„Azoknak, akiknek a túlélést eddig a dolgok irányítása és önmaguk feladása nyújtotta, nem lehet könnyű az elengedés.”
(Lépj ki a társfüggőségből!)
Gyógyulásunk során megtanuljuk, mennyire fontos, hogy tudjuk, mit akarunk, és mire van szükségünk. És mi az eredménye ennek az elgondolásnak? Lesz egy óriási méretű, de pontosan meghatározott tartalmú csomagunk, amelybe ki nem elégített vágyainkat és szükségleteinket gyömöszöltük. Vállaljuk a kockázatot, és nem tagadjuk többé, hanem elfogadjuk. Csupán az a gond, hogy ezek csak ott vannak kielégítetlenül.
Ez igencsak idegesítő, fájdalmas, bosszantó, néha kényszeres helyzet lehet.
Szükségleteink pontos megfogalmazása után van egy újabb lépés ahhoz, hogy megkaphassuk, amit szeretnénk, illetve, amire szükségünk van. Ez a lépés a gyógyulási folyamat egyik spirituális iróniája; ugyanis vágyainkat és szükségleteinket egyszerűen elengedjük, miután oly sok nehézség árán sikerült őket meghatároznunk.
Elengedjük, lemondunk róluk – gondolati, érzelmi, spirituális és fizikai szinten. Ez olykor azt jelenti, hogy feladjuk a dolgot. Nem mindig könnyű eljutni idáig, de rendszerint éppen ide kell eljutnunk.
Milyen sokszor megesett velem, hogy először tagadtam, amire vágytam, aztán megtettem mindent, hogy meghatározzam igényeimet, azután pedig bosszankodtam és ideges lettem, amiért nincs meg, amire vágyom, és fogalmam sincs, hogy kaphatom meg. Ha ilyenkor megpróbálom úgy irányítani vagy befolyásolni a dolgokat, hogy mégis megkapjam, rendszerint még rontok is a helyzeten. A keresgélés, a folyamat irányítására tett próbálkozás általában csődöt mond. Elkeseredésemre rá kell jönnöm, hogy el kell engednem a dolgot.
Néha el kell jutnom arra a pontra is, amikor kimondom: „Már nem is akarom! Tudom, hogy fontos lenne, de nem tudom úgy irányítani az életemet, hogy megkaphassam. Már nem érdekel. Abszolút boldog leszek nélküle, sőt annak reménye nélkül is, hogy megkapom, mert épp a reménykedés készít ki leginkább: minél inkább reménykedem, annál jobban kikészülök attól, ha nem kapom meg.”
Nem tudom, a folyamat miért éppen így működik.
Csak annyit tudok, hogy nálam így működik.
Gyakran megkaphatjuk, amire igazán vágyunk, vagy amire igazán szükségünk van. Vagy még annál jobbat is. Az elengedés része annak, hogy megkaphassuk.
Ma igyekszem elengedni azokat a vágyaimat, és szükségleteimet, amelyek hiányérzetet keltenek bennem. Céljaim listájához csatolom, azután elengedem őket. Bízom Istenben, hogy teljesíti szívem vágyait, és Ő időzítése szerint és úgy, ahogy Ő akarja.
Pontosan így vagyok én is, ugyanezeket tapasztaltam az életem során, amiről a meditáció szól.
A régi életemben folyton megerőszakoltam a dolgokat azért, mert számomra nem úgy működtek, ahogyan azt én kitaláltam. Rengeteg energiát fektettem bele az én elgondolásomba, alázat, türelem híján. A 12 Lépéses Programban eltöltött - mondhatom nyugodtan, az első tíz évem arra ment rá, hogy tanultam, miként engedhetem el a vágyaimat, elgondolt szükségleteimet. Nagyon erős volt bennem a késztetés, hogy tegyek is értük valamit. Bevallom, többször tettem, mint kellett volna. Nehezen engedtem el a régi beidegződést, azt a kényszeres érzést, hogy az általam vágyott dolgok megszerzését ne erőltessem, bízzam rá nyugodtan Istenre. Ő tudja a legjobban mire van nekem szükségem és lehet, hogy amire olyan nagyon vágyom, inkább káromra lenne, mint javamra.
Említettem egyik régebbi meditációnál, hogy mennyire szeretnék egy bizonyos ülőgarnitúrát. A pénzem még nincsen meg rá, előreláthatóan majd csak októberben tudnám megvásárolni. Körülbelül április, május óta vágyom rá. Ezalatt az idő alatt egyszer volt olyan kényszerem, hogy megnézzem, meg van-e még. És meg volt. A napokban jutott eszembe az, újból meg kéne lesnem, aztán el is felejtettem. Tudom és hiszem és egészen bizonyos vagyok abban, hogy ha Isten ezt az ülőgarnitúrát nekem szánja, egészen októberig meg fog engem várni. Amennyiben még sem, akkor meg abban vagyok biztos, hogy amit nekem szán, szebb lesz és jobb is, mint amit én kiválasztottam.
Nem volt könnyű idáig eljutnom, viszont bátran állíthatom, hogy megérte.
A régi életemben folyton megerőszakoltam a dolgokat azért, mert számomra nem úgy működtek, ahogyan azt én kitaláltam. Rengeteg energiát fektettem bele az én elgondolásomba, alázat, türelem híján. A 12 Lépéses Programban eltöltött - mondhatom nyugodtan, az első tíz évem arra ment rá, hogy tanultam, miként engedhetem el a vágyaimat, elgondolt szükségleteimet. Nagyon erős volt bennem a késztetés, hogy tegyek is értük valamit. Bevallom, többször tettem, mint kellett volna. Nehezen engedtem el a régi beidegződést, azt a kényszeres érzést, hogy az általam vágyott dolgok megszerzését ne erőltessem, bízzam rá nyugodtan Istenre. Ő tudja a legjobban mire van nekem szükségem és lehet, hogy amire olyan nagyon vágyom, inkább káromra lenne, mint javamra.
Említettem egyik régebbi meditációnál, hogy mennyire szeretnék egy bizonyos ülőgarnitúrát. A pénzem még nincsen meg rá, előreláthatóan majd csak októberben tudnám megvásárolni. Körülbelül április, május óta vágyom rá. Ezalatt az idő alatt egyszer volt olyan kényszerem, hogy megnézzem, meg van-e még. És meg volt. A napokban jutott eszembe az, újból meg kéne lesnem, aztán el is felejtettem. Tudom és hiszem és egészen bizonyos vagyok abban, hogy ha Isten ezt az ülőgarnitúrát nekem szánja, egészen októberig meg fog engem várni. Amennyiben még sem, akkor meg abban vagyok biztos, hogy amit nekem szán, szebb lesz és jobb is, mint amit én kiválasztottam.
Nem volt könnyű idáig eljutnom, viszont bátran állíthatom, hogy megérte.
Megjegyzés küldése