Június 25.
Önmagunk visszafogása.
Néha úgy védekezünk, hogy visszafogjuk magunkat valakitől, akivel kapcsolatban vagyunk. Testünk jelen van, de mi nem. Nem veszünk igazán részt a kapcsolatban. Bezárkózunk.
Néha helyénvaló és egészséges bezárkózni. Jogosan szükségünk lehet egy kis kívülállásra. Néha viszont önpusztítás bezárkózni egy kapcsolaton belül.
Ha megszüntetjük sebezhetőségünket, ha teljesen őszinték vagyunk a másikhoz, ezzel esetleg véget vetünk a kapcsolatnak. A másik az égvilágon semmit sem tehet, ha mi nem vagyunk jelen. A bezárkózásunk pedig ezt idézi elő.
Mielőtt bezárkózunk, kérdezzük meg magunktól, mit remélünk elérni ezzel. Időre van szükségünk? Hogy gyógyulhassunk? Fejlődhessünk? Átgondoljuk a dolgokat? Kicsit szabadságolni akarjuk magunkat ebből a kapcsolatból? Vagy régi módszereinkhez nyúlunk: elbújunk, elszaladunk és véget vetünk a kapcsolatnak, mert attól félünk, különben nem tudjuk megóvni magunkat?
Azért kell bezárkóznunk, mert a másik nem nyújt biztonságot, manipulál minket, hazudik vagy valamilyen függőség vagy kényszer hatására cselekszik? Azért zárkózunk be, mert ő is bezárkózott, és már nem akarjuk, hogy elérjen?
A bezárkózás, önmagunk visszafogása és érzelmi kivonulásunk egy kapcsolatból, igen erős eszköz. Óvatosan és felelősségteljesen kell használni. Ahhoz, hogy egy kapcsolatban elérjük az intimitást, érzelmileg jelen kell lennünk. Elérhetőnek a másik számára.
Istenem, segíts, hogy érzelmileg jelen legyek a magam választotta kapcsolatokban.
A 12 Lépéses Program előtti életemre volt inkább jellemző a bezárkózás, holott én biztos voltam benne, nyitott ember vagyok. Igen, az voltam, ha másokról kellett beszélni. Magamról nem tudtam, nem tanítottak meg rá.
A jelenlegi kapcsolatomban teljesen elérhető vagyok, nincsen okom arra, hogy önmagamat visszafogjam. Elég ha kettőnk közül az ex az elérhetetlen. Felvállalom, ha valami nem tetszik és azt is, ami igen. Felvállalom az érzéseimet, pedig észre sem vettem, a 12 Lépéses Program első 10 évében, pont a családom elől rejtegettem őket. Csakis gyűlésen, a Társaimmal tudtam megosztani.
Aztán eljött a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a családom előtt még mindig játszom az erős nőt, a sebezhetetlent, a tévedhetetlent, ideje volt felvállalnom és beismernem a gyengeségeimet is, mert ugye a gyengeségem az erősségem. Emlékszem, nagyon szorongtam, még zuhanyozni is alig mertem elmenni... és elkezdtem erről beszélni. Abban a pillanatban megkönnyebbültem és rájöttem a fent említettekre, hogy milyen sokáig rejtegettem magam a családom elöl. Nem volt ez tudatos, egyszerűen még az ego diktált.
A volt kapcsolatomban, az elején még működött a meghittség, valamiféle nyitottság. Aztán, ahogy elkezdtem nem tudomást venni a figyelmeztető jelekről, egyre jobban bezárkóztam és nem voltam jelen, holott, én végig azt gondoltam, őszinte a kapcsolatunk és meghitt. Mennyire észrevétlenül vette át ismét a társfüggésem a hatalmat az életem felett és vele együtt belépett a tagadás is.
Így voltam a két "baráti" kapcsolatommal is. Igaz, hogy ott figyeltem a jelekre, észre is vettem őket, csak egyszerűen nem akartam elhinni, hogy két társam, akik évek óta a programban gyógyulnak ennyire betegek legyenek. Talán azt hittem, majd idővel változni fognak... illúzió volt a részemről. Szomorúság és fájdalmak árán, azért sikerült mindkettőt lezárnom és csak remélhetem, hogy tanultam belőlük. Az idő úgyis igazolni fogja ezt nekem.
A jelenlegi kapcsolatomban teljesen elérhető vagyok, nincsen okom arra, hogy önmagamat visszafogjam. Elég ha kettőnk közül az ex az elérhetetlen. Felvállalom, ha valami nem tetszik és azt is, ami igen. Felvállalom az érzéseimet, pedig észre sem vettem, a 12 Lépéses Program első 10 évében, pont a családom elől rejtegettem őket. Csakis gyűlésen, a Társaimmal tudtam megosztani.
Aztán eljött a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a családom előtt még mindig játszom az erős nőt, a sebezhetetlent, a tévedhetetlent, ideje volt felvállalnom és beismernem a gyengeségeimet is, mert ugye a gyengeségem az erősségem. Emlékszem, nagyon szorongtam, még zuhanyozni is alig mertem elmenni... és elkezdtem erről beszélni. Abban a pillanatban megkönnyebbültem és rájöttem a fent említettekre, hogy milyen sokáig rejtegettem magam a családom elöl. Nem volt ez tudatos, egyszerűen még az ego diktált.
A volt kapcsolatomban, az elején még működött a meghittség, valamiféle nyitottság. Aztán, ahogy elkezdtem nem tudomást venni a figyelmeztető jelekről, egyre jobban bezárkóztam és nem voltam jelen, holott, én végig azt gondoltam, őszinte a kapcsolatunk és meghitt. Mennyire észrevétlenül vette át ismét a társfüggésem a hatalmat az életem felett és vele együtt belépett a tagadás is.
Így voltam a két "baráti" kapcsolatommal is. Igaz, hogy ott figyeltem a jelekre, észre is vettem őket, csak egyszerűen nem akartam elhinni, hogy két társam, akik évek óta a programban gyógyulnak ennyire betegek legyenek. Talán azt hittem, majd idővel változni fognak... illúzió volt a részemről. Szomorúság és fájdalmak árán, azért sikerült mindkettőt lezárnom és csak remélhetem, hogy tanultam belőlük. Az idő úgyis igazolni fogja ezt nekem.
Megjegyzés küldése