Július 2.
Ki tudja mi a legjobb?
Mások nem tudják, mi a legjobb nekünk.
Mi nem tudjuk, mi a legjobb másoknak.
A mi dolgunk, hogy meghatározzuk, mi a legjobb nekünk.
„Tudom, hogy mi kell neked!…” , „Tudom, mit kellene tenned…!”, „Na figyelj ide, szerintem neked most azon kéne dolgoznod…”
Vakmerő kijelentések ezek, amelyek eltávolítanak attól, ahogyan életünk spirituális síkján élünk. Mindnyájunknak megadatott az a képesség, hogy fel tudjuk kutatni, és el tudjuk különíteni saját utunkat másokétól. Ez persze nem mindig könnyű. Lehet, hogy csak küzdelem árán tudjuk elérni azt a nyugodt, csöndes helyet.
Nem a mi dolgunk másoknak tanácsokat adni, dönteni helyettük, kidolgozni stratégiáinkat. Mint, ahogy nem az ő dolguk, hogy minket irányítsanak. Még, ha szerződés rögzíti feketén-fehéren, hogy valaki segít nekünk – például egy szponzor – akkor sem bízhatunk abban, hogy mások mindig tudják, mi a legjobb nekünk. A mi dolgunk, hogy figyeljünk a hozzánk érkező információkra. Az is a mi dolgunk, hogy másoktól útmutatást, tanácsot kérjünk. De az is, hogy megrostáljuk, és szétválogassuk a kapott információt, aztán magunk döntsük el, mi a legjobb nekünk. Ezt rajtunk kívül senki más nem tudhatja.
Másoknak nagy ajándék, ha képesek vagyunk megbízni bennük, ha bízunk abban, hogy van saját bölcs belső vezetőjük, el tudják dönteni, hogy számukra mi a legjobb, és joguk van ahhoz, hogy úgy találják meg a saját útjukat, hogy hibázzanak, és a hibáikból tanuljanak.
Ha bízunk abban, hogy fel tudjuk fedezni saját utunkat – a küzdés, próbálkozás és tévedés hasonlóan tökéletlen folyamatában – ezzel nagy ajándékot adunk magunknak.
Ma észben tartom, hogy mindnyájunkban megvan az a képesség, hogy fel tudjuk ismerni, mi a legjobb nekünk. Istenem, segíts, hogy bízzam ebben a képességemben.
Nálunk itthon, amikor még nagyobbacska lány voltam, az volt a szokás, hogy apu megmondta, hogy nekem mi a jó és aszerint kellett cselekednem. Folyton lázadtam, úgy éreztem, hogy akadályoztatva vagyok. Azt is éreztem, hogy nem bíznak meg bennem, a döntéseimben. És azt is éreztették velem, hogy nem szabad hibáznom.
Na most, ebben az otthonban felnőve, nem vagy alig volt önbecsülésem és ahelyett, hogy megtapasztaltam volna a saját döntéseim következményeiből saját magamat, egy határozatlan ember lettem. Olyan aki kívülről roppant erősnek és határozottnak tűnt (az ego irányított), viszont belül folyamatosan rettegett a túlzott felelősségtől és a hibázások lehetőségétől és azok lehetséges következményeitől. Most is mint többször, kénytelen vagyok megemlíteni, nem csoda, hogy alkoholista lettem, hiszen az összegyűlt feszültséget jobb híján, alkohollal voltam képes feloldani. Nem adtak hozzám használtai utasítást, akkoriban azt sem tudtam ki vagyok...
Szégyelltem magam, amikor embereknek osztottam az észt, kijelentettem, hogy ezt vagy azt a problémájukat inkább így oldják meg és igen, rájuk akartam erőszakolni a saját meglátásaimat.
Hála Istennek, a 12 Lépéses Programban megtanultam/tanulom azt, hogy a "jót akarok neked", kezdetű mondattal lehet, a legrosszabbat teszem. Megtanultam, elég meghallgatnom mások problémáit, a megoldásukat nyugodtan rájuk bízhatom. Ezzel a felelősség a saját döntéseik miatt náluk marad, nem veszem át magamra. Persze többször előfordult velem az, amikor olyan emberrel beszélgettem és olyan dologról, aminél nem volt saját tapasztalatom, így belecsúsztam a tedd így vagy tedd úgy csapdájába. Kimerítő dolog, hiszen magamra vállaltam az ő döntésének felelősségét, mivel én döntöttem helyette.
Azóta még jobban figyelek arra, hogy legtöbbször hallgatni arany... és eszembe jut, én sem szeretem, amikor elmondom valakinek a saját gondomat, csupán csak meghallgatást remélve, aztán alig várja, hogy befejezzem és máris mondja nekem a frankót. Ilyenkor nagyon rövidre zárom a beszélgetést és a lehető leghamarabb elmenekülök és el is kerülöm.
A 12 Lépéses Programban az a legjobb számomra, hogy az lehetek, aki valójában vagyok. ENGED az lennem, aki valójában vagyok. Az elsők közötti rácsodálkozásom volt a "Csak a mai nap - al" együtt. Gyűlésen senki sem mondta meg nekem, hogy mit kéne tennem, meghallgatták a mondandómat és sokszor nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy hangosan kimondva a problémámat, máris rátaláljak a megoldásra.
A figyelmes hallgatás kihaló félben van a világon... halljátok, Emberek?!
Na most, ebben az otthonban felnőve, nem vagy alig volt önbecsülésem és ahelyett, hogy megtapasztaltam volna a saját döntéseim következményeiből saját magamat, egy határozatlan ember lettem. Olyan aki kívülről roppant erősnek és határozottnak tűnt (az ego irányított), viszont belül folyamatosan rettegett a túlzott felelősségtől és a hibázások lehetőségétől és azok lehetséges következményeitől. Most is mint többször, kénytelen vagyok megemlíteni, nem csoda, hogy alkoholista lettem, hiszen az összegyűlt feszültséget jobb híján, alkohollal voltam képes feloldani. Nem adtak hozzám használtai utasítást, akkoriban azt sem tudtam ki vagyok...
Szégyelltem magam, amikor embereknek osztottam az észt, kijelentettem, hogy ezt vagy azt a problémájukat inkább így oldják meg és igen, rájuk akartam erőszakolni a saját meglátásaimat.
Hála Istennek, a 12 Lépéses Programban megtanultam/tanulom azt, hogy a "jót akarok neked", kezdetű mondattal lehet, a legrosszabbat teszem. Megtanultam, elég meghallgatnom mások problémáit, a megoldásukat nyugodtan rájuk bízhatom. Ezzel a felelősség a saját döntéseik miatt náluk marad, nem veszem át magamra. Persze többször előfordult velem az, amikor olyan emberrel beszélgettem és olyan dologról, aminél nem volt saját tapasztalatom, így belecsúsztam a tedd így vagy tedd úgy csapdájába. Kimerítő dolog, hiszen magamra vállaltam az ő döntésének felelősségét, mivel én döntöttem helyette.
Azóta még jobban figyelek arra, hogy legtöbbször hallgatni arany... és eszembe jut, én sem szeretem, amikor elmondom valakinek a saját gondomat, csupán csak meghallgatást remélve, aztán alig várja, hogy befejezzem és máris mondja nekem a frankót. Ilyenkor nagyon rövidre zárom a beszélgetést és a lehető leghamarabb elmenekülök és el is kerülöm.
A 12 Lépéses Programban az a legjobb számomra, hogy az lehetek, aki valójában vagyok. ENGED az lennem, aki valójában vagyok. Az elsők közötti rácsodálkozásom volt a "Csak a mai nap - al" együtt. Gyűlésen senki sem mondta meg nekem, hogy mit kéne tennem, meghallgatták a mondandómat és sokszor nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy hangosan kimondva a problémámat, máris rátaláljak a megoldásra.
A figyelmes hallgatás kihaló félben van a világon... halljátok, Emberek?!
Megjegyzés küldése