Július 7.
Engedd ki a gőzt!
„Engedj meg magadnak egy kis zúgolódást!”
( Charlotte Davis Kasl, a filozófia tudományok doktora: A nő, a szex és a függőség.)
Engedd ki a gőzt! Engedd ki mind!
Ha már gyógyulóban vagyunk, lehet, hogy úgy érezzük, nem helyes panaszkodni, és zúgolódni. Azzal áltathatjuk magunkat, hogy ha igazán jól haladnánk, nem lenne okunk panaszra.
Mit jelent ez? Nem lesznek érzelmeink? Nem temetnek maguk alá? Nem lesz szükségünk arra, hogy kiengedjük a gőzt, és átverekedjük magunkat életünk nem-oly-kellemes, nem-oly-tökéletes, nem-oly-csinos szakaszain?
Megengedhetjük magunknak, hogy szabadjára engedjük érzéseinket, kockázatot vállaljunk, és másokkal szemben sebezhetőek legyünk. Nem kell minden pillanatban olyan nagyon összeszedettnek lennünk, mert az inkább függőség, mint gyógyulás.
Ha szabadjára engedjük az érzéseket, az még nem jelenti azt, hogy alá kell merülnünk a nyomorúságunkba vagy mártíromságunkba.
A felgyülemlett érzések kiengedése az önmagunkkal való törődés fontos eleme lehet. Eljutunk oda, ahonnan már képesek vagyunk továbblépni.
Az önfeltárás nem merül ki abban, hogy szépen elmeséljük valakinek, mit érzünk. Olykor azzal a kockázattal jár, hogy megosztjuk a másikkal emberi oldalunkat, azt, amelyik tele van félelemmel, szomorúsággal, sértődöttséggel, gyakran oktalan haraggal, hitehagyottsággal.
Ne féljünk attól, hogy megmutatkozzék emberi mivoltunk. Ebben a folyamatban másoknak is megengedjük, hogy emberek lehessenek. Az összeszedett embereknek is vannak kevésbé összeszedett pillanataik. Néha szétesünk – kiadunk magunkból mindent – s éppen ez által szedhetjük össze magunkat újra.
Ma kiengedek magamból mindent, ha erre van szükségem.
Amíg éltem a függőségeimet - a kodepibe vissza, visszacsúszok - folyton a gőzt engedtem ki. Mutogattam másokra és közben nem tudtam, hogy amíg egy ujjal mutatok el, addig hárommal saját magamra. Másokat okoltam a nyomoromért, másokról beszéltem, nem dicsérő, inkább lekicsinylő módon... és közben nem tudtam mi is történik velem.
Folyton ideges, mérges, fáradt és elégedetlen voltam, tele bűntudattal és folyamatosan szégyelltem magam.
Aztán, amikor már bekerültem a 12 Lépéses Programba, meghallottam gyűlésen azt a szlogent, "ne legyél, éhes, magányos, szomjas és mérges". Azt megértettem, hogy ha éhes vagy szomjas vagyok elősegítheti a visszaesésemet, ugyanis nagy fokú türelmetlenséggel jár. A magányosságból teljesen elegem volt az ivászatom alatt, hiszen a függőségek elmagányosítják az embereket és én már nem akartam és ma sem akarok magányos lenni. DE! mérges?! A józanodás alatt én nem lehetek mérges? Ezt hogy fogom megcsinálni?! És elgondolkoztam a dolgon és egy idő után összeállt a kép. Akkor történt ez, amikor az elfogadáson és elengedésen merengtem. És beugrott, lehetek én mérges, dühös, dacos, kiábrándult, csalódott és még sorolhatnám holnap utánig az érzéseket, egy a lényeg! - ne tartsam magamnál egyiket sem túl sokáig. Elfogadom jelenlegi állapotomat, mérges vagyok, aztán el is engedem és nem agyalok a történteken tovább. Nem lovalom bele jobban magam - mint azt tettem az ivászatom alatt - nem tekeredek rá az érzésre, egyszerűen megállapítom, nevén nevezem, hagyom lecsengeni és el is engedem.
Megtörtént az is velem, hogy nem tudtam mi a bajom, mígnem rádöbbentem, egy ideje nyelem le a mérgemet. Nem tudom hogy történt, nem volt ez tudatos nálam, egyszerűen elfelejtettem megélni őket. Aztán jött egy alkalom és kiadtam az összes bennem ragadt, felgyülemlett haragomat. Igyekeztem ezt úgy megtenni, nehogy, még véletlenül se ártatlan emberen csattanjon.
Amúgy is hisztis természetemből fakadóan és mimóza lelkemből eredően érzékeny ember vagyok - melyik gyógyuló függő nem az - és időnként előfordul velem, hogy érzelmi tolulásban szenvedek. Összejönnek, felgyülemlenek bennem és én kapkodhatom a fejem saját magam miatt.
Folyton ideges, mérges, fáradt és elégedetlen voltam, tele bűntudattal és folyamatosan szégyelltem magam.
Aztán, amikor már bekerültem a 12 Lépéses Programba, meghallottam gyűlésen azt a szlogent, "ne legyél, éhes, magányos, szomjas és mérges". Azt megértettem, hogy ha éhes vagy szomjas vagyok elősegítheti a visszaesésemet, ugyanis nagy fokú türelmetlenséggel jár. A magányosságból teljesen elegem volt az ivászatom alatt, hiszen a függőségek elmagányosítják az embereket és én már nem akartam és ma sem akarok magányos lenni. DE! mérges?! A józanodás alatt én nem lehetek mérges? Ezt hogy fogom megcsinálni?! És elgondolkoztam a dolgon és egy idő után összeállt a kép. Akkor történt ez, amikor az elfogadáson és elengedésen merengtem. És beugrott, lehetek én mérges, dühös, dacos, kiábrándult, csalódott és még sorolhatnám holnap utánig az érzéseket, egy a lényeg! - ne tartsam magamnál egyiket sem túl sokáig. Elfogadom jelenlegi állapotomat, mérges vagyok, aztán el is engedem és nem agyalok a történteken tovább. Nem lovalom bele jobban magam - mint azt tettem az ivászatom alatt - nem tekeredek rá az érzésre, egyszerűen megállapítom, nevén nevezem, hagyom lecsengeni és el is engedem.
Megtörtént az is velem, hogy nem tudtam mi a bajom, mígnem rádöbbentem, egy ideje nyelem le a mérgemet. Nem tudom hogy történt, nem volt ez tudatos nálam, egyszerűen elfelejtettem megélni őket. Aztán jött egy alkalom és kiadtam az összes bennem ragadt, felgyülemlett haragomat. Igyekeztem ezt úgy megtenni, nehogy, még véletlenül se ártatlan emberen csattanjon.
Amúgy is hisztis természetemből fakadóan és mimóza lelkemből eredően érzékeny ember vagyok - melyik gyógyuló függő nem az - és időnként előfordul velem, hogy érzelmi tolulásban szenvedek. Összejönnek, felgyülemlenek bennem és én kapkodhatom a fejem saját magam miatt.
Megjegyzés küldése