkedésbeli kicsapongásoknak, ennek is előre megjósolhatók a negatív következményei.
Az alul költekezés következtében pedig megint áldozatnak érezhetjük magunkat.
A felelősségteljes pénzkiadás nem azonos a mártírszerű nélkülözéssel. A túlköltekezés nem azonos azzal, hogy anyagilag ellátjuk magunkat. Megtanulhatjuk a kettőt megkülönböztetni egymástól. Ki lehet fejleszteni magunkban a felelősségteljes pénzköltés tudományát, amelyben önbecsülésünk és önmagunk szeretete tükröződik.
Ma igyekszem, hogy pénzköltési szokásaim egyensúlyba kerüljenek. Ha túl sokat költök, abbahagyom egy időre és azzal foglalkozom, ami bennem zajlik. Ha túl keveset költök, vagy megfosztom magam valamitől, megkérdezem magamtól, hogy szükséges-e, és hogy mire vágyom.
Inkább a túlköltekezés volt a jellemző rám és néha még most is előfordul velem.
Amikor a lányom még icurkapicurka volt - a szocializmusban - nagyon olcsók voltak a gyerek ruhák. Rengeteg rugdalózót, plüss együttest vettem neki. Imádtam öltöztetni, főleg pirosba. Talán amiatt szerettem rajta a piros szint, mert nekem sosem lehetett ilyen színű ruhám. Anyu mindig azt mondta, kéket KELL venni, mert ahhoz minden szín megy. Ja, kék a kékkel, mondjuk. Tehát, nekem csakis kék vagy fehér gönceim voltak. Már nagyobbacska voltam, amikor egyedül mentem el a közeli áruházba nadrágot venni. Hát vásároltam magamnak egy püspök lila kord bársonyt. Másnap az iskolában azt hittem mindenki engem néz. Senki sem figyelt fel az új szerzeményemre, csak nekem volt idegen és furcsa a sok kék cucc után...
Na szóval, túlköltekezés... nem is a kislányomnál kezdődött ez, hanem onnantól kezdve kísért engem, amióta először zsebpénz ütötte a markomat. Egy hétre kaptam 10 forintot. (akkoriban 3,60 volt egy kiló kenyér, 40 fillér egy kifli vagy zsemle, úgyhogy nem voltam alul fizetve, DE! túl sem)
Emlékszem sebesen járt az agyam, hogy mit is vegyek ezen a pénzen és legtöbbször már az első napon elköltöttem. Aztán az ösztöndíjak idején, havonta 160 Ft-ot kaptam, ezt is sikerült nagyon hamar elköltenem. És így ment ez minden egyes hónapban. Nagyon vágytam arra, hogy anyám, amikor hazaér a munkából hozzon nekem valami ruhafélét. Sosem hozott. Alig volt ruhám és irigyeltem a szomszéd lépcsőházban lakó, akkori barátnőmet, akinek az anyukája egyszerre kettő pulóverrel lepte meg. Úgy fájt a szívem, hogy nekem ilyesmiben nincsen részem... És az első keresetem, 2160.-Ft volt és ezt is sikeresen egy nap alatt magamra költöttem. Csak ruhákat vettem. Mindegyiket szerettem, mindegyiknek örültem. Aztán szépen kiterítettem őket anyámék ágyára, hogy ha hazaérnek, lássák miket vásároltam magamnak, együtt örüljenek velem. Este, amikor munka után megjöttem, hidegen fogadtak. Nem értettem mi a bajuk. Apám leültetett és a szememre vetette, hogy én mennyire önző vagyok, mert eszembe sem jutott, hogy anyámnak vegyek egy harisnyanadrágot, nem beszélve őróla és az öcsémről... anyám mellettem űlt és sírt. Nem értettem a dolgot, viszont azonnal mélységesen elszégyelltem magam és bűntudatom lett...
Visszatérve a gyerekeimre... a lányomat és később a fiamat is nagyon szerettem öltöztetni. Olyannyira, hogyha megláttam egy gyerekruházati bolt kirakatában egy tetszetős darabot, meg KELLETT vennem nekik. Kényszerem volt, hogy megvásároljam. Olyankor nem érdekelt, hogy van kifizetetlen csekkünk, a kényszer hajtott, mentem és megvettem. Ezzel természetesen konfliktust okozva saját magamnak, hogy mikor és miből fogom kifizetni az elmaradt számlákat.
Magamnak éppen csak a legszükségesebbeket vásároltam, miután megszülettek a gyerekeim, ők lettek a legfontosabbak és az elsők, gondoltam én ezt akkor, ugyanis nem vettem észre, hogy a kényszeres költekezésem irányít.
Aztán, mikor már a 12 Lépéses Programban gyógyultam, észrevettem, hogy ha nekem szükségem van egy kis doboz Tomi mosóporra, nem elégszem meg eggyel, mindjárt kettőt veszek belőle. Ettől éreztem magam biztonságban. Mint amikor ittam. Nem volt elég egy két literes tele üveg bor a hűtőben, akkor nyugodtam meg, amikor kettő volt.
Az elején sokat és sokszor kínlódtam emiatt, aztán lassan megtanultam, első a számlák feladása, a kaja és csak ezután jöhet minden más. Ismételten nagyon kevés ruhám lett. Akkoriban kezdtek nyílni a turik és én a lányommal, egyik ismerősünk javaslatára, elkezdtünk járni az egyikbe. Sok mindent vásároltunk ott hármónknak. Jó időtöltés is volt, nem beszélve arról, hogy fillérekért öltözködtünk a gyerekekkel. (férfi cuccok nem igen voltak)
Több esetben észrevettem, hogy a vásárolt ruhát nem is hordtam, évekig a szekrényben állt, aztán elajándékoztam. Ezen is elgondolkodtam és rájöttem, csakis azt fogom megvenni, amire ha ránézek, azonnal érzem, igen, ez az enyém és szükségem is van rá. Amennyiben ezt nem érzem, nem vásárolok. És így is tettem. Nagyon figyeltem az érzéseimet vásárláskor és sokszor feltettem magamnak azt a két kérdést mielőtt kifizettem volna a kiválasztott ruhát, "erre valóban szükséged van?", "tényleg úgy érzed, hogy a tiéd, vagy csak meg akarod venni?" Ezzel lelassítottam azt a belső sürgetést, hogy minél előbb fizessek és a tulajdonomnak tudhassam a ruhát. Időt adtam magamnak a döntésre, a tudatos vásárlásra. Ma is így teszek, komolyan mondom, életmenőek ezek a kérdések számomra.
Amikor a lányom még icurkapicurka volt - a szocializmusban - nagyon olcsók voltak a gyerek ruhák. Rengeteg rugdalózót, plüss együttest vettem neki. Imádtam öltöztetni, főleg pirosba. Talán amiatt szerettem rajta a piros szint, mert nekem sosem lehetett ilyen színű ruhám. Anyu mindig azt mondta, kéket KELL venni, mert ahhoz minden szín megy. Ja, kék a kékkel, mondjuk. Tehát, nekem csakis kék vagy fehér gönceim voltak. Már nagyobbacska voltam, amikor egyedül mentem el a közeli áruházba nadrágot venni. Hát vásároltam magamnak egy püspök lila kord bársonyt. Másnap az iskolában azt hittem mindenki engem néz. Senki sem figyelt fel az új szerzeményemre, csak nekem volt idegen és furcsa a sok kék cucc után...
Na szóval, túlköltekezés... nem is a kislányomnál kezdődött ez, hanem onnantól kezdve kísért engem, amióta először zsebpénz ütötte a markomat. Egy hétre kaptam 10 forintot. (akkoriban 3,60 volt egy kiló kenyér, 40 fillér egy kifli vagy zsemle, úgyhogy nem voltam alul fizetve, DE! túl sem)
Emlékszem sebesen járt az agyam, hogy mit is vegyek ezen a pénzen és legtöbbször már az első napon elköltöttem. Aztán az ösztöndíjak idején, havonta 160 Ft-ot kaptam, ezt is sikerült nagyon hamar elköltenem. És így ment ez minden egyes hónapban. Nagyon vágytam arra, hogy anyám, amikor hazaér a munkából hozzon nekem valami ruhafélét. Sosem hozott. Alig volt ruhám és irigyeltem a szomszéd lépcsőházban lakó, akkori barátnőmet, akinek az anyukája egyszerre kettő pulóverrel lepte meg. Úgy fájt a szívem, hogy nekem ilyesmiben nincsen részem... És az első keresetem, 2160.-Ft volt és ezt is sikeresen egy nap alatt magamra költöttem. Csak ruhákat vettem. Mindegyiket szerettem, mindegyiknek örültem. Aztán szépen kiterítettem őket anyámék ágyára, hogy ha hazaérnek, lássák miket vásároltam magamnak, együtt örüljenek velem. Este, amikor munka után megjöttem, hidegen fogadtak. Nem értettem mi a bajuk. Apám leültetett és a szememre vetette, hogy én mennyire önző vagyok, mert eszembe sem jutott, hogy anyámnak vegyek egy harisnyanadrágot, nem beszélve őróla és az öcsémről... anyám mellettem űlt és sírt. Nem értettem a dolgot, viszont azonnal mélységesen elszégyelltem magam és bűntudatom lett...
Visszatérve a gyerekeimre... a lányomat és később a fiamat is nagyon szerettem öltöztetni. Olyannyira, hogyha megláttam egy gyerekruházati bolt kirakatában egy tetszetős darabot, meg KELLETT vennem nekik. Kényszerem volt, hogy megvásároljam. Olyankor nem érdekelt, hogy van kifizetetlen csekkünk, a kényszer hajtott, mentem és megvettem. Ezzel természetesen konfliktust okozva saját magamnak, hogy mikor és miből fogom kifizetni az elmaradt számlákat.
Magamnak éppen csak a legszükségesebbeket vásároltam, miután megszülettek a gyerekeim, ők lettek a legfontosabbak és az elsők, gondoltam én ezt akkor, ugyanis nem vettem észre, hogy a kényszeres költekezésem irányít.
Aztán, mikor már a 12 Lépéses Programban gyógyultam, észrevettem, hogy ha nekem szükségem van egy kis doboz Tomi mosóporra, nem elégszem meg eggyel, mindjárt kettőt veszek belőle. Ettől éreztem magam biztonságban. Mint amikor ittam. Nem volt elég egy két literes tele üveg bor a hűtőben, akkor nyugodtam meg, amikor kettő volt.
Az elején sokat és sokszor kínlódtam emiatt, aztán lassan megtanultam, első a számlák feladása, a kaja és csak ezután jöhet minden más. Ismételten nagyon kevés ruhám lett. Akkoriban kezdtek nyílni a turik és én a lányommal, egyik ismerősünk javaslatára, elkezdtünk járni az egyikbe. Sok mindent vásároltunk ott hármónknak. Jó időtöltés is volt, nem beszélve arról, hogy fillérekért öltözködtünk a gyerekekkel. (férfi cuccok nem igen voltak)
Több esetben észrevettem, hogy a vásárolt ruhát nem is hordtam, évekig a szekrényben állt, aztán elajándékoztam. Ezen is elgondolkodtam és rájöttem, csakis azt fogom megvenni, amire ha ránézek, azonnal érzem, igen, ez az enyém és szükségem is van rá. Amennyiben ezt nem érzem, nem vásárolok. És így is tettem. Nagyon figyeltem az érzéseimet vásárláskor és sokszor feltettem magamnak azt a két kérdést mielőtt kifizettem volna a kiválasztott ruhát, "erre valóban szükséged van?", "tényleg úgy érzed, hogy a tiéd, vagy csak meg akarod venni?" Ezzel lelassítottam azt a belső sürgetést, hogy minél előbb fizessek és a tulajdonomnak tudhassam a ruhát. Időt adtam magamnak a döntésre, a tudatos vásárlásra. Ma is így teszek, komolyan mondom, életmenőek ezek a kérdések számomra.
Megjegyzés küldése