Június 27.
A harmónia kivívása.
Amikor egy zongorista új darabot tanul be, nem fogja rögtön hibátlanul eljátszani. Gyakran külön-külön kell gyakorolnia a két kezével, hogy átvegye a hangulatot, elsajátítsa a hangzást. Az egyik kéz kiválaszt egy részt, és addig gyakorolja, amíg megtalálja a megfelelő ritmust, és az eddig nehéz részt könnyen le tudja játszani. Ezután a másik kezével gyakorol, egyenként veszi át a hangjegyeket, míg meg nem tanulja mindet. És csak akkor tudnak együtt játszani, ha mindkét kéz tudja már a dolgát – a hangzást, a hangulatot, a ritmust, a hangszíneket.
A gyakorlás közben hallható zene nem mindig kellemes. Összefüggéstelennek hangzik, esetleg nem is szép. De amikor mindkét kéz felkészült az együtt muzsikálásra, megszületik a zene, és az egész darab harmonikus egységgé áll össze.
Gyógyulásunk kezdetén úgy érezhetjük, mintha hosszú hónapokat, sőt éveket töltenénk el különféle, látszólag nem összefüggő viselkedésmódokat gyakorolva életünk különböző területein.
Új készségeinket magunkkal visszük munkánkba, hivatásunkba, lassan alkalmazni kezdjük, s ettől munkahelyi kapcsolataink egészségesebbé válnak. Új készségeinket belevisszük kapcsolatainkba is, néha egyszerre csak egy kapcsolatba. Szerelmi kapcsolatainkban is új viselkedésmódjainkkal próbálkozunk. Részenként, hangjegyenként gyakoroljuk az új zenét.
Felsőbb Erőnkkel kialakított kapcsolatunkon is munkálkodunk, azaz fejlesztjük spiritualitásunkat. Fejlesztjük önszeretetünket. Azon vagyunk, hogy elhiggyük, a legjobbat érdemeljük. Törődjünk pénzügyeinkkel, pihenésünkkel, néha a megjelenésünkkel, néha az otthonunkkal is.
Munkálkodunk érzelmeinken. Viselkedésünkön. Elengedjük a régit, megszerezzük az újat. Dolgozunk, dolgozunk és dolgozunk. Gyakorolunk. Az egyik szélsőségtől a másikig jutunk, néha előről kezdjük az egészet. Kicsit előre haladunk, visszalépünk, aztán megint előre megyünk.
Úgy tetszik, mindez teljesen összefüggéstelen. Nem úgy hangzik, mint egy szép, harmonikus zenekar. Csak egymástól elkülönült hangjegyek. Aztán egy nap történik valami. Készen állunk arra, hogy minkét kezünkkel egyszerre játsszunk, hogy összerakjuk a zenét.
Amint hangjegyről, hangjegyre haladva dolgoztunk, dallá változik. Ez a dal pedig egy egész élet, egy teljes élet, egy harmonikus élet.
A zene biztosan felhangzik életünkben, ha lankadatlanul gyakoroljuk az egyes részeket.
Ma, gyógyító viselkedésmódjaimat gyakorlom életem különböző területein. Bízom abban, hogy egy napon a dolgok teljes, zengő dallá állnak össze.
A gyógyulásom legelső és legfontosabb mozzanata a beismerés volt. Beismertem, hogy tehetetlen vagyok az alkohollal - és később az Al-Anon és ACA gyűléseken - egyéb családi rendellenességekkel szemben is. Enélkül egészen biztos vagyok abban, ma már nem élnék.
Ezt az egy Lépést - Első Lépés - ajánlja a 12 Lépéses Program, hogy tökéletesen KELL meglépni, enélkül nincsen tovább haladás, a beismerés nélkül ugyanúgy innék és életemet az alkohol irányítaná, a társfüggés és egyéb családi rendellenességek. Betegségem a be nem ismerés betegsége és csakis a beismeréssel tudom megállítani.
Az összes többi Lépést - úgy tapasztaltam eddigi gyógyulásom során - nem tudom tökéletesen elsajátítani, hiszen ember vagyok és nem Isten.
A hajlandóság a kulcs.
Hajlandó vagyok-e a mai napon gyakorolni őket életem minden megnyilvánulásában? Igen. Ennyi elég is indulásnak. Hol előre lépek kettőt, hol meg vissza egyet. Így működik. A mai napon megértem. Azokon a napokon, amikor elégedetlenkedek, erőt vesz rajtam a türelmetlenség, megállíthatom az imával és azzal a mondattal, "mi bajom lehet, ma sem ittam alkoholt" és már is visszatértem a valóságba, a jelenbe és érzem a hálát.
A 12 Lépéses Program előtti életemben, kínlódtam, szenvedtem és a legszebb ivással eltöltött napomat sem cserélném fel, a legnehezebb józanságban eltöltött napomért.
Ezt az egy Lépést - Első Lépés - ajánlja a 12 Lépéses Program, hogy tökéletesen KELL meglépni, enélkül nincsen tovább haladás, a beismerés nélkül ugyanúgy innék és életemet az alkohol irányítaná, a társfüggés és egyéb családi rendellenességek. Betegségem a be nem ismerés betegsége és csakis a beismeréssel tudom megállítani.
Az összes többi Lépést - úgy tapasztaltam eddigi gyógyulásom során - nem tudom tökéletesen elsajátítani, hiszen ember vagyok és nem Isten.
A hajlandóság a kulcs.
Hajlandó vagyok-e a mai napon gyakorolni őket életem minden megnyilvánulásában? Igen. Ennyi elég is indulásnak. Hol előre lépek kettőt, hol meg vissza egyet. Így működik. A mai napon megértem. Azokon a napokon, amikor elégedetlenkedek, erőt vesz rajtam a türelmetlenség, megállíthatom az imával és azzal a mondattal, "mi bajom lehet, ma sem ittam alkoholt" és már is visszatértem a valóságba, a jelenbe és érzem a hálát.
A 12 Lépéses Program előtti életemben, kínlódtam, szenvedtem és a legszebb ivással eltöltött napomat sem cserélném fel, a legnehezebb józanságban eltöltött napomért.
Ez a Program egy életre szóló Program, nincsen benne meghatározva, hogy ezt vagy azt a Lépést ekkorra meg KELL lépni. Mindenki a saját maga tempójában halad, ez benne a fantasztikus. Amikor először a fenti mondatot meghallottam gyűlésen, megkönnyebbültem. Örültem, hogy nincsenek előírások, számonkérések. Aztán később észrevettem magamon, hogy csakis én kérem számon a hiányosságaimat, a túl sokat akarásommal, az egoval, amikor úgy gondolom, ennyi év után nekem már ezt és ezt már tudnom kellene, mert XY Társam is tudja. Rájöttem, nem így működik. Azzal, ha bántom magam, még nem fogok előrébb jutni. Az elengedés és az elfogadás a kulcsa a haladásnak. Tehát, elengedem a fel és beismeréssel az elégedetlenkedésemet és ezzel máris elfogadtam jelenlegi állapotomban a gyógyulásomat.
Megjegyzés küldése