Április 9.
Adni
Igazi kihívás lehet, hogy megtanuljunk egészséges mértékben adni. Sokunk folyton azt érzi, hogy kényszeresen adnia kell; jótékonykodunk, miközben távolról sem jótékony érzések motiválnak – sokkal inkább a bűntudat, a szánalom és az erkölcsi felsőbbrendűség hite.
Azt már tudjuk, hogy a kényszeres adás és gondoskodás mindig rosszul sül el. Miránk üt vissza. A gondoskodási kényszer hatására áldozattá válunk.
Sokunk túl sokat adott, gondolván, így helyes; aztán persze összezavarodtunk, mert életünk és kapcsolataink nem működtek. Sokunk oly hosszú időn át adott túl sokat, azt gondolván, Isten akaratát teljesíti; aztán a gyógyulás útjára lépve, egy időre megtagadtuk, hogy adjunk, gondoskodjunk, szeressünk.
Ez így van rendjén. Talán egy kis pihenésre volt szükségünk. De az egészséges élethez hozzátartozik, hogy egészséges módon adjunk. A gyógyulás célja az egyensúly megtalálása, hogy a valódi adásvágy motiválta törődés mélyén ott legyen a magunk és mások tisztelete.
Mi válasszuk ki, mit akarunk adni és kinek, mikor és mennyit. Úgy adjunk, hogy ne érezzük magunkat áldozatnak általa.
Azért adunk-e, mert adni akarunk, mert feladatunknak érezzük? Vagy kényszerből, bűntudatból, szégyenből, felsőbbrendűségi érzésből? Vagy, mert félünk nemet mondani?
Azért adunk-e, hogy mások kedveljenek, vagy lekötelezve érezzék magukat velünk szemben? Vagy azért, mert adni akarunk és ezt tartjuk helyénvalónak?
A gyógyulás magában foglalja az adás és kapás körforgását is, ami egészséges energiaáramlást biztosít köztünk. Felsőbb Erőnk és mások között. Eltart egy ideig, amíg megtanulunk egészséges módon adni, illetve elfogadni. Türelem!
Az egyensúly ki fog alakulni.
Istenem, kérlek, adj ma útmutatást az adáshoz és indítékaihoz!
Régebben csak adtam és adtam, még akkor is adtam, amikor pedig úgy éreztem, nem kellene.
Szinte nem voltak határaim, vagy annyira határozatlanul mutattam meg őket, hogy egy akaratosabb, erőszakosabb ember azonnal át tudott lépni rajtuk.
A határaimat és a kényszeres adást a NEM-et mondásom elkezdésével tudtam kijelölni és beszüntetni. Lassan, fokozatosan működött és elkezdtem magam tisztelni. Erősebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam. Nem szorongtam attól, hogy bárki kérhet tőlem szinte bármit és nem tudok nem-et mondani... szabadságot adtam magamnak.
Régen éreztem áldozatnak magam az adásaim miatt, ugyanis elvárásaim voltak ezzel kapcsolatban, ha én adok valakinek valamit, elvártam tőle azt, amikor én kérek, viszonozza. Hát ez így nem működött.
Ma, ha adok, nem várok el érte viszonzást, csak adok, mert mondjuk megtehetem, mert akarok adni, mert jól esik adnom. Nem azért adok, hogy viszonzásul és saját magam helyett, szeressenek engem.
Kapni is szerettem, csak nem tudtam/mertem elfogadni. Nagy unszolások árán fogadtam el azt, amit másoktól kaptam. Szabályosan zavarban voltam.
Az Al-Anonban megtanultam, hogy fontos vagyok, szerethető és ha kapok valamit, az megtisztelő, hiszen aki adja, NEKEM adja, mert NEKEM szánja.
Rájöttem, mennyire megalázó az a mondat, amit a családtól, ismerősöktől hallottam, mikor ünnepekkor átadtam az ajándékomat nekik - NEM KELLETT VOLNA - A válaszom az volt, de igen, mert ezt neked szántam.
Az elvárásaim nagy mértékben lecsökkentek a gyerekeim apja mellett. Eleinte, mondjuk Karácsonykor, folyton csalódott voltam, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna, vagy éppen nem kaptam semmit. Azt mondtam magamnak, na, ebből elég, majd én ezentúl megveszem magamnak aminek örülnék, befejezem a csűrcsavaros célozgatásokat, elég volt a kesergésekből.
A mai napon is eszerint élek. Amire vágyom, vagy amire szükségem van, megveszem magamnak és örülök neki. Mutogatom a lányomnak, a fiamnak és senki emberfiától nem várom azt el, hogy kitalálja a gondolataimat vagy éppen a rejtjeleim megfejtésével bíbelődjön.
A legjobb, szeretek adni és kapni saját magamtól és örülni tudok az ajándékaimnak és ennek következményeképpen, szeretek adni másoknak és kapni is szeretek másoktól.
Még valami eszembe jutott ezzel kapcsolatban!
Régebben nem hallottam meg a gyerekeimtől, - nem csak tőlük, másoktól sem - milyen ajándékot szeretnének, megvettem azt, aminek SZERINTEM örülnének. (a saját belső gyerekem vágyait elégítettem ezzel ki és nem a gyerekeimét)
Ma már meghallom a kívánságaikat és nem azt kapják, amit én szeretnék nekik ajándékozni, hanem azt, aminek tényleg örülnek.
Szinte nem voltak határaim, vagy annyira határozatlanul mutattam meg őket, hogy egy akaratosabb, erőszakosabb ember azonnal át tudott lépni rajtuk.
A határaimat és a kényszeres adást a NEM-et mondásom elkezdésével tudtam kijelölni és beszüntetni. Lassan, fokozatosan működött és elkezdtem magam tisztelni. Erősebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam. Nem szorongtam attól, hogy bárki kérhet tőlem szinte bármit és nem tudok nem-et mondani... szabadságot adtam magamnak.
Régen éreztem áldozatnak magam az adásaim miatt, ugyanis elvárásaim voltak ezzel kapcsolatban, ha én adok valakinek valamit, elvártam tőle azt, amikor én kérek, viszonozza. Hát ez így nem működött.
Ma, ha adok, nem várok el érte viszonzást, csak adok, mert mondjuk megtehetem, mert akarok adni, mert jól esik adnom. Nem azért adok, hogy viszonzásul és saját magam helyett, szeressenek engem.
Kapni is szerettem, csak nem tudtam/mertem elfogadni. Nagy unszolások árán fogadtam el azt, amit másoktól kaptam. Szabályosan zavarban voltam.
Az Al-Anonban megtanultam, hogy fontos vagyok, szerethető és ha kapok valamit, az megtisztelő, hiszen aki adja, NEKEM adja, mert NEKEM szánja.
Rájöttem, mennyire megalázó az a mondat, amit a családtól, ismerősöktől hallottam, mikor ünnepekkor átadtam az ajándékomat nekik - NEM KELLETT VOLNA - A válaszom az volt, de igen, mert ezt neked szántam.
Az elvárásaim nagy mértékben lecsökkentek a gyerekeim apja mellett. Eleinte, mondjuk Karácsonykor, folyton csalódott voltam, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna, vagy éppen nem kaptam semmit. Azt mondtam magamnak, na, ebből elég, majd én ezentúl megveszem magamnak aminek örülnék, befejezem a csűrcsavaros célozgatásokat, elég volt a kesergésekből.
A mai napon is eszerint élek. Amire vágyom, vagy amire szükségem van, megveszem magamnak és örülök neki. Mutogatom a lányomnak, a fiamnak és senki emberfiától nem várom azt el, hogy kitalálja a gondolataimat vagy éppen a rejtjeleim megfejtésével bíbelődjön.
A legjobb, szeretek adni és kapni saját magamtól és örülni tudok az ajándékaimnak és ennek következményeképpen, szeretek adni másoknak és kapni is szeretek másoktól.
Még valami eszembe jutott ezzel kapcsolatban!
Régebben nem hallottam meg a gyerekeimtől, - nem csak tőlük, másoktól sem - milyen ajándékot szeretnének, megvettem azt, aminek SZERINTEM örülnének. (a saját belső gyerekem vágyait elégítettem ezzel ki és nem a gyerekeimét)
Ma már meghallom a kívánságaikat és nem azt kapják, amit én szeretnék nekik ajándékozni, hanem azt, aminek tényleg örülnek.
Megjegyzés küldése