Július 3.
Egyenesség.
Kommunikációnk nagy része tükrözheti azt a vágyunkat, hogy mások szeressenek. Azt mondjuk, amiről azt hisszük, hogy a másik hallani akarja. Megpróbáljuk elérni, hogy a másik ne legyen dühös, ne féljen, ne menjen el, ne utáljon meg minket. Ámde ez az igényünk csapdába ejt, áldozatnak, mártírnak érezzük tőle magunkat.
Szabadságunk csak néhány szónyi távolságra van. Ezek a szavak a mi igazságaink. Elmondhatjuk, amit el kell mondanunk. Finoman, de köntörfalazás nélkül kimondhatjuk, amit gondolunk.
Engedd el azt a szükségletedet, hogy magadhoz láncolj bárkit is. Nem kell ítélkeznünk, vádolnunk senkit, nem kell tapintatlanul vagy kegyetlenül kimondanunk a saját igazságainkat. De nem kell véka alá rejtenünk saját belső fényünket sem. Engedd el magad, és légy az, aki vagy!
Ma őszinte leszek magammal és másokkal, mert tudom, hogy ha nem így teszek, igazságom másképp fog felszínre törni.
Úgy gondolom, érzem és hiszem is, hogy a mai napon a lehető legőszintébb vagyok saját magamhoz.
Tudom, látom és meg is vizsgálom mit miért teszek vagy nem teszek vagy mondok vagy nem mondok. Ma nem bántom magam azért, amit meg kéne tennem, mégsem teszem és azért sem, amit ki kéne mondanom, mégsem mondom. Megértettem és meg is tapasztaltam, amikor eljött az ideje, meg fogom tudni tenni és ki fogom tudni mondani.
Emlékszem, már randizgattunk a volt barátommal, a férjemnek mégsem tudtam egy darabig elmondani azt, hogy nem akarok már vele élni, költözzön el. Nem erőltettem, tudtam, éreztem, amikor eljön az ideje, el fogom tudni neki mondani. A volt barátom nagyon akarta, hogy szakítsak, csalódott is volt az miatt, mert pár hónap után még nem álltam készen erre. Aztán eljött a karácsony és én akkor éreztem meg, hogy vége, még ezt a szép és meghitt ünnepet sem akarom vele tölteni. Mégsem szóltam, úgy éreztem a gyerekek miatt nem küldhetem el pont karácsonykor. Szilveszter előtt három nappal elé álltam és megmondtam, szeretném, ha mihamarabb elköltözne, nem tudok már vele együtt élni. Másnap el is ment. Amíg vele éltem - első körben - lecsengett bennem az összes érzés a házasságommal kapcsolatban. Már nem voltak illúzióim, reményeim. Ma sincsenek, holott pár éve újból együtt élünk, mint elvált emberek.
Elmondok még egy példát.
Volt az életemben egy olyan esemény, amikor egyáltalán nem volt tanácsos az illető elé állnom és megmondani azt, amit gondolok. Ez az ember az apám volt, aki anyám halála óta - addig már több év telt el - egyre jobban kivetkőzött az emberi mivoltából és odáig merészkedett, hogy a gyerekeim elé állt és azt mondta nekik, titeket nem szeret az anyátok. Igen, a saját lányát akarta bemocskolni a saját unokái előtt. Hála Istennek a gyerekek, ahogy haza értem megmondták ezt nekem. Annyit kérdeztem tőlük, ti is így érzitek. Nem volt a válasz. Még annyit mondtam a nagyapjukkal kapcsolatban, a papa nagyon beteg, azért mondott ilyesmit nektek. És elkezdtem mérlegelni, gondolkozni, mi lenne a jobb számomra, ha elé állnék és kérdőre vonnám vagy az, ha hagynám a dolgot annyiban, szó nélkül. Az utóbbi mellett döntöttem, ugyanis átláttam a dolgon, az apám egyszerűen csak provokálni akart engem ezzel, arra számított, majd odaállok elé és felelősségre vonom, aztán rám zúdíthatja az ivásából eredő szégyenét, bűntudatát, tehetetlen haragját. Ezt a sanszot nem adtam meg neki.
Tudom, írtam már erről egy másik meditáció kapcsán, most mégis úgy éreztem, jobb, ha két féle példát hozok fel az életemből, mert a saját magam védelme érdekében, olykor mégis tanácsos hallgatni.
Tudom, látom és meg is vizsgálom mit miért teszek vagy nem teszek vagy mondok vagy nem mondok. Ma nem bántom magam azért, amit meg kéne tennem, mégsem teszem és azért sem, amit ki kéne mondanom, mégsem mondom. Megértettem és meg is tapasztaltam, amikor eljött az ideje, meg fogom tudni tenni és ki fogom tudni mondani.
Emlékszem, már randizgattunk a volt barátommal, a férjemnek mégsem tudtam egy darabig elmondani azt, hogy nem akarok már vele élni, költözzön el. Nem erőltettem, tudtam, éreztem, amikor eljön az ideje, el fogom tudni neki mondani. A volt barátom nagyon akarta, hogy szakítsak, csalódott is volt az miatt, mert pár hónap után még nem álltam készen erre. Aztán eljött a karácsony és én akkor éreztem meg, hogy vége, még ezt a szép és meghitt ünnepet sem akarom vele tölteni. Mégsem szóltam, úgy éreztem a gyerekek miatt nem küldhetem el pont karácsonykor. Szilveszter előtt három nappal elé álltam és megmondtam, szeretném, ha mihamarabb elköltözne, nem tudok már vele együtt élni. Másnap el is ment. Amíg vele éltem - első körben - lecsengett bennem az összes érzés a házasságommal kapcsolatban. Már nem voltak illúzióim, reményeim. Ma sincsenek, holott pár éve újból együtt élünk, mint elvált emberek.
Elmondok még egy példát.
Volt az életemben egy olyan esemény, amikor egyáltalán nem volt tanácsos az illető elé állnom és megmondani azt, amit gondolok. Ez az ember az apám volt, aki anyám halála óta - addig már több év telt el - egyre jobban kivetkőzött az emberi mivoltából és odáig merészkedett, hogy a gyerekeim elé állt és azt mondta nekik, titeket nem szeret az anyátok. Igen, a saját lányát akarta bemocskolni a saját unokái előtt. Hála Istennek a gyerekek, ahogy haza értem megmondták ezt nekem. Annyit kérdeztem tőlük, ti is így érzitek. Nem volt a válasz. Még annyit mondtam a nagyapjukkal kapcsolatban, a papa nagyon beteg, azért mondott ilyesmit nektek. És elkezdtem mérlegelni, gondolkozni, mi lenne a jobb számomra, ha elé állnék és kérdőre vonnám vagy az, ha hagynám a dolgot annyiban, szó nélkül. Az utóbbi mellett döntöttem, ugyanis átláttam a dolgon, az apám egyszerűen csak provokálni akart engem ezzel, arra számított, majd odaállok elé és felelősségre vonom, aztán rám zúdíthatja az ivásából eredő szégyenét, bűntudatát, tehetetlen haragját. Ezt a sanszot nem adtam meg neki.
Tudom, írtam már erről egy másik meditáció kapcsán, most mégis úgy éreztem, jobb, ha két féle példát hozok fel az életemből, mert a saját magam védelme érdekében, olykor mégis tanácsos hallgatni.
Megjegyzés küldése