Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

Június 26.

A válságok túlélése.

Egy válság napokig tarthat. Lomhának, dekoncentráltnak érezzük magunkat, és néha olyan érzések öntenek el, amelyeket nem tudunk hova tenni. Nem értjük, mi történik velünk. Még új, gyógyító viselkedésmódjainkkal is hiába próbálkozunk. Sem érzelmileg, sem mentálisan, sem spirituálisan nem érezzük magunkat olyan jól, mint szeretnénk. 

Egy ilyen válságban azon kapjuk magunkat, hogy ösztönösen visszatérünk régi gondolkodás - érzés - és viselkedésmódunkhoz, pedig most már sokkal jobbakat tudunk.

Kényszeresen törjük a fejünket valamin, pedig tudjuk, hogy ha kényszeresen tesszük, az nem segít.

Izgatottan várjuk, hogy majd mások gondoskodnak róla, hogy jobban érezzük magunkat, miközben pontosan tudjuk, hogy boldogságunk nem másoktól függ.

Esetleg magunkra veszünk olyan dolgokat, amelyek nem a mi problémáink, és úgy reagálunk, amitől – ezt már megtanultuk – úgysem működnek a dolgok.

Válságban vagyunk. Nem fog örökké tartani. Ezek az időszakok teljesen normálisak, sőt, szükségesek. Ezek azok a napok, amelyeken át kell evickélnünk. Amikor új viselkedésmódjainkra kell összpontosítanunk, még ha ezek nem is járnak azonnali eredménnyel.

Nem kell szégyellnünk magunkat, még ha gyógyulásunk régóta tart is. Ne várjunk magunktól oktalanul „többet”. Soha ne várjuk el magunktól, hogy tökéletesen éljük az életet.

Evickélj át a válságokon! Sikerülni fog. Néha egy-egy ilyen állapot napokig is eltarthat, azután egyszer csak kikecmergünk belőle. Néha még hosszabb ideig tarthat a dolog.

Gyakorolj egy új, gyógyító viselkedésmódot életed egy kisebb területén, és kezdj el fölfelé kapaszkodni! Hamarosan eltűnik a válság. Abból, ahol ma vagyunk, soha nem tudjuk megítélni, hol leszünk holnap.

Ma egy gyógyító viselkedésmód gyakorlására összpontosítok, s ehhez egyik problémámat választom ki. Bízom benne, hogy előrevisz. Nem felejtem el, hogy az elfogadás, a hála és a távolabbra helyezkedés mindig jó kiindulópont.

Amikor életem egyik nagyobb válságát éltem annyira kétségbeestem a saját érzéseimtől, hogy már semmi mást nem éreztem, mint félelmet. Rájöttem, a saját kezeletlen és ismeretlen érzéseimtől félek. Mivel nem tanultam meg a válságokat kezelni - illetve saját "öngyógyító" módszert fejlesztettem ki, alkoholt ittam rá anno - ismeretlen területen jártam. Aztán meghallottam amit egyik, előttem járó Társnőm mondott.: 
"Hagyd hogy érezd a kellemetlen érzéseket, ha nem hadakozol ellenük, hamarabb lecsengenek."
Még valamit tanultam saját magamról, hadakoztam a kellemetlen érzéseimmel. Nem akartam megélni őket, féltem tőlük, úgy éreztem, hogy maguk alá gyűrnek. Aztán elegem lett a harcból, azt mondtam magamnak, jöjjön, aminek jönnie kell, hagyom. És mivel hagytam, már el is tűntek, elillantak, mintha ott sem lettek volna. Én magam csodálkoztam ezen a legjobban. Aztán megint előjött bennem a kényszeres harc és megint azt mondtam, hagyom. És ezzel elengedtem.
Azzal, hogy megengedtem magamnak, hogy érezzem, amit éreznem kell, már nem is volt olyan fontos vagy félelmetes, egyszerűen eltűnt.
Rájöttem, a félelmeimmel duzzasztottam nagyra őket és mivel már nem féltem - elengedtem - nem is látszottak annyira félelmetesnek. Mondhatom aprókára zsugorodtak. Micsoda megkönnyebbülés volt!