Június 30.
A változás elfogadása.
Egy nap édesanyámmal kint voltunk a kertben. Harmadszorra ültettük át ugyanazokat a növényeket. Egy kis edényben keltettük ki a magokat, onnan egy nagyobba tettük át, azután pedig kiültettük a kertbe. Most, mivel költözködtem, újabb átültetés következett.
Tapasztalatlan kertész lévén, kertbarát anyámhoz fordultam: „Nem rossz ez nekik? Nem sérülnek meg, ha ilyen sokszor kivesszük és átültetjük őket?” – kérdeztem, miközben kiástuk a növényeket és gyökereikről leráztuk a földet.
„Ó, dehogy – felelte anyám – az átültetés nem árt nekik. Még jót is tesz azoknak, amelyek túlélik. Így erősödnek meg a gyökereik. Mélyebbre nyúlnak, és erős hajtásokat fejlesztenek.”
Gyakran éreztem úgy magam, mint azok a növénykék: mintha gyökerestül kimozdítottak és fejtetőre állítottak volna. Néha beletörődően fogadom a változást, néha vonakodom, de többnyire, e kétféle reakció együtt jelentkezik.
Nem lesz túl nehéz? – kérdezem. Nem lenne jobb, ha ugyanúgy maradna minden? Ilyenkor mindig eszembe jutnak anyám szavai: így erősödnek meg és nyúlna mélyebbre a gyökerek.
Istenem, segíts, ma észben tartanom, hogy a nagy változások idején hitem és énem mindig erősödik.
Őszintén?! Utálom a változásokat, holott mégis igénylem őket.
Azokat a változásokat, amik felkészületlenül érnek, sokkal jobban veszem, mint azokat, amikről tudom, hogy be fognak következni. Az itt és most változásai azért könnyebbek számomra, mert nincsen időm gondolkodni, egyszerűen csak cselekszem. És amikor visszanézek, én csodálkozom a legjobban azon, mennyire frappánsan oldottam meg a dolgot, el sem hiszem szinte, hogy én ilyesmire is képes vagyok.
Amikor tartós változás történt az életemben - költözködés anyósomhoz, aztán tőle el az új lakásunkba, aztán anyámékhoz - hónapokra volt szükségem, mire otthonosan mozogtam az új/régi környezetben, mire képes volt a lelkem is belakni azt a helyet, ahol éltem. Nagyon nehezen éltem meg mindegyiket.
Amikor férjhez mentem, anyósomhoz költöztem - csak ide, két buszmegállóval odébb - mégis úgy éreztem, egy világ választott el a megszokott környezetemtől. Teljesen idegen emberekkel kellett egy házban laknom - holott volt egy külön házrészünk - egy szinte teljesen idegen környezetben. Akkor jártam utoljára abban a városrészben, amikor kislány voltam és bicikliztem. Utána kiesett a mászkálási körzetemből, hiába volt közel. Csakis úgy voltam képes megszokni, vagy inkább elfogadni a helyzetet, hogy ne sírjak folyton az otthonom után, egyszerűen magamra parancsoltam, most ez az otthonod és kész. Tudatosan és kemény szeretettel. Persze minden követ megmozgattam, hogy elköltözhessek onnan és négy év múlva megkaptuk a volt lakásunkat, a város másik végében - kettő autóbusszal lehetett odajutni, szinte végállomástól, végállomásig tartott az út - és hiába volt az első önálló otthonom, mégis idegen volt számomra, bár, nagyon örültem neki. Ahogy így visszatekintek, a fiam születése után éreztem legelőször azt, igen, itthon vagyok. És teltek az évek, egyre erősödtek bennem a függéseim és tíz év múlva eladtuk, hogy visszaköltözzek oda - most már családosan - ahonnan elindultam. És újból kezdődött minden, amikor eljöttek a szürke hétköznapok, mert amíg tataroztuk a lakást, pakolásztam, szőnyegeket tisztítottam, hamar elrepült az idő, gondolkozni sem tudtam. Nem így a hétköznapokon. Újból több hónapra volt szükségem, hogy azt érezzem, ez az otthonom.
És most csak a legnagyobb változásokat említettem, igaz egyet kihagytam, a műtétemet. Huszonnyolc éves koromban volt egy nagy nőgyógyászati műtétem. A doktor azt mondta, amikor megjöttek az eredmények, hogy a daganat, amit kivett belőlem, kétesélyes volt. Ezen szavakkal. Azt sem tudtam mit jelent. Aztán előjött a cinikusabbik énem és megkérdeztem, élet és halál között? Ezt jelenti a kétesélyes? Rám szólt az orvos, hogy ne mondjak ilyent. Hát hallgattam. Valószínűleg nem volt igazam a halál tekintetében, hiszen 20 éve történt és én még mindig itt vagyok. Istennek tervei voltak velem, ha más nem is akkor valószínűleg az lehetett, hogy fel tudjam nevelni a gyerekeimet, amit hálásan köszönök Neki.
Szóval, amikor megtudtam, hogy műteni kell, rögtön az jutott az eszembe, hogy lennék már túl rajta és persze féltem, nagyon féltem. Az ismeretlentől féltem és a teljesen kiszolgáltatott helyzetemtől. Attól, hogy míg én öntudatlanságba merülve alszom, a testemmel idegen emberek azt tehetik, amit csak akarnak. Jó tudom, ez így egy nagyon sarkos fogalmazás, mégis így éreztem.
Nehezen mentem be a klinikára és nehéz szívvel hagytam ott. Később, amikor már a 12 Lépéses Program segítségével gyógyultam, megnéztem közelebbről azt, miért is volt olyan nehéz a szívem, amikor a varrat szedésnél azt mondta a doktor, holnap hazamehet. Én inkább megijedtem, ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna vagy örültem volna a hírnek. Megijedtem attól, hogy megint minden az én nyakamba fog szakadni, úgy mint lelkileg és fizikailag egyaránt. Igaz anyu eljött segíteni, mégis nagyon sok munka volt két kisgyerekkel ( a lányom akkor volt öt és fél éves, a fiam másfél) pihenni nem igen tudtam, majd ketté szakadt a derekam az első hetekben, annyira fájt. Aztán rájöttem, azért esett nehezemre hazamenni, mert a klinikán engem kiszolgáltak, figyeltek rám, törődtek velem, naponta kétszer megkérdezték hogy érzem magam, ezeket otthon senkitől sem kaptam meg. DE! igen, megkaptam, most jutott eszembe, a gyerekorvosunktól. A fiam megbetegedett, ki kellett hívni hozzá. Talán pár napja lehettem otthon, és amikor a vizsgálat után kikísértem, Ő megkérdezte hogy érzem magam. Isten áldja meg érte és a sok gondoskodásért, gyógyításért, amit a gyerekeimért tett.
Jól elbeszélgettem most, pedig amikor nekikezdtem a meditáció írásának, úgy hittem, pár mondatnál többre ma nem fogja futni. Nem így történt. Én nem bánom, remélem Ti sem.
Azokat a változásokat, amik felkészületlenül érnek, sokkal jobban veszem, mint azokat, amikről tudom, hogy be fognak következni. Az itt és most változásai azért könnyebbek számomra, mert nincsen időm gondolkodni, egyszerűen csak cselekszem. És amikor visszanézek, én csodálkozom a legjobban azon, mennyire frappánsan oldottam meg a dolgot, el sem hiszem szinte, hogy én ilyesmire is képes vagyok.
Amikor tartós változás történt az életemben - költözködés anyósomhoz, aztán tőle el az új lakásunkba, aztán anyámékhoz - hónapokra volt szükségem, mire otthonosan mozogtam az új/régi környezetben, mire képes volt a lelkem is belakni azt a helyet, ahol éltem. Nagyon nehezen éltem meg mindegyiket.
Amikor férjhez mentem, anyósomhoz költöztem - csak ide, két buszmegállóval odébb - mégis úgy éreztem, egy világ választott el a megszokott környezetemtől. Teljesen idegen emberekkel kellett egy házban laknom - holott volt egy külön házrészünk - egy szinte teljesen idegen környezetben. Akkor jártam utoljára abban a városrészben, amikor kislány voltam és bicikliztem. Utána kiesett a mászkálási körzetemből, hiába volt közel. Csakis úgy voltam képes megszokni, vagy inkább elfogadni a helyzetet, hogy ne sírjak folyton az otthonom után, egyszerűen magamra parancsoltam, most ez az otthonod és kész. Tudatosan és kemény szeretettel. Persze minden követ megmozgattam, hogy elköltözhessek onnan és négy év múlva megkaptuk a volt lakásunkat, a város másik végében - kettő autóbusszal lehetett odajutni, szinte végállomástól, végállomásig tartott az út - és hiába volt az első önálló otthonom, mégis idegen volt számomra, bár, nagyon örültem neki. Ahogy így visszatekintek, a fiam születése után éreztem legelőször azt, igen, itthon vagyok. És teltek az évek, egyre erősödtek bennem a függéseim és tíz év múlva eladtuk, hogy visszaköltözzek oda - most már családosan - ahonnan elindultam. És újból kezdődött minden, amikor eljöttek a szürke hétköznapok, mert amíg tataroztuk a lakást, pakolásztam, szőnyegeket tisztítottam, hamar elrepült az idő, gondolkozni sem tudtam. Nem így a hétköznapokon. Újból több hónapra volt szükségem, hogy azt érezzem, ez az otthonom.
És most csak a legnagyobb változásokat említettem, igaz egyet kihagytam, a műtétemet. Huszonnyolc éves koromban volt egy nagy nőgyógyászati műtétem. A doktor azt mondta, amikor megjöttek az eredmények, hogy a daganat, amit kivett belőlem, kétesélyes volt. Ezen szavakkal. Azt sem tudtam mit jelent. Aztán előjött a cinikusabbik énem és megkérdeztem, élet és halál között? Ezt jelenti a kétesélyes? Rám szólt az orvos, hogy ne mondjak ilyent. Hát hallgattam. Valószínűleg nem volt igazam a halál tekintetében, hiszen 20 éve történt és én még mindig itt vagyok. Istennek tervei voltak velem, ha más nem is akkor valószínűleg az lehetett, hogy fel tudjam nevelni a gyerekeimet, amit hálásan köszönök Neki.
Szóval, amikor megtudtam, hogy műteni kell, rögtön az jutott az eszembe, hogy lennék már túl rajta és persze féltem, nagyon féltem. Az ismeretlentől féltem és a teljesen kiszolgáltatott helyzetemtől. Attól, hogy míg én öntudatlanságba merülve alszom, a testemmel idegen emberek azt tehetik, amit csak akarnak. Jó tudom, ez így egy nagyon sarkos fogalmazás, mégis így éreztem.
Nehezen mentem be a klinikára és nehéz szívvel hagytam ott. Később, amikor már a 12 Lépéses Program segítségével gyógyultam, megnéztem közelebbről azt, miért is volt olyan nehéz a szívem, amikor a varrat szedésnél azt mondta a doktor, holnap hazamehet. Én inkább megijedtem, ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna vagy örültem volna a hírnek. Megijedtem attól, hogy megint minden az én nyakamba fog szakadni, úgy mint lelkileg és fizikailag egyaránt. Igaz anyu eljött segíteni, mégis nagyon sok munka volt két kisgyerekkel ( a lányom akkor volt öt és fél éves, a fiam másfél) pihenni nem igen tudtam, majd ketté szakadt a derekam az első hetekben, annyira fájt. Aztán rájöttem, azért esett nehezemre hazamenni, mert a klinikán engem kiszolgáltak, figyeltek rám, törődtek velem, naponta kétszer megkérdezték hogy érzem magam, ezeket otthon senkitől sem kaptam meg. DE! igen, megkaptam, most jutott eszembe, a gyerekorvosunktól. A fiam megbetegedett, ki kellett hívni hozzá. Talán pár napja lehettem otthon, és amikor a vizsgálat után kikísértem, Ő megkérdezte hogy érzem magam. Isten áldja meg érte és a sok gondoskodásért, gyógyításért, amit a gyerekeimért tett.
Jól elbeszélgettem most, pedig amikor nekikezdtem a meditáció írásának, úgy hittem, pár mondatnál többre ma nem fogja futni. Nem így történt. Én nem bánom, remélem Ti sem.
Megjegyzés küldése